Az eltévedt vaddisznók

- Mi ez a dübörgés? – ült fel ijedten Manócska. – Remeg a párkány! Rénszarvas, Diótörő bábu, nem halljátok? Hahó, ébredjetek!

- Potyognak a diók! – ébredezett Diótörő bábu.

- Nem, ez nem úgy hangzik. Amúgy is december van. – szólt Manócska.

- Én tudom, hogy mi lehet ez a zaj. Sejtem kik járnak erre! – szólalt meg végre Rénszarvas.

- Csak nem ők jönnek megint? – kérdezte Diótörő bábu kissé ijedten. Véletlenül beletekeredett a fényfüzérbe. – Ezt a fránya zsinór! – mérgelődött.

Az utcán közben tíz-tizenkét sötét árny tűnt fel. Alakjuk elmosódott a ködös éjben. Egymás után vonultak, majd egyszercsak megálltak épp a Mamika háza előtti kereszteződésben. Tanácstalannak tűntek.

- Ők a vaddisznók. – magyarázta Rénszarvas. – Többször láttam már őket errefelé. Nagy zajt csapnak, de nem kell tőlük félni. Ennivalóért indulnak a hegyekből, de néha eltévednek.

Rénszarvas résnyire kinyitotta az ablakot és kiszólt.

- Eltévedtetek? – kérdezte a vaddisznókat. – Itt vagyok fent, az ablakban.

- Jó estét! – válaszolt a legelső, legnagyobb vaddisznó. – Igen, ez a sok utca és elágazás!

- Merre tartotok? – kérdezte Rénszarvas.

- Csak a szokásos esti portyázásunkra indultunk, de jött egy busz, belevilágított a szemembe és rossz helyen fordultam le. A többiek meg engem követtek. Aztán megijedtünk egy szirénától és utána meg az autók fényétől. Csak futottunk és futottunk, így kerültünk ide. Rád emlékszem! De olyan régen találkoztunk, hogy nem emlékszem mit mondtál, hogy juthatunk vissza a rejtekhelyünkre. Segítetek nekünk?

- Én is emlékszem rád vaddisznó! Örülök, hogy látlak. Ők itt a barátaim, Diótörő bábu és Manócska. Segítünk nektek. – Azzal oldalra fordult és a másik irányba mutatott. – A legegyszerűbb, ha a fogaskerekű vonalát követitek, felfelé a hegyen. A sínek mellett elérhettek egészen a Normafához, onnan már megtaláljátok a rejtekhelyeteket. Diótörő megmutatja nektek a fényfüzér segítségével, merre van a fogaskerekű itt lefelé, a kert alatt.

- Emlékszem már! A múltkor is úgy mentünk haza! – bólogatott a vaddisznó.

– Jó utat nektek és sok szerencsét! mosolygott barátságosan Rénszarvas.

- Örülök, hogy találkoztunk! Köszönjük a segítséget. Viszlát, barátaim! – köszönt el a vaddisznó és jelzett a többieknek, hogy indulnak. – Kövessetek, irány a fogaskerekű!

- Viszlát! – integettek Diótörő bábu és Manócska.

- Rénszarvas, te tényleg mindenkit ismersz! – szólt Manócska. – Te nem félsz tőlük? - kérdezte. - Elég ijesztőnek tűntek!

- Tudjátok nem bántanak senkit. Csak megrémülnek az emberektől, a várostól, a zajoktól, a fényektől, vagy a kicsinyeiket féltik és olyankor veszélyesnek tűnhetnek. Az otthonukat keresik, ami fent van a hegyekben. – magyarázta Rénszarvas.

- Te annyi mindent tudsz! – ásított Manócska és álomra hajtotta a fejét.

- Jobb lett volna, ha inkább a diók potyogtak volna! – sóhajtott Diótörő bábu, majd ő is becsukta szemeit.

- Remélem biztonságban visszajutnak az otthonukba! – mosolygott Rénszarvas az öreg vaddisznó barátjára gondolva.

Ui: mindenhol jó, de legjobb a rejtekhelyen… Megmutatom nektek a Normafát, amerre a vaddisznók tartanak: