A félős alma

A félős alma.

– Nagymama! Sütsz nekem almás palacsintát? – rohant Panni a konyhában tüsténkedő nagyanyjához, amikor elunta odakint a hintázást. 
– Pannika, szedsz a palacsintához almát? – felelt a kérdésre kérdéssel a nagymama. 
– Persze, szedek – bólintott a kislány vidáman, és már indult is vissza a kertbe, annak is a legvégébe, egyenesen az almafához. 
Gyönyörű, mosolygós almák teremtek ezen a fán, de mind olyan magasan voltak, hogy a hétéves Panni a földről egyet sem ért el. Na, jó, ez nem teljesen igaz, mert néhányat mégis elért volna, de azokat nem találta elég kívánatosnak. Bezzeg a legmagasabb ágakon csücsülő gyümölcsök! Azok meseszépek voltak. 
„Létra kell” – gondolta a lányka, és elsietett a fészerhez a létráért. Nem volt könnyű, de Panni nem ismert lehetetlent, elvonszolta az almafához. Nekitámasztotta a fának, majd felmászott a legfelső fokára. 
Csodás kilátás nyílt a vidékre ebből a magasságból. El is ámult rajta a kislány. Nagyvárosban élt, ott legtöbbször bármerre nézett házakat és autókat látott. De itt, a nagymamánál, aki egy alföldi falucska szélén lakott, valahogy kitágult a világ. 
A létra tetejéről egészen messzire el lehetett látni, és mindenütt a vidáman tarkálló természet mosolygott a kislányra. 
Miután jól kibámészkodta magát Panni, visszairányította tekintetét az almafára, és gondosan szemrevételezte a közelében csüggő gyümölcsöket. Kettőt le is szakított mindjárt, zsebre vágta őket, aztán észrevett odébb egy minden eddiginél szebbet.
– Megvagy! – mondta diadalittasan, és kinyújtotta érte a kezét, de ahogy megérintette, az alma megremegett. 
– Jaj! – hallotta ugyanebben a pillanatban Panni. 
– Ki jajgat? – kérdezte, és lenézett a földre. Ott azonban senkit sem látott. 
– Én – szólt újra az előbbi hangon valaki. 
– Ki az az én? – forgatta a fejét a lányka. 
– Én jajgattam, az alma, akit le akartál szakítani – jött a felelet. 
Panni csodálkozva nézett az almára. Nem tudta, hogy a gyümölcsök is tudnak jajgatni. 
– Miért jajgattál? – kérdezte aztán. 
– Mert félek. 
– Mitől félsz? 
– Attól, hogy leszakítasz. Fájni fog? 
Panni elgondolkodott. 
– Nem tudom – mondta őszintén. – De ha én nem szakítalak le, akkor később magadtól pottyansz majd le. Leesel a földre, és csúnyán megütöd magad. Az biztosan fájni fog. 
Most az alma gondolkodott egy darabig. 
– Mi lesz velem, ha leszakítasz? – kérdezte később. 
– A nagymamám almás palacsintát készít belőled. 
– Az fájni fog? 
– Hát, le fogja vágni a héjadat, kiszedi majd a magházadat, lereszel, belekever a tésztába és megsüt, aztán megeszünk. Lehet, hogy fájni fog, de az is lehet, hogy meghalsz, és már nem fogsz érezni semmi rosszat.
– Ez rettenetes! – borzongott az alma. – Nem tudom elhinni, hogy ezért jöttem a világra, hogy ezért igyekeztem annyira, hogy én legyek a legszebb a fámon. Nincs semmi nemesebb célja a létemnek?
Panni szeretett volna valami bíztatót mondani, ezért ismét elgondolkodott. 
– Tudod, te egy gyümölcs vagy. Csodaszép gyümölcs – tette hozzá mosolyogva. – A gyümölcsök pedig azért vannak, hogy megegyük őket. Ha itt maradsz a fán, a rovarok lakmároznak majd belőled, aztán leesel, megcsúnyulsz és romlottá válsz, betemet a föld és véged. A benned lévő magocskák megpróbálnak majd kinőni, de itt a nagy fa tövében nem lesz helyük és elég erejük ahhoz, hogy belőlük is fa lehessen. 
– A magocskáim igazán nagy és szép fává szeretnének válni – szólt közbe az alma. 
– Akkor engedd, hogy leszakítsalak! – mondta Panni komolyan. – Megígérem, hogy keresek egy szép helyet a magok számára, ahol nagy fa lehet belőlük, és én magam fogom elültetni őket. 
– Igazán megteszed? 
– Igen. Megteszem – bólintott a lányka. 
– Rendben. Hiszek neked – felelt kegyesen az alma, majd engedékenyen hozzátette: – Leszakíthatsz. Most már nem félek, mert tudom, hogy nagy fa lesz belőlem. 
Panni óvatosan nyúlt az alma felé, de ezúttal nem tapasztalt remegést. A gyümölcs megadóan simult a tenyerébe. A pedig kislány gyengéden leszakította. 
– Fájt? – kérdezte, de az alma nem felelt. 
Lemászott hát a létráról, besietett a konyhába és átadta nagymamájának a három almát. 
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte mosolyogva a nagyi. – Nézd, én már be is kevertem közben a tésztát, csak a reszelt alma hiányzik belőle. 
– Nehéz volt kiválasztani a legszebb almákat – felelt Panni. 
– Tényleg szépeket választottál – bólogatott a nagymama, amikor hámozni kezdte az elsőt. 
– Mamikám, elkérhetem a magokat belőlük? 
– Persze. Vidd nyugodtan! Mihez kezdesz velük? 
– Szeretném elültetni őket, hogy szép, új almafáink legyenek. 
– Ó! Ez jó ötlet. Amennyire te szereted az almás palacsintát, sok-sok almafára lesz szükségünk, hogy bármikor süthessek neked. 
– Igaz – nevetett fel Panni, és már futott is vissza a kertbe az almamagokkal, hogy ígéretéhez híven elültethesse őket.