Az éneklő fúró

   Egy mosolygós októberi reggelen Zoltán Kati és osztálytársai izgatottan várakoztak az iskolaudvaron. Nagy nap volt ez az elsősök életében; rémisztő nagy nap. Most mentek először iskolafogászatra. Éppen a tanító nénijüket várták, hogy indulhassanak.
   Osztálytársaival ellentétben, Kati nem félt a fogorvostól. Szüleivel már egészen kicsi kora óta rendszeresen jártak Veronika nénihez. Persze, egy cseppet azért ő is izgult, mert most nem a megszokott, kedves doktornénihez készültek, hanem a számára is ismeretlen iskolafogászhoz.
   A legtöbb gyerek viszont határozottan rettegett. Sokan még sosem voltak fogorvosnál, rémhíreket viszont annál többet hallottak felőle, s most ezekkel riogatták egymást. Leginkább a fúrótól féltek. Még az osztály legbátrabb nebulója, Joci is reszketve gondolt erre a szörnyű, gyereknyúzó eszközre. Katinak egyszer már ki kellett fúrni az egyik fogát, ezért tudta, hogy valójában nincs mitől félni, de az tény, hogy a fúró sírós-zúgós hangját ő sem szerette.
   Amikor a fogorvosi rendelő várótermébe értek, a tanító néni leültette a gyerekeket, és csendre intette őket. A fogorvos, Miklós bácsi, hamarosan kijött hozzájuk, és barátságos, kedves hangon köszöntötte a megszeppent nebulókat, majd rögtön be is hívta az első gyereket, Almási Krisztit. Azért éppen őt, mert ő volt a névsorban, abc-szerint az első.
   A váróteremben olyan csönd volt, hogy a légy zizzenését is hallani lehetett volna, így aztán a csukott ajtó mögül kiszűrődő zajok is könnyedén eljutottak a gyermekfülekig. Sápadt arcocskák rándultak össze, amikor odabent felzümmögött a fúró. A hang annyira panaszos, és közben mégis olyan erőszakos volt, hogy sok kis diák elpityeredett, amikor meghallotta.
   Még nagyobb volt az ijedtség, miután meglátták, hogy Kriszti könnyes szemekkel, kezét az arcára szorítva lép ki a rendelőből. A névsorban következő gyerek, Balogh Anci, már eleve zokogva ment be.
Miklós bácsi alig tudta megnyugtatni a sírdogáló kislányt. Anci csak hosszas győzködés után volt hajlandó kinyitni a száját. Sajnos, neki is volt egy szuvas foga, fúrni, tömni kellett.
   Mire Anci kiballagott a váróterembe, odakint már minden gyerek pityergett, talán csak Kati nem.
   A harmadik tanulótól már megkérdezte Miklós bácsi, hogy miért sír, mitől fél annyira, és a kis Boros Máté elárulta neki, hogy a fúrótól. Aztán ugyanezt mondta később az összes többi gyerek is. A fogorvos csak a fejét csóválta. Hiába próbálta megnyugtatni a kicsiket, amint újra felhangzott a fúró hangja, az elsősök ismét pityeregni kezdtek.
   Ettől aztán az a kiállhatatlan hang is egyre sírósabbá vált. Mert bizony, a fúró is érző lény volt, és nagyon rosszul esett neki, hogy ennyire félnek tőle a gyerekek. Pedig ő soha senkit nem bántott, csak azért létezett, hogy a fogak megőrzésében segédkezzen. Azért küzdött, dolgozott nap, mint nap, hogy ne fájjon az emberek foga, és minél többet mosolyogjanak. Nagyon elkeseredett hát, hogy a sok apró szájacska éppen az ő hangja miatt görbül sírásra. Munka közben végig azon törte a fejét, hogy inkább világgá megy, de nem akar több gyereket megríkatni.
   Utolsóként, a névsor szerint, Zoltán Kati lépett be Miklós bácsi rendelőjébe. Az orvos el sem akarta hinni, hogy a kislány nem sír. Látszott ugyan rajta, hogy meg van szeppenve egy kicsit, de bátran beült a fogorvosi székbe, és kérlelés nélkül nagyra tátotta száját. Miklós bácsi már ezért is megdicsérte. Aztán meg a szép, egészséges fogai miatt simogatta meg Kati buksiját. A rendszeres fogmosásnak, és a félévente megejtett fogászati ellenőrzésnek köszönhetően a leányka fogsora ép volt, nem kellett fúrni, tömni, javítgatni.
   Amíg Miklós bácsi a kislánnyal beszélgetett arról, hogy kihez járnak fogászatra a szüleivel, a fúró kihasználta az alkalmat, hogy senki sem figyel rá, és beleugrott Kati táskájába. Úgy gondolta, hogy ennél a bátor kislánynál majd biztosan jó helye lesz, hiszen ő nem fél tőle.
Kati nem vette észre a táskájában lapuló szökevényt. Miután hazaért az iskolából, és elővette tanszereit, hogy elkészítse a házi feladatokat, a füzetekkel együtt kirántotta a táskából a fúrót is, ami észrevétlenül gyorsan az íróasztal alá gurult. Csak akkor merészkedett elő onnan, amikor este, a szomszéd szobából különös hangok szűrődtek át hozzá.
   Kati anyukája altatódalt énekelt kisebbik gyermekének. Az ének olyan szép volt, hogy a fúró minden óvatosságról megfeledkezve kimerészkedett a folyosóra, hogy jobban hallhassa. A kicsi nagyon nehezen tudott elaludni, ezért édesanyja többször is elénekelte a dalt. A végén már a fúró is vele zümmögött a folyosón. Arra gondolt, hogy ha ő is ilyen szépen énekelne munka közben, akkor biztosan nem félnének tőle a gyerekek.
   Gondolataiban olyan mélyen elmerült, hogy nem vette észre a folyosóra lépő Katit. A kislány sem látta meg a fúrót, de véletlenül belerúgott, aminek az lett az eredménye, hogy a szökevény szerszám legurult a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, be a kanapé alá.
   Miután a gyerekek elaludtak, szüleik letelepedtek a kanapéra. Beszélgettek egy darabig, majd halk zenét kapcsoltak, és mindketten olvasni kezdtek. A CD-lejátszóból kiröppenő dallamok teljesen megbabonázták a kanapé alatt fekvő fúrót. Alig győzte magába szívni az andalítóan szép muzsikát. Amikor csend borult a házra, mert a felnőttek is aludni tértek, a kis fúró előmerészkedett rejtekéből, és halkan próbálgatni kezdte a hangját. Sorban elénekelt mindent, amit a CD-ről hallott, és az altatódalt is. Síráshoz, zümmögéshez, surrogáshoz szokott hangja az elején még egy kicsit rekedtes volt, meg-megbicsaklott, de néhány óra múlva már kristálytisztán el tudta énekelni az összes dalt.
   Amikor pirkadni kezdett odakinn, újabb muzsika bűvölte el a fúrót. Az ablakhoz ugrált, hogy jobban hallhassa. Egy fülemüle fütyörészett az udvaron. A fúró nem bírt magával, a madárkával együtt pittyegett-füttyögött, és közben feltornázta magát az ablakpárkányra. Ott talált rá Kati édesanyja.
   A fiatalasszony sokáig nézegette a kis szerszámot, és azon töprengett, hogy vajon hogyan került hozzájuk. Tudta, hogy Kati iskolafogászaton volt előző nap, ezért őt is vallatóra fogta. A lányka persze nem tudott semmit a fúró világgá-menős tervéről, így csak azt tudta kiokoskodni, hogy biztosan véletlenül beleesett a táskájába, és így hozta haza. Arra azonban már neki sem volt ötlete, hogy mit keres a fúró a nappali ablakpárkányán, és miért fütyörészik úgy, mint egy fülemüle.

   Kati vállalta, hogy még aznap reggel, iskolába menet beszalad a fogorvosi rendelőbe, és visszaviszi a muzikális szerszámot, aki az átnótázott éjszaka után pillanatok alatt elszunnyadt a lányka táskájában.
   Amikor Miklós bácsi meglátta az elveszett fúrót, nagyon megörült neki. Előző nap már tűvé tett érte mindent, de végül kénytelen volt tartalék fúróját elővenni, hogy dolgozni tudjon. Most viszont örömmel tette vissza helyére kedvenc munkaeszközét, és megköszönte Katinak, hogy visszahozta azt.
   Bár jellemzően a fogorvos páciensei tartózkodtak a rendelőben tátott szájjal, most Miklós bácsi szája is tátva maradt, amikor első betegének a fogát fúrni kezdte. Fúrója ugyanis nem sírt, nem zümmögött, nem serregett-sustorgott, hanem gyönyörűen énekelt. Még a fogfájós beteg szája is mosolyra húzódott, amikor meghallotta.
   Ettől a naptól fogva aztán nem volt több gyereksírás Miklós bácsi rendelőjében, de még odakint, a váróteremben sem. A fúró éneke a legfélősebb gyereket is megnyugtatta, csodaszép hangja mosolyt csalt minden arcocskára. A mosolygós gyerekek látványa pedig újabb és újabb énekre buzdította a fúrót, aki végre olyan boldog volt, mint addig még soha egyetlen más fogászati eszköz sem.