Az elveszett esernyő

Az elveszett esernyő.

                   Mesélő: Onodi Éva 

Volt egyszer egy kisfiú, Gergő, aki nagyon szerette az esőt. Minden alkalommal, amikor az eső eleredt, boldogan rohangált a falu utcáin. Ugrált a pocsolyákban, és élvezte az eső zenéjét: - kipp-kopp, kipp-kopp. Más és más volt a hangja a vízbe, a földre, a kőre, levélre és az esernyőjére esett cseppeknek. Pihentető, felemelő érzés volt a számára. Nagyon szerette a friss és kicsit földszagú illatát.

Azonban az egyik esős napon, amikor az iskolából hazafelé tartott, észrevette, hogy az esernyője eltűnt. Próbálta megkeresni, de nem találta sehol. Gondolkodóba esett, hogy vajon hol, merre járhatott és hova tehette? Végigjárta azokat a helyeket, bekukkantott minden zegzugba, de sehol se volt. Nagyon elszomorodott, mert az esernyőt a nagymamájától kapta, és nagyon kedvelte az esőben való sétálást vele. Éjszakánként még álmában is az elveszett esernyőjéről álmodott Nappal pedig azon gondolkodott, hogy hol lehet az esernyője.

Egyik nap, amikor a nap sugarai előbukkantak a felhők mögül, Gergő úgy döntött, hogy újra elindul megkeresni az esernyőjét. Végigsétált a falun, körbejárta a helyi boltokat, és megkérdezte az embereket, hogy: - nem látták-e véletlenül? Senki sem tudta, hogy hol lehet az esernyő. Közben észrevétlenül a földre hulló színes leveleken lépkedett. Megfigyelte, hogy leghamarabb a cserjék, bokrok színesedtek meg: a berkenye, a cserszömörce, majd a kőris, de utána gyorsan színeződnek a kúszónövények levelei is, mint a vadszőlő vagy a komló. Ahogy telt-múlt az idő a sorban következtek a tölgyesek, a gyertyánok, majd a bükkfa is őszi ruhát öltött. Egyre több és több levél volt a földön, amelyben olyan, de olyan jó volt hemperegni, dobálni, sőt ugrálni benne! Milyen érdekes volt a csörgő- zörgő hangja! Recsegett- ropogott a kisfiú lába alatt.

Amikor Gergő már majdnem feladta a reményt, találkozott egy idős, ősz bácsival, aki nehézkesen lépkedett görnyedt hátával botjára támaszkodva. Illendőképp köszöntötték egymást. Azt mondta neki az apóka, hogy tudni véli, hogy hol van az ernyője. A bácsi elmondta Gergőnek, hogy látott egy esernyőt az egyik vén diófa tetején, amelyik a falu szélén áll. Gergő nagyon meglepődött, mert eszébe se jutott, hogy az esernyő olyan magasra és messzire is elszállhat. De nagyon megörült a jó hírnek.

Az idős bácsi elkísérte Gergőt a diófához.  Képzeljétek! Az esernyő valóban a fa tetején volt. A kisfiú gondolkodóba esett. Vajon hogyan szedje le onnan? Elhatározta, hogy felmászik a fára és lehozza. Így is történt. Nagyon óvatosan mászott a vastagabb ágakon egyre feljebb és feljebb. Egyszer csak felért a tetejére. Ott lógott az elveszett esernyő. Óvatosan leakasztotta, vigyázott arra, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, és boldogan hozta le a fáról. Még néhány szem diót is betuszkolt a zsebébe, mert nagyon szerette. Néhányszor még jól meg is rázta a fát. Ha láttátok volna, hogy potyogtak lefelé a diók! Néhány még a kobakjára is esett. - Kopp-kopp- kopp. – Aú-aú-aú! – hallatszott lentről. – Valami baj van? – kérdezte az öreg bácsi aggódva. – Dehogy! Mindjárt lent vagyok!- felelte a fiú és valóban így történt. Amikor leért a földre, az esernyőjébe összegyűjtötte a lehullt diókat. A felét a bácsinak adta, aki megmutatta, hol van az esernyő. Így köszönve meg a segítséget. Elbúcsúztak egymástól.

Amikor Gergő hazaért, az ernyőjét gondosan a helyére tette, majd kis kalapácsával megtörte a diókat és jóízűen elfogyasztotta.

Ha nem így történt volna, az én mesém is tovább tartott volna!

Kérdés: Vajon mitől szállhatott el olyan messzire az esernyő?