Az erdei sárkány

Az erdei sárkány.

Keservesen zuhogott az eső. Az esőcseppek olyan sűrűn ömlöttek az égből, hogy messziről úgy tűnt, mintha egy különös fátyol ereszkedne alá a földre, ami abban a pillanatban, amikor érintkezik a talajjal, nyom nélkül eltűnik. A terebélyes pálmalevelek mohón szívták magukba az életadó vizet és olyan kecsesen fürdőztek benne, mint gyönyörűséges nimfák valamelyik antik mítoszból. 

Érdekes hely az esőerdő. Titokzatos, vad, sokszínű és végtelen, amelyben néha olyan élőlényeket is találunk, amelyeknek a létezését legmerészebb álmainkban sem gondolnánk. Ilyen lény volt az óriási fák árnyékában menedéket kereső alak is, amely méretét tekintve nem volt nagyobb egy focilabdánál. Furcsa és groteszk figura volt ez a kis tömzsi teremtmény, és láthatóan nem az időjárás volt az, ami a leginkább elkeserítette, hiszen egy pocsolya tükrében bámulva magát nagyokat sóhajtott.

Helyesebben szólva inkább sóhajtoztak. Ugyanis a kis lénynek, bár egyetlen lelke és öntudata volt, illetve mindig egyre gondolt, két feje volt: az egyik, a jobboldali egy krokodil, vagy kajmán fejére hasonlított, a baloldali pedig egy haléra és egy leguánéra egyszerre. Ennek megfelelően a teste is kissé két részre oszlott: a krokodil oldala inkább zöldes, a halé inkább kékes árnyalatú volt középtájt emyhe színátmenettel, amíg mindenütt különböző méretű pikkelyek fedték a testét.

Farka is kettő volt: baloldalt egy hal, jobbra pedig egy krokodilfarok, miközben vaskos kis hátsó lábain, amelyeken emberek módjára, de görnyedten járt, úszóhártyák feszültek az ujjai közt. Mellső lábain emellett karmok is ékeskedtek, ha ez pedig nem lenne elég, itt van még egy érdekesség: a kajmánfej férfi, a leguán-hal pedig női tulajdonságokkal rendelkezett. A kis élőlényt, aki ezáltal maga volt a teremtett káosz, a környékbeli falusiak csak úgy nevezték spanyolul, hogy El Anfibio, vagyis A Kétéltű.

Néha akadtak gyerekek, akik kedvességből, vagy tudatlan együgyűségből inkább dragonitónak, azaz sárkánykának nevezték, a többség azonban nem volt vele ilyen vajszívű. Az embereknagyrészt ártó szellemként tekintett a kis lényre és rettegtek tőle, főleg, mivel az beszélni is tudott és egy értelmes emberi lény benyomását keltette. Akik nem szörnyszülöttet vagy démont láttak benne, azok hasznot akartak inkább húzni belőle, és a közeli nagyváros cirkusza, állatkertje, valamint biológusok elszánt csoportjai is sikertelenül próbálták meg El Anfibiót elkapni.

Őt pedig ez az ellenséges hangulat végtelenül szomorúvá tette, hiszem nem akart ő ártani senkinek, és már az is elég nagy teher volt neki, hogy képtelen volt eldönteni, hogy ő tulajdonképpen kicsoda, micsoda, mert mindenhová tartozott egy kicsit, de igazán sehová sem fért be. Olykor egy-egy kíváncsi kisgyerek közelebb merészkedett hozzá, de rendszerint az aggódó szülők gyorsan megjelentek és nem engedték csemetéjüket az ördögi lény karmai közé jutni.

Pedig El Anfibio teljesen ártalmatlan volt, és nem vágyodt jobban semmire, csupán játszótársakra, és amikor így undorodtak tőle az emberek, mindkét fejének mind a négy szeme kövér könnyeket hullajtott, amelyek talán még a trópusi esőnél is bővebben csurogtak. Az állatok sem voltak könyörületesebbek hozzá: vagy gúnyos tekinteteket vetettek rá, vagy féltek tőle, mert kiszagoltak benne valami olyat, ami megkülönböztette őt az állatoktól. Ezért aztán nem csoda, hogy a kis lény sehol sem találta helyét.

Volt egy olyan különleges képessége, hogy képes volt alakot váltani, és vagy kizárólag egy emberi férfi, vagy egy emberi nő alakját magára ölteni. A baj csak az volt, hogy amikor férfi volt, akkor is félig olyan maradt a teste, mint egy krokodilé, nőként pedig, akár egy halé, így esélye sem volt beilleszkedni, és mivel akkora volt, mint egy valódi ember, ezért ilyenkor csak jobban irtóztak tőle, mint ha csak egy törpe lett volna, aki bujkál a bokrok között.

Egy alkalommal, amikor ilyen vadul zuhogott az eső, észrevett egy hidat, ami egy néhány méternyi mélységű kis árok fölött ívelt át, és úgy döntött, behúzódik alá az eső elől. Ekkor azonban érdekes és különös lakótársra lett figyelmes. Szárnycsapásokat hallott, és hamarosan egy szokatlan, még számára is ijesztő madár bukkant fel előtte: ez a madár félig egy papagáj, félig egy hal vonásait viselte magán, és láthatóan örömmel lubickolt és röpködött a zivatarban.

El Anfibio nem tudta mire vélni ezt a felhőtlen jó kedvet. Hiszen ez a halpapagáj még csak ideiglenesen sem tudott alakot váltani, és lehet, hogy csak egy feje volt, nem úgy, mint neki, de nem értette meg, hogy egy ilyen reménytelenül groteszk állat miért lehet ilyen boldog. Hiszen bizonyára a többi madár gúnyolódik rajta, a vízek halai pedig rettegnek tőle, mint félelmetes ragadozótól. 

A lény azonban elmagyarázta neki, hogy hosszú ideig próbált tartozni mind a halakhoz, mind a papagájokhoz, amíg végre rájött, hogy ő egyik sem, mert a kettő együtt ő: egy különleges teremtmény, amihez nincs fogható sehol az erdőben, de talán az egész világon sem. El Anfibio tűnődni kezdett, két feje zavartan egymásra nézett. Való igaz, hogy ha választania kellene, akkor egyik életét sem tudná otthagyni, ezért is nem tud hosszabb ideig egyik alakjában sem létezni önállóan, hiába is próbálkozik.

Mégsem tudta elviselni, hogy ennyire különbözik; úgy fogta fel az egészet, mint egy átkot, és ha legalább tudta volna, hogy vannak még lények a fák között, éppen olyanok, mint ő, akkor sokkal egyszerűbb lenne elviselnie az életét, de valószínűleg, akár csak a halpapagáj, ő is egyetlen hasonló példány a világon. Megköszönte a madárnak a tanácsot, de összességében bolondnak tartotta és inkább továbbállt, amíg el nem jutott egy elhagyatott magtárhoz, ami úgy gondolta, sokkal biztosabb menedék lesz a hídnál.

Amikor benyitott, tompa mocorgásra lett figyelmes, majd egy pici, nagyjából ötéves forma indián fiúcskát vett észre egy szalmabálán ülve és szipogva. Annyira szívszorítóan sírt, hogy a kis El Anfibio még soha nem látott ahhoz foghatót, ennyire pedig talán még ő maga sem volt szomorú. Félt a jövevény, hogy talán megijeszti a kisfiút, de muszáj volt tennie egy kísérletet rá, higy megvigasztalja, vagy segítsen neki, mivel talán csak eltévedt, ő pedig, a kis kétfejű sárkány, jobban ismerte az erdőnek ezt a szegletét bárkinél.

A gyermek egyáltalán nem félt tőle, sőt örült, hogy végre társasága van, akinek elpanaszolhatja a bánatát. El Anfibio nem tudta felfogni, mi lehet a probléma, hiszen a fiúcska egészséges ember, nem egy olyan gnóm, amilyen ő maga, ezért pedig boldog kellene, hogy legyen. A kisfiú elmesélte, hogy a szülei el akarnak válni, ő pedig most egyik családnak sem kell: az apjáénak azért, mert szerintük túlságosan hasonlít az anyjára és fordítva. A szülei mindketten harcolnának érte, de a két család egyre csak próbálja lebeszélni őket erről, ő pedig sehová sem tartozik, egyik rokonának sem kell.

El Anfibio erre elmesélte a saját történetét, majd mesélt a különös halpapagájról, aki boldogabb volt, mint bári, akivel valaha is találkozott az esőerdőben. Tudta, hogy a kisfiú meg nem érdemelten szenved, de bátorította, hogy éppen attól olyan különleges, mert ő talán az egyetlen (mivel egyke volt), aki egyszerre tartozik ebbe a családba is, meg abba is, akinek köteléke van erre is, meg arra is, emiatt pedig egyszeri és megismételhetetlen, aki egyszerre olyan mint apja és anyja, de egyikük sem egészen, ez pedig egy valódi csoda.

A kisfiú álmélkodva figyelte a kis lény bölcsességét. Még mindig félt, hogy mi fog történni vele, de már nem érezte többé, hogy senki sem szereti. Hamarosan azonban emberi zajra lettek figyelmesek. A két család és a kisfiú szülei érkeztek meg a faluból, akik már mindent tűvé tettek gyermekükért, amíg végre rátaláltak a rozoga viskóban. Rájöttek, hogy hibát követtek el, hiszen semmi sem szabadna, hogy fontosabb legyen a kisfiúnál, aki inkább összeköti, nem pedig elválasztja őket.

A gyermek váltig állította, hogy volt itt egy különös lény, egy krokodilhal, amit a helyiek hittek is, meg nem is, mert ennek a falunak a lakói már emberemlékezet óta nem látták a különös teremtményt, csak nagyszüleik meséiből értesültek róla. El Anfibio elégedetten és kissé irigykedve nézte a távolodó embercsoportot. Belenézett ismét a pocsolyába a már száradó, de még mindig nedves sárban, és megértette, hogy ő nem egy kiméra, nem egy furcsa torzszülött, hanem valami egészen más. 

Egyszerre az egyik is, meg a másik is, de egyik sem igazán, és ez így van rendjén. Nem több és nem kevesebb, mint mások, hanem megvan a maga szépsége, amit sohasem kell szégyellnie. Amikor ezt felismerte, változni kezdett a víz tükrében alakja: előbb egy szilaj férfi, majd egy káprázatos nő vonásait vette észre magán, akik már egyáltalán nem voltak állatias lények: tökéletesebbet maga a Teremtő sem alkothatott volna meg. Hol az egyik, hol a másik vonalai derengtek fel a kis lény előtt, majd észrevette, hogy ő nem is egy lény többé már, hanem kettő, akik nem gyengítik, hanem kiegészítik egymást. 

Az emberpár egymásra nézett, mosolygott, kézen fogta egymást, majd kibékültek, visszaindultak a faluba a többiek után, és megfogadták, hogy ezentúl újra szeretik egymást, és soha többé nem követnek el semmi rosszat szeretett fiacskájuk ellen. Valahol a lombok között egy különös madár cikázott felettük, ami leginkább egy papagájra hasonlított, de ha közelebbről megnézte valaki, úgy rémlett, mint egy különös, csőrös repülő hal, amely önfeledten repdesett ágról ágra.