Rolád a számok országában

Rolád a számok országában.

 A nyári szünet előtti napok egyikén Peti izgatottan ment haza az iskolából. Alig várta, hogy elmondhassa a nagy hírt édesanyjának:
 – Képzeld, Kriszti néninek kisbabája lesz!
 – De jó! Egy kisbaba mindig nagy öröm – mondta mosolyogva az édesanyja.
 – Csak az a baj, hogy másodikban már nem fog minket tanítani. A baba miatt. Csilla néni azt mondta, hogy készítsünk neki valami ajándékot, amivel elbúcsúzunk tőle.
 – Kedves gondolat. Milyen ötleted van?
 – Süssünk neki sütit!
 – Nocsak! Talán már azt is kitaláltad, hogy milyen süti legyen?
 – Igen. Számos.
 – Milyen? Nem értem.
 – Olyan, amin számok vannak. Kriszti néni nagyon szereti a számokat.
 Peti anyukája töprengett egy kicsit, aztán bólintott.
 – Rendben van. Már tudom, hogy milyen süteményt sütünk. 
 Peti segítségével el is készült a számos süti, ami valójában egy egyszerű piskótatekercs, más néven rolád volt, kívülről számokkal dekorálva. A töltelék pedig mákos marcipánkrém lett, mert ez volt a kisfiú kedvence.
 A kész rolád bekerült a hűtőszekrénybe éjszakára. A számok varázslatos világa pedig azon nyomban magával ragadta. Szokták mondani, hogy aki ördögöt vesz a hátára, ne csodálkozzon, ha a pokolba jut. Hát, ez a sütemény is valahogy így jutott a rápingált számokkal a számok országába.
 A határon persze rögtön megállították. Vonalzók méregették a hosszát, szélességét, magasságát, az adatokat pedig mindet ráírták, így még több szám lett rajta. Utána mérlegre került, és a súlya is újabb számként jelent meg rajta.
 – Osztható vagy?- faggatták. – Maradékkal vagy maradék nélkül?
 – Hát, fel fognak szeletelni – hebegte meglepetten. – Az oszthatónak számít? Azt hiszem, maradék nem lesz…
 Ezután vonatra ültették, persze számozott kocsiba, és elrobogtak vele a fővárosba. Egyenesen a Számelnökhöz vitték. Magas, sovány férfi volt az elnök, kicsit szögletes. Úgy nézett ki, mint egy nagy egyes. Csak a haja göndörödött úgy, mintha minden tincse egy-egy hármas lenne.
 Szegény rolád nagyon ijedt volt. El sem tudta képzelni, hogy mit akarnak tőle a számok.
 – Te egy sütemény vagy – mondta az elnök.
 – Igen. Tudom.
 – Ha sütemény vagy, akkor mit akarsz tőlünk, számoktól?
 – Én semmit – pislogott nagyokat csodálkozva a piskótatekercs.
 – Semmit? Akkor miért vannak számok pingálva rád? Számháborúra készülsz ellenünk?
 Szegény rolád nem győzött magyarázkodni. Iskola. Tanítónő. Kisbaba. Búcsúzás. Ajándék. Mondott mindent, ami mentségére szolgálhatott. Ám izgalmában nem biztos, hogy sikerült teljesen érthetően fogalmaznia.
 – Szóval, létezik nálatok egy iskola nevű hely, ahol gyerekkatonákat képeznek ki?
 – Dehogy katonák! Tanulók. Diákok.
 – Azt mondtad, hogy számolni tanulnak.
 – Igen.
 – Ezzel beismerted, hogy számháborúra készültök.
 – Nem.
 A Számelnököt azonban nem lehetett meggyőzni. Megnyomott az íróasztalán egy gombot, és a következő pillanatban belépett két hatalmas tízesre emlékeztető alak. Kétoldalról megragadták a szerencsétlen piskótatekercset és kirángatták a szobából. Percekkel később belökték egy sötét, ablaktalan fogdába és rázárták az ajtót.
 – Ajjaj! Mi lesz velem? – sopánkodott magában a rolád.
 Ekkor azonban enyhe bizsergést érzett a hátán. Mintha mocorgott volna rajta valaki. És valóban! A rádekorált számok kezdtek el mozogni.
 – Nyugalom! – szólalt meg az egyik szám csendesen. – Majd mi kijuttatunk innen.
 – Ti? – csodálkozott a rolád. – Éppen ti? Hiszen ti is számok vagytok!
 – Persze, számok vagyunk. De pozitív számok. Akik viszont bezártak ide téged, azok negatív számok. Nem mindegy.
 Ezután olyan gyorsan peregtek az események, hogy a sütemény alig tudta követni. A pozitív számok mind leugráltak a hátáról. Összegyűltek egy kupacba és számolni kezdtek. Közben megállás nélkül mozogtak. Egymás tetejére álltak, majd kört formáztak, aztán bakugrásban szökdécseltek át egymáson. Végigpattogtak a falakon, újra számoltak, majd kinyitották az ajtót és kituszkolták rajta a meglepett roládot.
 – Ezt hogyan csináltátok? – kérdezte csodálkozva.
 – Nullával osztottunk – jött a felelet teljesen fölöslegesen, mert a piskótának ez nem mondott semmit. Tovább azonban nem kérdezősködhetett, mert a számai sebesen lökdösték végig egy végtelen hosszúnak tűnő folyosón.
 Nagy sokára egy csapóajtóhoz értek, kinyitották és átcsusszantak rajta. Egy csónakba pottyantak, mely egy föld alatti patak vizén himbálózott. A számok gyorsan eveztek, így percekkel később már a patakkal együtt a szabad ég alá jutottak. A víz egy tengerbe torkollott.
 – Ez a Számtenger – mondta egy ötös. – Itt már könnyű elveszni.
 – Elveszni? – kérdezett vissza értetlenül a rolád.
 – Igen. El kell veszni a számok világában, ahhoz, hogy hazajuss.
 A sütemény töprengve nézett körül. Ekkor vette észre, hogy az, amit ő víznek gondolt, valójában milliónyi apró szám sokasága. „A Számtengerben könnyű elveszni” – gondolta, és már el is veszett. A következő pillanatban pedig otthon találta magát a hűtőszekrényben.
 – Végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten, és azon nyomban el is aludt.
 Reggel Peti elvitte az iskolába a roládot, átadta Kriszti néninek, aki nagy örömmel fogadta. A sütemény pedig boldog volt, hogy az ijesztő éjszakai kaland után sikeresen célba ért.