Az Én életem

Az Én életem.

Bevezetés

Soha nem voltam egy nagy szószátyár, mégis mindig pontosan akkor tudtam a beszélgetésekbe beleszólni, amikor a legkevésbé jó a helyzet. 

Ez okozta a vesztem.

Na meg persze a véletlenek. Mert azok aztán vannak.

Kezdetek

Egy átlagos nyári est. Pillecukor illata leng körül mindent, de valahogy mégis olyan szomorú. Nem azért, mert sírok veszik körül a házunkat. Nem is azért, mert halottak napja van. 

Valami hiányzik. 

Ez okozza a pillanatnyi szomorúságot, mely szinte megfolytja az öröm legkisebb csíráját is.

Apa is érzi, bár most épp a rokonok feszültségét próbálja  oldani.

Sok sikert kívánok neki, és csak magamban jegyzem meg, hogy ez nem egy gyakori történés családunkban…

Apa visszatér a bevásárlásból. Hallom az ajtó csapódását, melyból az illatok az orromig szállnak.

McDonalds lesz a vacsora. Apa utálja a gyorskaját, szereti maga készíteni az ebédet. Ritkán eszünk ilyet, vagyis szinte soha…

• Milyen régen vacsoráztunk ilyet! - szólok Apához, de nem válaszol. - Legutóbb akkor amikor anya… 

• Mostantól lehetne ez szokásunk! - mondja Apa hamis vidámsággal, direkt félbeszakítva.

A vacsorát csendben fogyasztottuk el.

Apa

Nem értem. Miért nem engedi el?

Lehet, hogy nehéz neki, de azért ez nem normális. Napok óta alig eszik.

Még szerencse, hogy egyáltalán alszik.

• Milyen napod volt?  - már megint ez az egyhangú, udvariaskodó  kérdés.

• Jó. Veled történt ma valami érdekes?

• Nem. 

Ennél többet szinte soha nem mond. Pedig érzem rajta, hogy technikán babgulyást  készítettek, és látom hogy fáradt, tehát biztos volt nehéz dolgozat.

Pontosan tudom, hogy nem tanult. 

Hallottam, egész héten csak zenét hallgatott. Lustálkodott egész hétvégén.

Mit tegyek? 

Kell egy pszichiáter.

Én

A suli unalmas.

Minden unalmas. 

Meg szomorú.

Anya nélkül… Nem jó semmi.

Üres az élet.

A dolgozatról kérdez Apa, én pedig kikerülöm a választ, de látszik rajta, hogy érzi.

Nem azt, amit én, nem. Tegnap is a tizedik kávé után aludt el nyolckor. ELéggé kikészülhetett.

Anya nélkül Apa is többet dolgozik, és még így is egyre többször marad el az esti tévézés.

Gyanítom, hogy valószínűleg nem tudja fizetni a villanyszámlát.

Lehet hogy adósságokat is felhalmoz.

Brrrrrrr.

• Csörög a telefonod! - szól Apa. Ez egyszer megkönnyebbülés hallani a hangját.

• Jövök!

Felveszem. Bálint az.

• Szia Imi! Hogy vagy? Hallottam, hogy nem sikerült a dolgozatod! Az egész osztály tudja. Nem vagy szomorú? - Már csak ez hiányzott. Még egy ‘aggódó anyuci’.

Nekem a sajátom kell. 

Idegesen kinyomom a telefont. 

• Imi! Indulunk! 

• Hova?

• Meglepetés! - felnyögök. Mit talált ki? Csak ne valami drágát. 

Kiszállok a kocsiból.

• Muszáj volt…

• Komolyan? Pszichológia?

Apa

Reméltem, hogy jobban fog reagálni. Miért is próbálkozok? 

Ja igen. Mert az én fiam, és felelősséggel tartozom érte.

De mit ér mindez? 

Semmit.

10 nappal később

• Egész jól bírja! Minden alkalommal aktív, és egyre vidámabb!

• Sejtettem, nem hallottam semmit a szobájából , biztos tanult!

• Járjon még pszichológushoz, de lassan már vidáman fog elugrálni az iskolába!

• Mit  kell szednie? Drága?

• Semmit!

• Köszönöm! Nagyon hálás vagyok!

Csak holnapra derült ki, hogy tudatmódosító szerekkel kezelték.

Még a szomszédok is megtudták. Hogy hogy? Ez olyan kérdés, mintha azt kérdezném, hogy milyen hangos egy szirénázó mentő?