Hová tűntél, Dömötör?

Hová tűntél, Dömötör?.

Hová tűntél, Dömötör?

 Manócska azért is nagyon szerette Mamika házát, mert az ablakból nem csak egy utcát lehetett belátni, hanem a keresztutat is, teljes hosszában. Így aztán – ha feljebb húzta sapkáját – jól láthatta az iskolába, óvodába sietőket, a futókat, a gyaloglókat, kirándulókat, kukásokat, és persze a sok-sok gazdit és kutyáikat.

Vonultak itt szép számban mindenféle méretű és fajtájú kutyusok. Volt közöttük egy kisebb termetű, aki ezeken a hűvös napokon egy terepszínű kabátkát viselt és akit így néha-néha alig lehetett észrevenni. De hallani annál jobban: ha másik kutya, főleg nagyobb kan jött vele szembe, na azt jó hangosan megugatta. Azt nem tudni, hogy magát vagy a gazdáját féltette jobban, de az biztos, hogy alaposan ellátta feladatát.

Történt egy reggel, hogy néhány ember fotókat, fekete-fehér lapokat ragasztgattak ki a villanypóznákra. Manócska a Mamika háza előtti beszélgetésre figyelt fel. Nézte, mi állhat a papírokon, amiket kitűztek.

„ELVESZETT”.

Ez állt a fecniken.

- Mit jelent az, hogy elveszett? – kérdezte Manócska ámélkodva barátait.

- Azt hallottam a reggeli szellőztetés közben – kezdett bele Rénszarvas -, hogy egy kiskutya tegnap eltűnt. Kibújt a pórázából. Egy macska vagy nyest után szaladhatott. Azóta nem találják.

- Szegény, biztosan fázik ebben a fagyban! – sóhajtott Manócska. – Meg lehet, hogy fél is!

- És bizonyára éhes! – tette hozzá Diótörő bábu.

- Remélem hamarosan megtalálják! – mondta Rénszarvas.

Manócska látta, hogy van az emberek között egy kislány is, aki nagyon szomorkodott. - Ő biztosan a gazdija lehet. – gondolta magában. Ekkor észrevette a mókust, aki a vezetékeken egyensúlyozva épp feléjük tartott. Átszökkent a közeli fenyőágra, majd egy ugrással az ablakpárkányon termett. Sietségében kimerült. Úgy tűnt, mondani akar valamit. Rénszarvas kinyitotta az ablakot és köszöntötte a mókust, aki rákezdte:

- Baj van! Most jövök a Kis-Svábhegyről. Épp a reggeli rágcsálásom és futóköröm végeztem, amikor a réthez közeli falépcsőknél észrevettem egy fehér pamacsot a földön. Nem tudtam először mi lehet, mert beleolvadt a földbe és a levelekbe, mintha hófolt lett volna… Dehát nem is esett a hó! Közelebb mentem megnézni: egy kutya volt az. Nem mozdult, csak vacogott! – hadarta el gyorsan a történteket a mókus.

- Ezek az emberek itt épp egy kutyát keresnek. Ott a képe a lapokon. Őt láttad? – kérdezte Rénszarvas.

- Azt hiszem igen! Most mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesve a mókus. Körbe-körbe körözött, farka után szaladva izgatottságában.

- Segítsél nekik megtalálni! – válaszolta Rénszarvas. Úgy tűnt, hogy már van is egy ötlete. – Mókus, próbálj meg közelebb menni az emberekhez és jelezni nekik, hogy kövessenek.

- De hogyan csináljam? – kérdezte a mókus.

- Ez a körbe-körbe szaladgálás épp jó lesz, aztán indulj el arra, ahol láttad a kutyát. De figyelj arra, hogy kövessenek! – magyarázta Rénszarvas.

A mókus megfogadta Rénszarvas tanácsát. A mutatványára a kislány felfigyelt és szólt a mellette lévő nőnek. - Olyan, mintha az a mókus mutatni akarna valamit. – állapították meg. – Lehet, hogy butaság, de kövessük! Közben tudjuk keresni Dömötört.

A mókus a fák ágain szökkelve a rét felé vette az útját, a falépcsőkhöz. Az emberek követték. A mókus megállt. A kutya nem volt ott.

- Hova tűntél, Dömötör? Hát már sosem talállak meg? – sírt fel a kislány.

Nyöszörgés hallatszódott. A kislány szaladni kezdett, de a mellette lévő nő - aki mint kiderült, az anyukája volt -, megfogta a kezét és intett, hogy maradjon hátrébb. - Majd én megnézem, honnan jön a hang. - Elindult a nyöszörgés irányába.

Meglátta a kiskutyát, dideregve az egyik fa tövében. Nem volt semmi baja: örömében csóválta bojtos farkát. – Itt van! Mostmár jöhetsz! – szólt a kislánynak.

- Dömike, de jó, hogy megtaláltunk! Ilyet többé ne csinálj! – kiáltott fel a kislány örömében. Adtak neki vizet, majd a gazdija betekerte sáljába és boldogan vitte karjaiban kedvencét. Felnézett a fára és látta, ahogy a mókus elszalad az erdő felé. – Köszönöm, mókus! – fordult utána.

Manócskáék háza előtt sétáltak el. Manócska látta, ahogy a kislány boldogan viszi a kutyusát hazafelé. - Micsoda öröm! – tört ki belőle a sírás.

- Most meg miért sírsz, Manócska? Végül megtalálták! – szólt Diótörő bábu. Persze értette barátját. Elfordult, hogy a többiek ne lássák és megtörölte szemét Manócska sáljában.

Ui.: Minden jó, ha a vége jó! Megmutatom az előkerült kutyus képét: