Az elveszettnek hitt gyűrű

Az elveszettnek hitt gyűrű.

Ez a történet Napfénykirályság uralkodónőjéről szól, akinek nagy bánata volt.

A birodalom híre messze földre eljutott, mert lakói különlegesek voltak. De miben rejlett ez a különlegesség? Abban, hogy minden alattvaló boldog volt, nem ismerték a bánatot. A királyi pár pedig nagy bölcsességnek örvendett. Ha valakinek valamilyen problémája támadt, ők igazságosan és nagy értelemmel oldották meg azt, ezért nem volt senki szomorú Napfénykirályságban.

A királyi párnak három gyermeke volt. Nagy szeretetben és egyetértésben nevelték őket. Mindig próbálták megmutatni nekik a helyes utat, hogy ha majd átveszik helyüket, méltók legyenek a királyi címre.

Csillagfény, Napsugár és Holdvilág tisztelték szüleiket és megfogadták tanácsaikat, mert tudták, hogy a legjobbat akarják számukra. Nagyon összetartó család voltak, mint a birodalom minden más családja is. Ilyen békés együttélés sehol máshol a világban nem volt, mint Napfénykirályságban.

Valami mégis az utóbbi időben történhetett, mert a királyné mosolya egy jó ideje elveszett. Egy napsütéses tavaszi napon Izabella királyné a palota kertjében sétálgatott és valamiért nagyon gondterheltnek tűnt. Gyermekei, amikor észrevették, odarohantak hozzá és szorosan átölelték. Ha valamiért szomorkodtak, anyukájuk is ezt tette, mert az ölelés egyszerre nyugtat és szeretetet sugároz. Amikor rájuk nézett, elillant a szomorúság és halvány mosoly ült az arcára.

• - Sziasztok gyermekeim, valami gond van, mért kapom ezt a nagy ölelést? – kérdezte Izabella.
• - Láttuk, hogy bánat ült az arcodra. A te szomorúságod a miénk is. Kérünk, áruld el mi bántja a lelkedet!

 Izabella mesélni kezdett…

Házasságuk hajnalán kapott a királytól, Ferenctől egy gyűrűt, melyet egy különleges gyémánt díszített. Azóta egyszer sem vette le az ujjáról. De valahogyan mégis elveszítette és hiába keresi minden áldott nap a palota kertjében, nem akadt a nyomára. Csillagfény, Napsugár és Holdvilág ugyan arra gondoltak. Megkeresik azt a gyűrűt, hogy édesanyjuk újra olyam vidám legyen, mint annak előtte. Elkezdték hát kérdezni édesanyjukat, hogy nem-e járt a palota kertjén kívül is, talán ott veszítette el. Ekkor jutott eszébe Izabellának, hogy nemrég ellátogatott egy szigetre a Csendes-óceánon keresztül. A szigeten gyönyörű erdőség van. Az erdő közepén áll egy varázslatos fa, annak a tövénél időzött a királlyal. Ezen a fán egyszerre többféle gyümölcs is termett, ezért volt olyan különleges. A királyi pár időközönként mindig elutazott kettesben valahová, miután még boldogabban érkeztek vissza a királyságba. A királynő közben arra gondolt, talán gyermekeinek igazuk van és az utazás alkalmával veszíthette el a gyűrűt.

A három gyermek másnap hajnalban, szüleik tudta nélkül útnak indultak a szigetre, hogy megkeressék az elveszett ékszert. Ahogy édesanyjuk is mondta, az erdő közepén állt egy fa. De nem akármilyen fa volt ez. Leveli színpompásak voltak és valóban többféle gyümölcs érlelődött ágain. A fa tövénél 3 nagyobb kőtömb hevert. Gondolták, talán valahogy alá esett a gyűrű. Hárman alig bírták odébb rakni az első követ. De semmi nem volt alatta. A második alatt sem. Majd a harmadik kövön valami furcsát vettek észre. Ez volt belevésve: „Ez az ékkő gyönyörű és bizonyára a viselője is oly ékes. Találja hát meg itt, aki épp ilyet keres!” És valóban! A kő alatt ott volt édesanyjuk gyűrűje. A gyerekek úgy gondolták, hogy a gyűrűt egy jószívű és tiszta lelkiismeretű ember találhatta meg és hagyta a helyén, hogy majd talán megtalálja azt eredeti viselője.

          Csillagfény, Napsugár és Holdvilág nagyon boldogan indultak haza. Amikor átadták édesanyjuknak a gyűrűt, szívük repesett a boldogságtól. A királynő mosolya visszatért, szemei újra ragyogtak. Hálás szívvel ölelte magához mindhármukat. Napfénykirályság minden lakója újra boldogan élt és élni fog, míg a Nap ragyog.