Szívszánkó

Szívszánkó.

Ugyanolyan délutánnak ígérkezett ez is, mint bármelyik másik műszak után: a sárga pesti villamosok ugyanúgy robogtak szokott pályájukon, az aluljárókban ugyanúgy felcsendült egy-egy gitár, hegedű vagy köcsögduda dallama, a galambok pedig szokás szerint gyülekezni kezdtek a téren, hogy némi eleséget szerezzenek és összebújva védekezzenek a decemberi fagy ellen. Ilyenkor, délután fél öt felé már egészen besötétedett, ami nem is csoda, hiszen a téli napfordulót, vagyis az év legsötétebb, legrövidebb pontját csupán egyetlen nappal haladta túl a naptár. 

Az egyetlen jelentős különbség az volt az év más napjaihoz képest, hogy Aranyosi Gábor tökéletesen tisztában volt vele, hogy aznap ért véget az utolsó munkanapja a karácsonyi szünet előtt. Igazság szerint, mivel a huszonöt év körüli fiatalember a kereskedelemben dolgozott, behívhatták volna az ünnepek alatt is, de úgy alakult, hogy ebben az évben kivételesen szabad volt, egészen január elejéig. Nem tudta, hogy miféle szerencsének vagy véletlennek tudhatta be mindezt, de nem is szeretett volna inkább a Mindenféle papír- és írószerboltra, azaz a munkahelyére gondolni, hanem próbálta kihasználni, hogy volt ideje rendezni szétszórt és kusza gondolatait.  

Amint útközben végignézett a városban sereglő különféle kisebb-nagyobb madarakon, ahogy elkeseredetten, egymáshoz lapulva próbáltak meg életben maradni, Gábornak eszébe jutott hogy technológiai fejlődés ide vagy oda, ilyenkor, a sötétség és a hideg rettenetes uralma alatt nem csak az állatok, hanem maga az ember is jobban kereste a sajátjainak társaságát, mint az év többi szakaszában. Miközben a fiatalember a Vörösmarty tér felé sétált és a belvárosi polgárházak szédítő magasságait fürkészte, benne is megfogalmazódott ez a mindennél erősebb vágy, és igyekezett számot vetni sorsával.

Lassan két éve volt már annak, hogy Gábor állást kapott Budapesten egy kilencedik kerületi kis üzletben, és azóta sokszor elgondolkodott már a váltáson. Elvégre is tisztában volt vele, hogy végzettsége szerint közgazdász, aki angolul, oroszul és arabul is feltalálja magát, és, hogy eredetileg nem az eladói pályára készült. Fényes álmokat dédelgetett arról, hogy egyszer majd valahol a külügyben fog dolgozni, például egy konzulátuson vagy nagykövetségen, esetleg az Európai Unió vagy egy nemzetközi szervezet valamelyik intézményében, ám Brüsszelt, Moszkvát és Genfet  is megjárta, és kiábrándító volt az a belterjesség és züllöttség, amelyet ezekben a személytelen, modern Babilonokban talált.

Tudta jól Gábor, hogy ezek a karrierről szóló elképzelések sokkal inkább egykori tanárai és családtagjai felől voltak elvárások és várakozások. A fiatal eladó legtitkosabb vágya az volt, hogy íróvá váljon, és hiába beszélték le róla mondván, hogy nagyon esetleges, hogy sikereket ér majd el ezen a területen, őt sokkal jobban izgatták azok az apró eredmények, amelyeket művészként ért el, mint azok a kecsegtető külföldi lehetőségek, amelyekbe alkalma nyílt belekóstolni a közéleti köpönyegforgatás és színjátszás világában. Ironikus volt a dolog, hiszen Gábor végül egy írószerboltban kötött ki eladóként, és keserűen gondolt bele néha, hogy végülis annak, amit csinál, van némi köze ahhoz, amit tanult, és amivé válni szeretett volna.

Még ha nem is szeretett volna mindenféle misztikus, rózsaszín közben lebegő fehérgalléros állások nyomában loholni, Gábor önérzetét hallatlanul sértette az, hogy „csupán ennyire vitte”, ahogyan környezetében sajnálkoztak barátai, akik sokkal kevesebb munkával és tanulással sokkal rangosabb és megbecsültebb helyekre jutottak be. Amikor egy-egy megalázó szituáción kellett túllendülni valamelyik türelmetlen vagy problémás vásárló miatt, a fiatalember nem tudott nem arra gondolni, hogy minden egyetem, tanfolyam és ösztöndíjas út hiábavaló volt, hiszen nem az ő képességeit nézték, hanem szimpátia, külső és ismeretség alapján dőlt el minden. Ő pedig nem fért bele ebbe a mézes kosárba.

A nehézségek ellenére Gábor azonban valamelyest megtalálta a helyét, és amikor sikerült félretennie hiúságát, kifejezetten élvezte a munkahelyen töltött időt. Nem is feltétlenül a különböző méretű, vastagságú, színű és mintájú papírlapok, füzetek, képeslapok, borítékok, tollak és egyéb eszközök garmadája vagy a bámészkodó, tanácstalan vásárlók segítése hozta lázba. Elsősorban munkatársai teremtették meg számára azt az oldott, humorral és spontaneitással teli közeget, amiért nap mint nap megérte Gábornak bejárni az üzletbe, és akik feledtették vele, hogy mélyfilozófiai értekezésekbe bocsátkozzon arról, van-e a munkájának értelme. Egyszerűen csak próbálták élvezni az életet és a pillanatot, együtt pedig sokkal elviselhetőbb volt minden.

Különösen az egyik kolléganőjét kedvelte meg a fiatalember; méghozzá olyannyira, hogy Gábor néha elgondolkodott azon, hogy valójában nem is a munka vagy a fizetés miatt jár dolgozni, hanem történetesen az Olga nevű fiatal nő miatt, aki néhány évvel lehetett idősebb nála. Gábor sokáig próbálta lefojtani az érzelmeit, és szüntelenül kereste a kifogásokat, Olga miért nem lenne hozzávaló: más társadalmi osztály, más értékrend, más érdeklődés. Ráadásul a férfinak nem sok jó tapasztalata volt idősebb nőkkel, és nagyon úgy tűnt számára, hogy a többségük már kiégett, és nem a szerelemre vagy szenvedélyre, hanem legfeljebb az anyagi biztonságra vágyik.

Minél jobban elnyomta azonban Gábor kolléganője iránti vonzalmát, az annál inkább a felszínre tört, és egy alkalommal, amikor hanyagságával magára haragította Olgát, rá kellett döbbennie, hogy igenis számít neki, hogy a nő milyennek látja őt és mit gondol róla. Maga sem tudta megmagyarázni, mi volt ennek a vonzalomnak az oka. A lány bronzfényű, selymes hajzuhataga és melegséget, megértést árasztó tekintete? Kecses testalkata és gondos eleganciája? A vele való beszélgetések, amelyek során Gábor úgy érezte, rokonlélekre bukkant valakiben, aki látszólag olyannyira különbözik tőle? Vagy az a puszta tény, hogy a munka miatt sokszor találkoztak és sok időt töltöttek együtt?

Akármi is volt az igazság, nem tudta Gábor pusztán egyetlen változóra visszavezetni azt, és nem is tudta megmondani, pontosan mikor kezdődött az egész. Hétről hétre, hónapról hónapra fejlődött ki benne ez az érzelem, ami olyan erősen és féktelenül izzott benne, hogy be kellett látnia, a folyamat immár visszafordíthatatlan. Számtalanszor próbált harcolni ellene Gábor és amikor baráti körében a lányt emlegette, akkor is tiltakozott és kikérte magának, hogy bármit is érezne Olga iránt. Kézzel-lábbal kapálózott, mint egy fuldokló, de annál inkább magába rántotta csak a kísértés, és végül nem tudott szabadulni a lány képétől.

Mivel azonban talált egy helyet, ahol aránylag jól érzi magát és megbecsülik, foggal-körömmel igyekezett elhárítani Gábor minden fölösleges drámát és bonyodalmat, hogy még véletlenül sem nehezítse meg senkinek az életét: sem Olgáét, sem a sajátját, sem a többi munkatársét. Eljött azonban az a pillanat, amikor fejet kellett hajtani a szerelem hatalma előtt, és Gábornak be kellett ismernie, hogy szereti a nőt. Legalábbis nem talált jobb kifejezést erre a mérhetetlen szimpátiára és vonzódásra, még ha rettegett is arról, hogy könnyelműen, azonnal a szerelem szót használja, mint egy kamaszfiú. 

Elvégre is hogyan szerethetne valakit, akit még másfél év után sem sikerült megismernie alaposabban? Akiért nem tudja, képes lenne-e meghozni áldozatokat, és ha igen, mekkorákat, hanem egyszerűen abban volt bizonyos, hogy bármit is csinál éppen, gondolatainak egy része mindig így vagy úgy, de a nő körül forog. Gábor már-már attól tartott, hogy Stockholm-szindrómája van Olgával, akiről még csak azt sem tudta, viszonozza-e az érzelmeit. Tudatalattija mégis kereste az alkalmakat, hogy a nő közelében legyen, és az sem érdekelte, történik-e előrelépés az ügyben, vagy sikerült-e érzéseket keltenie Olgában: egyszerűen csak  vágyott rá, hogy mellette legyen, mintha valóban túszul ejtették volna tudatát.

Amikor a fiatalember tudatosította magában, hogy mit akar, megpróbált közelebb kerülni kolléganőjéhez, például amikor egy műszakban voltak, vagy egymást váltották, és ez egy darabig sikeresnek is volt mondható. Még azt is sikerült elérnie, hogy egyszer vacsorázni menjenek és egyszer együtt mozizzanak, ami igencsak eredményesnek volt mondható ahhoz képest, mennyire zárkózott és önfejű volt alapvetően Olga. Egyszerűen nem lehetett kivenni, mire gondolhat éppen a szeszélyes nő. Egyszer kedves és érdeklődő volt, másszor teljesen közönyös; néha megjegyezte Gábornak, hogy „senkivel sem jön ki olyan jól, mint vele”, máskor viszont azt hallotta vissza megbízható forrásból, hogy a lány ki nem állhatja őt.

A fiatalember tehát állandó kétségek közt örlődött, és nem tudta, hogy Olga tökéletesen tisztában van-e az ő kezdeményezésével vagy sem, és ha igen, akkor játszadozik vele, ennyire lassan akar haladni, vagy csak megpróbál finoman, udvariasan hárítani, hogy ne a munkahelyi légkörnek kelljen megsínylenie a dolgot. Azt a leckét már régen megtanulta Gábor, hogy bármennyire is nem volt vesztenivalója, nem állhat nyíltan Olga elé érzelmeivel és nem vallhatja meg őket, mert az egyenlő lenne a biztos kudarccal. Egy csapásra lerombolna vele mindent, amit addig felépített, és akár ismeri a titkát a lány, akár nem, biztosan kiborítaná egy szerelmi vallomással.

Így hát jobb híján a férfi várt és várt, de türelme egyre inkább fogyott. A vágy azonban egyre erősebb volt: Olga egyre többször tért vissza Gábor álmaiban és egyre többször vette észre a férfi munkába menet, hogy olyan, mintha ő csak egy bolygó lenne, fiatal kolléganője pedig egy csillag, aki körül ő megszabott pályáján kering és akivel kölcsönösen feltételezik egymást. A férfi tudta, hogy Olgának vannak olyan múltbeli szerelmi csalódásai, amikről nem hajlandó sokat beszélni, és amiért inkább azt állítja, jobban érzi magát egyedül, és nem keresi senkinek a társaságát. Gábor mindent megtett, hogy kimozdítsa a lányt erről a holtpontról, miközben néha paranoiásan rettegett attól, hogy időközben Olga valaki másnak a karjaiban köt ki.

Voltak a fiatalembernek szép számmal olyan ismerősei, akik mindezt kóros birtoklási vágynak érezték, vagy lerendezték a dolgot annyival, hogy Gábornak „csak kell valaki, mindegy, hogy ki”, Olga pedig éppen elérhető közelségben lévő egyedülálló nő volt. Ez egy kényelmes és elfogadható magyarázat lett volna Gábornak is, mint ahogy az is, hogy ő tulajdonképpen csak a szerelem érzésébe szerelmes, és csupán arra sóvárog, ezért érzékeny lélekként mindenáron igyekszik magának ahhoz illő múzsát keresni. Akárhogy is hitegette magát azonban, újra meg újra visszakalandoztak gondolatai Olga felé, és az ő csilingelő hangját hallotta visszhangozni fülében. 

Amikor az egyik nap, még november végén együtt rendezgették a boltot és a noteszek pakolása közben véletlenül összeért a kezük, Gábor számára azonban megtörtént az az áttörés, ami után nem tudott többé észérvekre hagyatkozni, és nem tudott többé úgy tekinteni Olgára, mint azelőtt. Sőt, visszamenőleg már azt is belátta, hogy bizonyos kalandjait vagy szerelmi ügyeit más nőkkel is azért szabotálta, mert valójában attól félt, hogy akkor nem marad nyitva többé az a bizonyos másik kapu, és Olga többé nem lehet az övé. Valahogy talán úgy érezte magát, hogy elárulná a nőt, még akkor is, ha valószínű volt, hogy az érzés egyáltalán nem kölcsönös.

A racionalitás viszont már egyáltalán nem érdekelte Gábort, és valahogy mindazok a lehetséges veszélyek és következmények, amelyeket ez a kapcsolat magában rejtett, elhalványultak és jelentéktelenné váltak a szemében. Úgy érezte, gyáva lesz, ha a kifogásokat keresi és túlgondolja a dolgokat. Akár egy ragadozó, aki igyekszik prédáját kipiszkálni rejtekhelyéről, a fiatalember mindent megtett, hogy egyre nyíltabbá tegye szándékát és egyre inkább provokálja Olgát, hogy megbizonyosodjon  érzelmeiről. 

A nő tapasztalatával azonban nem vehette fel a versenyt: amikor Gábor úgy érezte, Olgát csöppet sem érdekli, az hirtelen olyan kérdést intézett hozzá, vagy olyan nyájas volt vele, amit nem lehetett félreérteni, amíg máskor, amikor már nyeregben érezte magát a férfi, egyszer csak olyan közönybe vagy elutasításba ütközött, ami teljesen kitérítette őt a hitéből. Olgának, aki nem szívesen beszélt az érzéseiről, ez a helyzet minden bizonnyal kényelmes volt, Gábort azonban teljeséggel kikészítette. Sohasem érezte még magát talán annyira kiszolgáltatottnak és bizonytalannak, érzéseiben pedig annyira biztosnak, mint abban a karácsony előtti néhány hónapban, amikor tudatosította, mi történt vele.

– Figyelj csak, Olga… Tudom, hogy te is szeretsz nézelődni, felfedezni, meg most jöttél haza nemrég Prágából, előtte Kolozsvárról – kezdett bele Gábor, magához képest kissé esetlenül. – Nem szeretnéd megnézni velem az itteni karácsonyi vásárt is, tudod, a Vörösmarty téren? Már lehet, hogy láttad, meg nem is olyan nagy szám… én viszont az idén még nem voltam. Örülnék az olyan társaságnak, mint a tiéd. Persze csak, ha nincs más dolgod éppen.

– Hát, Gábor, nem is tudom… az a helyzet, hogy nagyon jó lenne, de már elígérkeztem. Annyi dolgom van, hogy általában egyik helyről futok a másikra, és az egyik barátnőmmel is csak most tudok találkozni. Aztán meg haza kell mennem, és Nyíregyháza azért nincs olyan közel. Majd máskor. Biztos lesz még rá alkalom – vetette oda Olga félvállról, miközben szórakozottan a haját csavargatta. Gábor éppen dudorászás közben lepte meg kérdésével, amit a lány nagyon gyakran csinált munka közben, ha megfeledkezett magáról. Nem lehetett tudni, hogy ilyenkor azért van zavarban, mert ő is szeretne valamit, vagy azért, mert hazudik.

A férfi lehet, hogy elfogult volt, de úgy érezte, hogy igencsak szép hangszíne van a lánynak, és sokra vihette volna vele. Vagy talán még mindig sokra vihetné. „Lehet, hogy soha nincs túl késő” – gondolta, és ezzel nem csak az éneklésre, hanem a kettejük történetére is célzott magában. Megint egyikét kapta meg az olyan válaszoknak Gábor, amiről nem tudhatta, hogy valóban igazat mond-e a másik, vagy pedig csak üres kifogásokról volt-e szó. Az is lehetett, hogy a kettő között volt az igazság, és valóban elfoglalt volt Olga, viszont ez ürügyként is tökéletesen kapóra jött neki, és ezáltal a kényelmes visszautasítás irányába billent a mérleg. 

A férfi már jó ideje azt érezte, egyoldalúan fektet ebbe a kapcsolatba, de nem tudta, hogy valóban az elfoglaltság és a zárkózottság állt-e mögötte, vagy valaki másnak nagyobb sikere lett volna a helyében. Azt biztosan tudta, hogy ha Olgának igazán fontos lenne ez az egész, már számtalan alkalma lett volna ezt kinyilvánítani, és ezt a sok-sok elutasítást már nem lehetett betudni pusztán pechnek vagy véletlennek. Gábor ebben a pillanatban biztosra vette, hogy minden alkalommal csak magát győzködte, és magának magyarázta meg, Olga miért is nem szeretne vele lenni éppen, vagy pedig magában kereste a hibát. 

Tudta jól, hogy senki sem tehet az érzelmeiről, és azokról a hullámokról sem, amelyeket olykor akaratlanul kelt másokban, ezt viszont már nem tudta másképpen értelmezni. Főleg azok után, hogy a lány még azt a karácsonyi ajándékot sem köszönte meg, amelyet néhány nappal korábban hagyott ott neki Gábor az üzletben. Nem volt igazából nagy dolog, mindössze egy tábla csoki, hogy ne essen túlzásba, de mégis kinyilvánítsa valahogy a szimpátiát és a figyelmet. 

Igyekezett valami olyat találni, ami nem lesz túl hivalkodó, és szerencsére sikerült kinyomoznia, melyik Olga kedvenc étcsokija, de láthatóan még ez az apró gesztus sem jelentett a lány számára semmit. Vagy csak nem merte elmondani, mit érzett akkor, amikor megtalálta a tábla csokoládét a pult alatt, egy rövid kísérőszöveg társaságában. Ezeket a dolgokat már semmivel sem tudta megmagyarázni Gábor, csak a lány érdektelenségével és könnyelműségével. Érzelmileg sokkal érettebbnek gondolta Olgát, ám be kellett látnia, hogy az életkor, de még az élettapasztalat sem minden az érzelmi intelligenciához és érettséghez képest.

Gábor az egyik pillanatban egy szánalmas, elkeseredett munkahelyi zaklatónak érezte magát, aki makacsul próbálkozik tovább és nem veszi észre magát, pokollá téve ezzel egy kolléganőjének életét. A következő pillanatban azonban úgy vélte, semmi rosszat nem csinált, csupán kedves és figyelmes volt egy nővel, akit hölgyként kezelt: ilyenkor pedig dühös volt Olgára, és gyűlölte azért, hogy gyűlölnie kell magát miatta. Ez a gyűlölet azonban nem volt más valójában, mint a visszautasítás miatti catullusi kétely. Gyűlölte Olgát, mert szenvedélyese, őrülten szerette őt. Attól tartott már az érzékeny férfi, hogy ha ez továbbra is így marad, egyenesen szerelmi tébollyá fog fokozódni a dolog. Akkor sem udvarolt vagy próbálkozott volna hevesebben és kellemetlenebbül, viszont tudta, hogy ha ez megtörténik, még inkább szétfeszíti belülről ez az egész.

Az volt a legrosszabb, hogy ezen a december huszonharmadikai sötét délutánon, amikor Gábor egyedül sétálgatott valahol a Károly körúton, továbbra is kéjes örömmámorban úszott, ha Olgára gondolt. Képzeletében kettejük között megtörtént múltbéli eseteket és beszélgetéseket írt át újra meg újra, amelyeknek ebben a verzióban valamilyen romantikus végkifejletük lett, mi szerint ők ketten közelebb kerültek egymáshoz; vagy pedig, ha nem így volt, jövöbeli lehetőségekről ábrándozott a férfi, amikor megtörik a jég, és végre egy őszinte pillanatban sikerül egymásra találniuk a lánnyal. Ezek az álomképek, mint afféle nyugtatóadagok csillapították le Gábor zaklatottságát, és ha egy ideig nem történt újabb fejlemény, úgyszólván intravénásan vezették vissza a reményt a fiatalember testébe.

Elhatározta Gábor, aki maga is legalább annyira önfejű volt, mint Olga, hogy ha törik, ha szakad, egyedül is meg fogja nézni a vásárt, miközben olyan gyermeteg ötletek cikáztak át elméjén, mint az, hogy a lány valójában csupán szerény és visszahúzódó, és lehet, hogy ő is kíváncsi a vásárra: lehet, hogy véletlenül, csodálatos módon összefutnak majd, és végül együtt fogják megnézni az egészet. A Vörösmartyn felállított karácsonyi vásár, amelyet évek óta a legszebbnek választottak meg Európában, nem csupán egy kifogás volt Gábor számára: vidéki gyerekként ugyanis nem sok lehetősége volt, hogy hasonló élményben legyen része, leszámítva azt a pár külföldi tanulmányutat, amikor látta, hogyan csinálják ezt másutt.  

Sopány megyében, ahonnan Gábor származott, néha legfeljebb Sekélyváron vagy Zúgolódon tartottak kisebb rendezvényeket, így a fiatalember minden évben gyermeki örömmel, vagy akár egy külföldi turista fürkészte a különféle égősorokat és fabódékat: a lángost, a kürtőskalácsot, a perecet, a karácsonyfákat és a díszeket, nem beszélve a kolbászról, a lacikonyhákról és a mindenféle gőzölgő finomságokról. Miközben némi forralt borral igyekezett enyhíteni Gábor feldúltságán és szomorúságán, a diótörőket, kerámiákat, ékszereket, sakk-készleteket, fajátékokat és hasonló mesébe illő hagyományőrző portékákat fürkészte mindenütt, mígnem az egyik stand, ahol meseszép hógömböket árultak különösen felkeltette az érdeklődését. 

– Nem akármilyen, közönséges hógömbök ezek, fiatalember! Azt hinné, ugyi, hogy valamiféle búcsúfiáról vagy vásári bóvliról van szó, de ne gondolja kelmed, hogy így van –  rikkantotta egy idős asszony, aki egyszeriben Gábor mellett termett, és el sem engedte, amíg végig nem mondhatja a hógömbök történetét. – Amint a táblán is láthatja, mink Csíkszeredáról érkeztünk, és ezekkel a picinyekkel sincs ez másképp. Nálunk Csíknemesbányán, ahol tulajdonképpeniben lakunk, még ötven esztendőnek előtte is volt egy homokbánya. Nem nagy, nem is volt sohasem gazdasági haszna. Annál érdekesebb azonban az a varázslat, amit magában rejt. 

Az üveg, amit az ottani homokból készítenek, akár hiszi, akár nem, évente egyszer, amikor a legsötétebb az éjszaka és a legnagyobb szeretetre vágynak az emberek, teljesíti a szívnek vágyát. Nem kell ahhoz egyetemi professzornak lenni, hogy megmondhassa valaki, hogy hát itt éppen a szentestéről van szó! Ha valaki kimegy a szabadba, ahol senki sem látja, és éppen akkor rázza fel és érinti meg a gömböt, amikor a mi urunk Jézus Krisztus születése napján, december huszonnegyedikén éjjel éjfélt üt az óra, akkor a hógömb el fogja röpíteni az embert annak a szívéhez, akit igazán szeret. El tudja ezt hinni? Nem egy erdélyi ifjú és nemesember hódította meg így szíve választottját az évszázadok során, nekem elhiheti…!

– Asszonyom! Nagyon kedves, de már egy ideje nem hiszek a tündérmesékben. Az utolsó, amiben hittem is kiderült, hogy csupán a könyvekben létezik. Lehet, hogy huszonöt éves koromra még mindig nem sikerült felnőnöm, de akkor is… nem is ez a lényeg. Kérem, ne adja alám a lovat csak azért, hogy rám sózza a kacatjait. Így is éppen eléggé beleéltem magamat mostanában olyan dolgokba, amikbe nem szabadott volna. A szeretetben hiszek, a varázslatban is, ha az a mennyekből, isteni sugallatra érkezik, mert valamennyire még vallásos vagyok ebben a feje tetejére állt világban, őszintén meg kell mondanom. A boszorkányságban viszont nem hiszek. Az ember legbelső érzelmeit és titkait senki élő nem tudja manipulálni. Vagy érez valamit a másik, vagy nem.

– Ó, nem eszik olyan forrón a kását, kedves fiam! – folytatta tovább az öregasszony elmosolyodva. – Nincs itt szó semmiféle boszorkányságról! A hógömb birtokosa semmit sem tesz, ami szíve választottjának az akarata ellen lenne. Ha azonban egy szikrányi szeretet is érez az a másik szív irántad, akkor a hógömb megmutatja néked a hozzá vezető utat. Ott aztán kizárólag az illetőn múlik, megfejti-e kedvesének a titkát. Ha igazán szereti, akkor minden bizonnyal sikerül, de itt nem elég, mint a mesében, ha a hős mindenféle őrző-védő bűbájokra bízza sorsát. Csak akkor sikerülhet a varázslat, ha valaki tényleg megküzd érte a maga ördögeivel, hogy eljusson a másik szívéhez. 

Gábor továbbra is hitetlenül forgatta az egyik hógömböt, amelyet találomra kapott fel. Éppen egy kis angyalalak ült benne egy szánon trombitával a kezében, és a fiúnak hirtelenjében eszébe jutott, hogy talán nem másról van szó, mint híres névrokonáról, a Világmindenség és a Teremtés legelső Gáboráról, azaz Gábriel arkangyalról: arról, aki megvitte az örömhírt Máriának Jézus születéséről, és aki egyúttal ott lesz majd az Ítéletnapkor is, hogy trombitájának hangja jelezze a világvége kezdetét. Aranyosi Gábor sohasem tudott igazán azonosulni az angyallal, aki sokkal nagyobb horderejű, kozmikus híreket is gond nélkül adott át, miközben ő még érzelmeit sem tudta kifejezni és kinyilvánítani Hajós Olgának, akinek alakja ebben a pillanatban ismét felderengett előtte.

– Tudja mit, fiam? – törte meg a csöndet az asszony, aki a jó kereskedő szabályai ellenére azt sem tudta hirtelenjében, tegezze vagy magázza-e a nála jóval fiatalabb fiút. – Alkut ajánlok Önnek. Ingyen odaadom ezt a kis trombitás angyalkát. Ha nem válik be a gömb, akkor három nap múlva, karácsony másnapján egyszerűen hozza csak vissza nekem, és mondja meg, hogy nem vált be a varázslat. Ha viszont igen, akkor ráér majd akkor kifizetni nekem az árát. Ne nézzen így rám, tudom én, hogy van valakije a szívében, aki kedves! 

Csak azok a férfiak tudnak ilyen révetegen és bocsásson meg a csípős nyelvemért, gyámoltalanul bámulni, akiknek folyton a babájukon jár az eszük. Az én uram is ilyen, ő a bazilika előtt van most a fiaimmal a másik standnál… Azt is tudom ám, hogy sokallja a gömb árát, és talán nem megy olyan jól a sora, úgyhogy legyen, no… itt leszek három nap múlva, ráér majd akkor kifizetni nekem a gömböt, ha működik a varázslat. Márpedig bizton állíthatom, hogy akinek érzései tiszták, azoknál mindég beválik a mágia. Édös fiam, akkor áll az alku? – kiáltott fel az öregasszony, miközben kezét a nála fejjel magasabb fiatalember vállára tette. 

Gábor nem tudott nemet mondani a megdöbbentően nagyvonalú ajánlatra. Úgy érezte, még ha jelképes is, ez valamiféle ajándék a sorstól, ráadásul nem akarta visszautasítani a szívességet és ezzel megbántani az asszonyt. Kissé azért bosszantotta is, hogy ennyire becsületesnek, ennyire jófiúnak nézik, mégpedig azért, mert volt egy olyan elmélete, hogy Olga talán azért nem veszi őt eléggé komolyan, és azért nem tartja őt eléggé férfiasnak, mert túl kedves és túl jó másokhoz. Hiszen könnyen megtehette volna, hogy vissza sem megy végül a standhoz, vagy pedig, hogy azt hazudja az asszonynak, hogy nem vált be a karácsonyi csoda, még ha úgy is fog történni, de ehhez nem volt sohasem eléggé gátlástalan, sem szemtelen. 

Úgy érezte, nem volt vesztenivalója, így hát megköszönte és eltette az üvegbe zárt kis Gábriel arkangyalt, majd szíverősítőnek még a vásárból hazafelé menet megivott néhány pohár forralt bort, és visszament albérletébe, hogy mielőbb kipihenhesse magát. Másnap reggel korán kellett kelnie, hogy hazaérjen karácsonyozni, mert a Sopány megyei kis falu, Zsörtőlőce, ahonnan Gábor származott, nem volt annyira közel a fővároshoz, és IC-vonattal kellett leutaznia az Északi pályaudvarról. Kába fejjel, alvás előtt a szobájában még elővette a fiú akusztikus gitárját, és hirtelen felindulásból megírta egy dal bevezetőjét, amelynek a A Jégkirálynő dala címet adta. Természetesen Olga járt közben az eszében, akinek emlékétől egész éjszaka nem tudott megszabadulni, és csak lassan nyomta el őt az álom. 

Zsörtölőce ugyanolyan borongós és szürke volt, mint az év többi részében, jobbára egyszintes Kádár-kockái pedig ugyanolyan egyhangúan sorakoztak egymás mellett a kanyargós fő utcán, amelyek rendjét csak ritkán törte meg egy-egy újépítésű többszintes ház vagy egy régi idők mementójaként hátramaradt parasztház; ráadásul még hó sem esett, ezért a fehér karácsonynak ebben az évben is búcsút inthetett Gábor. 

„Ezzel is megint kevesebb lesz a csoda” – sóhajtott magában lemondóan, amikor már a Zúgolódról Zsörtölőcére menő zónázó vonaton ült, amely éppen ekkor gördült be a szebb napokat is látott vasútállomásra. Az egyetlen, ahol havazott, az nem volt más, mint a vásárban kapott kis angyalkás hógömb, amelyet a vonatút közben néha szórakozottan rázogatott a fiatalember. Annyira magával ragadta a keserédes ábrándozás, hogy néhány gyönge pillanatában hajlott arra, hogy elhiggye, a kis ajándéktárgy valóban el tudja őt röpíteni választottja szívéig. 

Ilyen szempontból Gábor egyébként is másik világban élt, és nem is igazán találta meg az összhangot testvéreivel, unokatestvéreivel és a család többi tagjával, akik mindannyian valamilyen ígéretes karriert futottak be – még a Gábornál jóval fiatalabbak is, akik mindannyian mérnök-informatikusok vagy programozók voltak. Az egyetlen, aki némileg megértette a fiút, az egyik nagynénje, anyjának nővére, Sára volt, aki hozzá hasonlóan fekete bárány volt a családban. Sára volt az egyedüli, akit Gábor beavatott titkába, és mesélt neki Olgához fűződő vonzalmáról. 

– Ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel téged, csillagom. Majd ha találsz olyan nőt, aki egy kicsit jobban odavan érted, mint te őérte: na majd őt kell magadhoz édesgetned. Nem azonnal. Először tettesd az érdektelenséget, hogy annál jobban érdekelni kezdjed. Sajnos ilyen manipulatív hely a világ, bár én sem szerettem soha az ilyen játékokat. Hidd el, mindig a nő választ. A férfi meg elfogadja. Vagy nem. A többi csak mese. Mindig vannak jelek. Annak tudod meghódítani a szívét, aki már eleve kinyitotta neked, és szeretett volna beengedni az életébe –  javasolta neki Sára. 

Gábor nem akarta elhinni, hogy ennyire gyakorlatiasan és kíméletlenül ridegen működik a világ. Nem akarta elhinni, hogy nem létezik tiszta, kölcsönös vonzalom, vagy, hogy egy férfi idővel képtelen feléleszteni a lángot egy nőben, még ha az zárkózott is az elején. Később aztán, amikor Gábor újabbnál újabb részleteket mesélt nagynénjének, már Sára is azt mondta, hogy „nem lehetetlen a dolog”, viszont ő akkor sem az igaz szerelmet látta az egészben, hanem csupán egy futó románcot, ami talán Olgának is „belefér” , ha Gábor „elég ügyesen, a nagykönyvben leírtak szerint” jár el. 

– Szórakozzatok egy kicsit, élvezzétek az életet, elvégre is felnőtt emberek vagytok. Amíg tisztában vagytok vele, hogy csak egy alkalmi dologról van szó, és helyén tudjátok ezt kezelni, addig nem lesz belőle probléma még akkor sem, ha egy helyen dolgoztok. Nincs ebben semmi rossz. Régen is így ismerkedtek az emberek, a munkahelyükön, a barátoknál, az ismeretségi körben. Mielőtt még ezek a fogyasztásorientált társkeresők mindent felrúgtak volna. Na de ezt halkabban mondom, mert tudom, hogy a szüleidnek erről más a véleménye. Ők hisznek benne, hogy neked is így kellene tenned, és azonnal kifognál magadnak valakit, noha mi mindketten tudjuk, hogy ez hazugság, mert ezek a helyek sohasem arról szóltak, hogy találj magadhoz illő társat.

Szóval ennyit látok ebbe az egészbe, semmi többet. Ha te ennyi energiát fektetsz bele, és a másik oldalról ekkora a közöny, akkor hidd el, nem érdemes többet gondolni erről annál, mint ami. Nemhogy feleségnek, még barátnőnek is alkalmatlan az ilyen nő. És nem csak neked, és nem csak azért mondom ezt, mert téged védelek. Talán senkinek sem való az ilyen –  összegezte a gondolatait Sára, unokaöccse pedig érezte, hogy minden igazság ellenére, amit az asszony kimond, mégis fáj neki, amit hall. Amikor Olgát bántották, még ha szavakkal, még ha a tudtán kívül is beszélték ki, az olyan volt Gábornak, mintha őt döfködte volna valaki szíven éles késekkel.

Alapvetően tehát Sára volt a fiú bizalmasa a családban, de még mindig nem volt olyan romantikus alkat, és nem élte bele magát annyira naivan a dolgokba, mint Gábor. Éppen ezért jobbnak látta a fiatalember, ha meg sem említi a hógömböt és, hogy miként jutott hozzá, mert emiatt még családi bizalmasa is kinevetné. Egyébként is az volt a téma egész délelőtt a fadíszítés közben, de még a karácsonyi ebéd alatt is, hogy a legidősebb Aranyosi-fiú, vagyis Gábor öccseivel ellentétben nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és „legalább egy barátnője lehetne már, ha ennyi idősen nem is nősült még meg”, hogy „legalább úgy tűnjön, tart valamerre az élete”, még ha ez nem is így volt valójában.

Az ajándékozás szerencsére kora délután már megtörtént, Gábornak pedig így volt rá lehetősége, hogy elmeneküljön egy kicsit. Mivel zsinórban hat napot dolgozott az ünnepek előtt, fáradtságra hivatkozva vonult félre. Teljesen magánkívüli állapotban, mintha csak a világ legértékesebb kincsére bukkant volna rá, megszállottan nézegette a hógömböt az ágyon ülve, és közben olyan tekintettel nézte a trombitás angyalkát, mintha kérlelné őt, hogy vigye el őt szíve választottjához, bármilyen hihetetlennek is tűnt az egész. Letette éjjeli szekrényére a hógömböt a ruhák és gitárhúrok, mellé, amelyet karácsonyra kapott, majd a kora esti órákig révült tekintettel bámulta a menyezetet, akár egy melankolikus francia vagy orosz regényhős a XIX. századból.

Estefelé eszmélt csak rá, hogy ha valóban meg akar bizonyosodni a varázslatról, valahogy ki kell jutnia a házból. Az éjféli misére nem hivatkozhatott, mert Sára nénje, nagyanyja és anyja minden évben részt szoktak venni rajta, ezért más kibúvón kezdett el gondolkodni. Ekkor azonban eszébe jutott, hogy tetőtéri szobájának ablaka tulajdonképpen egy a kertre nyíló ajtó, így semmi más dolga nem volt, mint megvárni, amíg elcsöndesedik minden, hogy aztán a kerten keresztül kiosonjon az erdőbe, amely a dombtetőn, a kerítés végében kezdődött. Korábban sohasem szerette azt az üvegajtót, mert a kert felől bárki, bármikor bemehetett hozzá napközben, most azonban úgy érezte, végre hasznát veheti egyszer az életben, és olyan fél tizenkettő felé elindult a kertbe.

Eltartott egy ideig, amíg Gábor bajlódott a zárral, de emlékezett rá, hogy kulcs nélkül is ki fog tudni menni, mert belülről nyitható a kerítés ajtaja. Ahogy kiért a fák közé, még egyszer meggyőződött róla, hogy a zsebében van-e a hógömb, majd céltalanul kóborolt a sűrűben, miközben pár percenként ellenőrizte az óráját, mennyi ideje van még éjfélig. Nem tudta, pontosan mi fog történni, de igyekezett távol lenni a kíváncsi szemektől, és próbálta komolyan venni azt, mi szerint a szabadban kell lennie. Nem igazán lehetett attól tartani, hogy szenteste valaki más is magányosan fogja járni az erdőt, ám Gábor biztosra szeretett volna menni, nehogy elrontsa a varázslatot a döntő pillanatban.

Végre elérkezett az idő. Tizenegy óra ötvenkilenc percet mutatott a digitális óra, amelynek foszforeszkáló számai szaporán közelítettek az éjfél felé. Gábor elővette a hógömböt, megrázta, rátette a kezét, behunyta a szemét, és Olgára gondolt. Hirtelen egy erős, hideg széllökést érzett a háta mögül, amitől megtántorodott, és kiejtette kezéből a gömböt. Ettől teljesen pánikba esett, hogy oda a varázslat, de amikor kinyitotta a szemét, nem tudott hová lenni meglepetésében. A gömböt nem találta meg, de ott, ahol lennie kellett volna, egy csodálatos, hatalmas szánt látott maga előtt: éppen olyat, mint amilyen a hógömbben is volt, viszont két pompás, hófehér paripa volt elé befogva, akik már indulásra készen álltak.

A szán vezetője is érdekes szerzet volt: egy hegyesfülű manó, aki Trömtötöm néven mutatkozott be. Amikor a mintegy százötven centis, piros-fehér ruhás, sipkás manó a kezét nyújtotta Gábor felé üdvözlésre, a fiatalember keresni kezdte a rejtett kamerákat, és biztos volt benne, hogy szórakoznak vele. Nem beszélve arról, hogy fényes nappal volt, és vakító, fehér fényben fürdött minden ott, ahol egy perccel ezelőtt még fekete éjszaka volt. Ha ez még nem lett volna elég, Gábor gyorsan észrevette, hogy a hófödte erdő csupa fenyőből és nyírfából állt, vagyis homlokegyenest más fajta fákból, mint amikhez otthon, Zsörtölőcén szokott hozzá.

– Biztosan furcsállod, úrfi, hogy miért ilyen kacifántos névvel büntettek drága manószüleim, mint a Trömtötöm. Pedig nagyon egyszerű oka van, és azonnal meg fogod érteni, ha meglátod, mi minden van a szánomban. Én ugyanis, mióta manóeszemet tudom, mestere vagyok a fúvós hangszereknek: a kedvencem természetesen a trombita, de akad itt a zsákomban szaxofon, klarinét, kürt, harsona, fuvola, sőt, még didzseridu is. Utóbbit egy ausztrál manónagybácsikámtól kaptam. Ne is kérdezd, hogy fért bele a zsákba… varázslat. Lényeg a lényeg, úrfi, eleget fecséreltük az időt a beszédre,  legfőbb ideje indulni!

– Indulni? Mégis hová? Mi ez az egész? Ez valami vicc? Nem szenteste volt még az előbb? – értetlenkedett Gábor, aki még most sem fogta fel teljesen, hogy egy valódi manóval beszél.

– Ejj, de különösek vagytok ti emberek… mindig csak ábrándoztok, vágyakoztok, és amikor végre valóra válik, akkor nem hisztek a saját két szemeteknek! Hát nem kívántál az imént, amikor a hógömböt szorongattad és rázogattad? Ihol ni, a szán, ami benne volt, de gondolom, erre már te is rájöttél. Feladatot kaptam, méghozzá azt, hogy el kell vinnem téged valakinek a szívéhez. Ilyenkor pedig bizony igencsak hosszú az út, úgyhogy pattanj fel, és uccu neki! – biztatta őt Trömtötöm, majd Gábor kissé bizalmatlanul, de végül letelepedett a szánra furcsa útitársa mellé.

– Kedves, Rendes, gyí, ti gyönyörű bestiák! Jiháhá! – kiáltotta a manó, miközben hirtelen nagyot rántott a gyeplőt, a két ló pedig útnak indult az egyik kitaposott erdei ösvény felé. A szán eszméletlen sebességgel suhant az erdőben, amely valahogy még órák múlva sem akart véget érni, és Gábor meg volt róla győződve, hogy ha egy ilyen elvarázsolt, téli erdőben léteznek bármiféle KRESZ-szabályok, akkor Trömtötöm az összes létezőt áthágta. 

A fiatalember, aki az első döbbenet után igyekezett hinni valamennyire a mesében, továbbra sem tudta felfogni, hogy lehet szó szerint valakinek a szívéig elmenni úgy, mintha csak bármilyen hétköznapi úticélt írnánk be egy GPS-be. Minden pillanatban ott volt a nyelve hegyén, hogy rákérdez Olgára, de valahogy babonás félelem fogta el, és inkább nem merte kiejteni a lány nevét. Az is feltűnt neki, hogy a fák közül különös zizegést hall, és villogó kék szempárokat vélt felfedezni az ágak között, ami annyira felzaklatta, hogy Trömtötömöt is megkérdezte felőle.

– Ó, azok? Csöppet se félj, nem valamiféle szörnyetegekkel van dolgunk. Ezek csak faunok és koboldok innen az erdőből, akik nem minden nap látnak egy olyan csodaszánt, mint amilyen a miénk. Sem igazi embert, aki ennyivel magasabb és szikárabb lenne náluk. Látod a sóvár tekintetüket? Nyugodj meg, nem akarnak tőlünk semmi rosszat. Már messziről megérzik azonban, hogy csupa hangszert rejt a zsákom, és úgy vágyakoznak rájuk, mint semmi másra a világon. Ők is tudják azonban, hogy bajba kerülnek, ha használni kezdik őket, ezért inkább ide sem mernek jönni hozzánk, hogy kérjenek tőlünk. Nem miattuk, más okból kell rejtegetnem őket. 

– Biztos vagy benne, hogy nem fognak idejönni, és erőszakkal kirabolni bennünket? – aggodalmaskodott tovább Gábor.

– Ne félj, úrfi! Ezeknek a jámbor lényeknek mindenük a zene, de álmukban sem jutna eszükbe bántani minket vagy kárt okozni bárkinek is. Legfeljebb szépszerével jönnének ide kérni, és kapnának is, de mindannyian tudjuk, hogy ezzel bajba sodornám őket. A hatalmas erejű Néma Boszorkány ugyanis megtiltotta, hogy bármilyen dallamot, akár a leghalkabbat és legkurtábbat is el merészeljék játszani vagy énekelni az ő birodalmában, és valamennyi furulyát, sípot, dobot és egyéb hangszert elkobzott tőlük rettenetes hóemberseregével. Én is csak nagy nehézségek árán tudtam megmenteni mindazt, amit itt a zsákban látsz.

– Miért utálja valaki ennyire a muzsikát? – kíváncsiskodott  a vendég.

– Nem utálja ő, dehogyis utálja! Éppenséggel igencsak szereti. Viszont ő maga sohasem tudott sem énekelni, sem zenélni, emiatt pedig féltékeny mindenkire, aki tud, és aki jobb nála, ezért nem tűri el országában, hogy alattvalói dalra fakadjanak. Idejét sem tudjuk már, mikor szólhatott a víg muzsika itt, a mi pompás erdőnkben. Nevét sem véletlenül kapta a boszorkány, hiszen messze földön elterjedt a híre, hogy mennyire iszonyatos, rikácsoló hangja van. Nem tudta ezt egészen addig, amíg a tündérek meg nem mondták neki a szemébe, akik alaposan kinevették, amikor a boszorkány ünnepi kórusuk tagjává akart válni.

Azóta egyetlen énekhang sem jön ki a torkán, de másoknak is megtiltotta, hogy zenélni merészeljenek. Ezért is nevezték el őt a Néma Boszorkánynak. Titokban valószínűleg most is zenét hallgat és keserűen zúgolódik magában kristálypalotájában, fent a hegyek között, ezeknek a szerencsétlen koboldoknak és faunoknak viszont nem engedi, hogy maguk is kedvüket leljék a dalban. A lombok között pedig a boszorkánynak rengeteg szeme és füle van, ezért minden egyes apróságot észrevenne. Még azt is, ha csupán egy kis nádsípot vagy tárogatót adnánk oda valamelyik erdőlakónak. Én magam sem játszottam emiatt már jó ideje, be is rozsdásodtak valószínűleg teljesen a hangszálaim – magyarázta Trömtötöm szomorúan.

Nem volt azonban több idő csevegésre, mer ekkor éktelen, rusnya károgás ütötte meg az utazók fülét. Gábor először biztosra vette, hogy hollókról vagy varjakról van szó, de amikor leszálltak a szánról, hogy megnézzék, mi történt, szörnyülködve látta, hogy óriási, fekete madarak vesznek körbe fenyegetően valamit, vagy valakit egy fa tövében, akiknek ocsmány, ráncos vénasszonyfejük volt. Ahogy a fiú és a manó közelebb értek, észrevették, hogy egy kilenc-tíz év körüli barna hajú kislány áll a rút, emberfejű madarak gyűrűjében, akik Trömtötöm szerint hárpiák voltak.

– Mire vársz még? Nincs késlekedésre való idő! – kiáltotta a manó. – Itt nem segítenek sem puskák, sem szablyák, sem a világ legpusztítóbb fegyverei. Csak egy valami fékezheti meg ezt az elviselhetetlen ricsajt. Fogd a gitárodat, úrfi, mert most koncertet adunk! – rikkantotta a manó, és máris a szájához emelte trombitáját.

– Dehát nincs is itt a gitárom! Aztán meg mi lesz a tilalommal? És különben is, hogyan hessegethetnénk el ezeket a dögöket éppen zenével? – kiáltotta Gábor, aki nem tudta elfogadni ezt az abszurd helyzetet. Méretes köveket vett fel a földről, és igyekezett vele úgy megcélozni a hárpiákat, hogy a zokogó, rémült kislánynak a haja szála se görbüljön. Ezek után jókora husángokat vett fel a földről, de ez ugyancsak hatástalannak bizonyult, a hárpiák pedig egyre többen és többen lettek, miközben kajánul kacagtak áldozatukon.

– Üsse kavics, talán igazad van, te manó. Legyen, ahogy te mondod! De mégis mit fogunk nekik játszani? – faggatózott tovább a fiatalember, mire legnagyobb meglepetésére Trömtötöm az ő tulajdon gitárját vette elő a szán aljából. Gábor biztos volt benne, hogy nem hozta magával, és nem értette, hogyan kerülhetett oda. Mindenesetre örült neki, hogy legalább ezzel is egy gonddal kevesebb.

– Ha már így karácsony környékén járunk, és egyébként is itt van ez a meseszép szán, akkor valami karácsonyit kellene dúdolnunk, nemde? Kísérj! – jelentette ki Trömtötöm, majd elkezdte játszani a Csengőszó összetéveszthetetlen dallamát. Gábor szerencsére volt annyira tapasztalt gitáros, hogy könnyűszerrel le tudta követni a muzsikát, amelyet egyébként is ismert, miközben fél szemmel figyelte, mi történik a fa mellett. Attól tartott, hogy csak vesztegetik az idejüket, a kislány pedig máris a hárpiák martaléka lett, ám csodák csodájára a rettenetes lények úgy megdermedtek, mintha megfagytak volna. 

A hárpiák egyre távolabbra húzódtak a kucorgó kislánytól, aki a zenén felbátorodva felállt és csodálatos hangjával csatlakozott a zenészekhez. A rémületes madarak arca a karácsonyi dallam hatására kedvesebbé és szelídebbé vált, végül pedig fényárban úsztak, és kezdték elveszíteni emberi vonásaikat. Mire Gábor, Trömtötöm és a kislány a dal végére értek, a hárpiák mindannyian szelíd, hófehér gerlékké változtak, akik vidáman és szégyenlősen röppentek széjjel a kislány körül, aki valamiféle füzetet szorongatott a kezében.

– Hogy hívnak, kislány? Hogy kerülsz ide? – érdeklődött Gábor, mialatt a szepegő lányka még mindig riadtan ölelte át őt, mintha csak tulajdon bátyja lett volna.

– Nem tudom… nem emlékszem rá… éppen az iskolába tartottam, hogy előadjam a kedvenc karácsonyi dalaimat, ezeket itt, a füzetemben, de egyszer csak eltévedtem. Magam sem tudom, hogy kerültem ebbe a félelmetes erdőbe. Miközben a kiutat kerestem, elkezdtem énekelni a Hull a pelyhes fehér hót, hogy gyakoroljak egy kicsit, erre megjelentek ezek a félelmetes, repülő banyák… Ugye nem jönnek vissza, ugye nem? – kérdezte a kislány könyörögve, mintha Gábornak és Trömtötömnek bármilyen ráhatása lett volna a dologra.

– Sajnálom, hogy közbe kell szólnom – szólalt meg ekkor erélyesen a manó – de iparkodnunk kell. A hárpiák a Néma Boszorkány szolgálói voltak, akik valószínűleg azonnal meghallották ennek a kis porontynak az énekét, és mivel ezzel megszegte a tilalmat, kíméletlenül rávetették magukat. Most aztán, hogy mi is énekelni merészeltünk, ugyancsak nagy bajban vagyunk! De ha egyszer elkezdődött a forradalom, azt már a fene sem tudja visszacsinálni. Sajnálom, úrfi, de fel kell függesztenünk annak a női szívnek a keresését, most ugyanis más dolgunk akadt. Ismerek viszont valakit, aki segíthet nekünk. Indulás!

Gábor, akit körülvettek a varázslatos csodák, továbbra sem hitt abban az egyben, hogy eljuthat valakinek a szívéhez, aki azt ennyire ridegen elzárja előle. Legfőképpen nem egy szánon és egy erdei ösvényen. Ezért már lélekben rég lemondott róla, hogy bármi is lehet a dologból. Úgy gondolta, ha már nem nyerheti el választottja szívét, legalább valami jót cselekszik karácsonykor, ha hazaviszik ezt a kislányt, akinek még a nevét sem tudták, és ha segít az erdő minden faunjának, tündérének és koboldjának, hogy megszabaduljanak a Néma Boszorkány rémuralmától. A rémült kislány azonban később sem emlékezett rá, hogy hívják, sem arra, honnan jött, ezért Trömtötöm nemes egyszerűséggel elnevezte őt Angyalkának.

– Ne csinálj ekkor a felhajtást ebből, Trömtötöm, mert a végén még túlságosan el fogja magát bízni ez a lányka, hogy neki mennyire szép, angyali hangja van – jegyzete meg Gábor, amikor éppen megálltak a szánnal, és kettesben volt a manóval. – Ne tudd meg, hány olyan nővel találkoztam odaát, az emberek világában, akiknek a fejébe túlontúl sok ambíciót és kevélységet ültettek gyermekkorukban és túlságosan elkényeztették őket. Emiatt pedig annyira elbízták magukat, hogy később rátartiak és elutasítóak lettek, és semmi sem volt nekik elég jó. Ismerek is egy ilyen nőt…

– Csak remélni tudom, hogy nem az ő szívéhez akartál menni a szánnal, mert akkor rajtad a csoda sem segíthet. Ne vetítsd ki a saját félelmeidet és csalódásaidat azonban erre a kislányra, úrfi. Ez csak egy név, semmi több. A napnál is világosabb, hogy most megértésre és szeretetre van szüksége. Hát miért ne lehetne Angyalka, ha már amúgy sem emlékszik a nevére? Nem akartam előtte mondani, de egyébként sem tudnánk őt innen elvinni, sőt, téged sem, amíg nem számolunk le végleg a boszorkány haragjával. Van viszont egy nagyon kedves jó barátom, aki segíteni fog nekünk. Hé, hejhó, ti ott, gyertek csak ide! Ismeritek az utat innen Dínomdánomhoz? – kiáltott oda a manó két ifjú faunnak, akik egy ideje már kíváncsian követték a szánt.

A kecskeszarvú, tömzsi, bundás kis lények, akik olyanok voltak, mint parányi, fehér prémes farsangi busók, félénken merészkedtek elő a bokrok közül, és megilletődve bólogattak, hogy igen, ismerik az utat. Trömtötöm morcosan ismerte be, hogy bizony olyan régen járt már barátjánál, hogy nem emlékszik az útra, és „akkor egyébként is tavasz volt”. Az pedig nem volt már az erdőben legalább évszázadok óta. A faunok olyan szélsebesen cikkcakkoztak a szán előtt az utat mutatva, hogy Gábor azzal ugratta egész úton Trömtötömöt, hogy talán a faunokat kellene befogni a szán elé lovai helyett. 

A sértődékeny manó viszont, akinek az arca már pulykavörös volt, azzal védekezett, hogy szándékosan megy csak ezzel a sebességgel, hogy követni tudja szokatlan idegenvezetőiket. Sietniük is kellett azonban, mert a boszorkány szolgálói már a nyomukban voltak, és csak nagy üggyel-bajjal sikerült őket lerázni, hogy ne találják meg, pontosan hová is igyekeznek az utazók: többek között a Télapó itt vant és hasonló karácsonyi, illetve adventi gyerekdalokat énekeltek, amelytől a hárpiák ártalmatlan gerlékként és galambokként rebbentek tova, a hóemberek pedig teljesen elolvadtak, úgy, hogy csak hosszú répaorruk és széngombjaik maradtak utánuk hátra.

Hamarosan egy kerek, zsúpfedeles kunyhóhoz értek a vándorok, amely egy befagyott tó partján állt. A faunok elbúcsúztak, Trömtötöm pedig határozottan bekopogott, és barátját szólongatta. Az ajtó kinyílt, és egy rongyokba öltözött, ősz szakállú aggastyán nyitott ajtót, aki némileg a Mikulásra emlékeztette Gábort. Ahogy közelebbről is megnézte azonban ezt a szerzetet, rögtön szembetűnt neki hatalmas, hosszú orra, amilyet élő embernél még nem látott, valamint az apóka sárgás, érdes bőre és hegyes manófüle is arra utalt, hogy nem feltétlenül emberi lénnyel van dolguk. 

– Nem is tudtam, hogy a Mikulásnak ekkora orra, és ilyen nagy fülei vannak… lehet, hogy ez inkább egy gonosz varázsló, vagy pedig a boszorkánynak dolgozik! Gábor, menjünk innen! – hebegte Angyalka, aki a férfi háta mögé húzódott. A szakállas házigazda azonban barátságosan elmosolyodott, és kunyhójába hívta vendégeit:

– Ne ijedj meg tőlem, kis hercegnőm! Nem vagyok sem Mikulás, sem Télapó, való igaz, de emberfiának sem mondanám magamat. Én, Dínomdánom, az erdő ősöreg trollja vagyok, és korábban én voltam az erdő lakóinak hangszerkészítője. Szebbnél szebb furulyák, kürtök, lantok, bendzsók és hegedűk hagyták el otthonomat, mígnem a Néma Boszorkány iszonyatos dühe lesújtott ránk, és mindenünket elvette. Az én házamat szerencsére olyan trollvarázslat oltalmazza, hogy ide nem merészkedett be egyetlen hárpia vagy hóember sem, és megtarthattam a szerszámaimat, de attól még teljesen tehetetlen vagyok, és semmit sem tehetek a többiekért.

– Éppen ezért lesz nagy szükségünk rád, Dini bátyám – szólt közbe Trömtötöm. – Magunkra haragítottuk ugyanis a Néma Boszorkányt, amikor zenével és énekszóval mentettük meg ezt a csöppséget, így szolgálói most minket üldöznek, és az erdő lakóit sanyargatják, hogy áruljanak el minket és adjanak ki nekik. Segítened kell nekünk! Olyan káprázatos hangszereket szeretnénk kérni tőled, amilyet még sohasem látott ez az erdő, hogy átkelhessünk vele a befagyott tó jegén, és meg se álljunk a boszorkány kristálypalotájáig, hogy végre megszabadítsuk tőle a vidéket. 

– Szép tervek ezek, szépek, egy probléma akad itt azonban – jegyezte meg Dínomdánom, aki közben sűrűn bólogatott és a szakállát cirógatta. – Üres gyomorral nem lehet gondolkodni, úgyhogy előbb itt az ideje, hogy elköltsük a karácsonyi vacsorát, nemde? Utána majd beszélhetünk a többiről. Szerintem van valamim, ami segíthet nektek. Boróka! Hogy állunk a halászlével, a libasülttel, a bejglivel és a kaláccsal? Szaloncukor is kelleni fog, mert gyerkőc van itt a háznál! Ejnye! Boróka! Merre kószálsz ilyenkor? 

– Itt vagyok már, itt vagyok! Jajj, Dínomdánom. Azt hiszed, olyan könnyű megfordulni ebben a kis konyhában! Lótok-futok egész nap, te pedig nagyon jól tudod, hogy ropognak már az ágaim és az én kérges törzsem sem a régi – hallatszott egy kellemes női hang, majd a vendégek megdöbbenésére egy díszes, két lábon járó, beszélő karácsonyfa állt előttük, aki kötényt téve maga elé sütött-főzött és szaladt egyik fazéktól a másikig. Kiderült, hogy Boróka nem is egészen fenyőfa volt, hanem egy úgy nevezett fapásztor (jobban mondva fapásztorasszony) aki az erdő fáit vigyázta, és csak külsőleg hasonlított hozzájuk. 

– Boróka nem csak a házvezetőnőm, hanem a legfőbb segédem is a munkámban. Mindig ő mutatja meg nekem a legszebb fákat, amiket megengedi az erdő, hogy kivágjak, és amelyek csodálatos alapanyagul szolgálnak az én káprázatos műremekeimhez. Hegedülni is tudsz, úrfi? Esetleg cselló, gordonka, balalajka? Vagy te ilyen új vágású fickó vagy? Akkor netán egy ukulele? Van itt mindenféle, nézz körül bátran! – biztatta Gábort Dínomdánom a vacsora után. Trömtötöm azonban úgy érezte, ideje megszakítania a társalgást:

– Sajnos nincs erre idő, Dini bátyám! Te is nagyon jól tudod, hogy idebent varázslat véd minket a boszorkány szolgálóitól, de mi sem maradhatunk örökre idebent. Segíts hát nekünk, hogy megtaláljuk a hozzánk illő hangszereket, és útnak indulhassunk, mert a gonosz zsarnoknő most is már minden bizonnyal szegény koboldokon és az erdő lakóin tölti ki helyettünk a bosszúját! 

– Hát ha így állunk, akkor így. Boróka, hozd ide a legszebb hársfából faragott gitáromat! Ennek a manónak is kell valami úgyhogy kerítsd elő az ünnepi dudát… tudod, amelyiket még megboldogult troll-dédnagyanyámtól kaptam. Ennek a csöppnek pedig hozz egy olyan ukulelét, nehogy így egy szál magában kelljen énekelnie. Elhiszem én, hogy csodálatos hangod van, hercegnőm, de a hangszer nem azért kell, hogy elnyomja a hangodat: meglásd, értő kezekben csak még inkább kiemeli azt! Mintha felöltöztetnének a legnagyobb hidegben, úgy járják át és melengetik meg a hangodat. No, hol is tartottam?

Dínomdánom hangszerei valóban úgy álltak kézre mindhárom zenész ujjai között, mintha mindig is nekik készültek volna. Gábor még soha nem pengetett olyan gitárt, ami ennyire engedelmeskedett volna az akaratának, és ami mindig egy hajszállal szebb hangokat adott ki, mint ahogy ő azt elképzelte, mielőtt lejátszott valamit; Trömtötöm szinte szárnyalt a muzsikával együtt, és maga a hamelni patkányfogó sem babonázhatta volna meg jobban közönségét, mint ahogyan ő fújta káprázatos hangszerét. Végül pedig Angyalkán volt a sor, hogy kipróbálja hangszerét. Állítása szerint sohasem játszott még hasonlóan, a kis ukulele viszont valamilyen csoda folytán maga tanította a kislányt, aki hamarosan az Ó, szép fenyőt kezdte énekelni, amelybe mindnyájan becsatlakoztak. 

Még Dínomdánom rekedtes baritonja és Boróka alt hangja is belevegyült a kórusba, amit igazi átéléssel és melegséggel énekeltek a pattogó tűz mellett. Gábor próbálta félretenni a sors és a boszorkány iránti dühét, amikor arra gondolt, hogy ennek a kislánynak most otthon kellene karácsonyoznia a családjával, mégis itt, egy isten háta mögötti meseerdőben kell szenvednie ebben a rémálomban, ahol ezek a mindenféle furcsábbnál furcsa, de legalább barátságos lények vették körül. Boldog volt, hogy legalább ennyi örömet vihetett a gyermek életébe. Még azt is elfelejtette, hogy mennyi harag és keserűség volt a szívében Olga visszautasító viselkedése miatt, és egy pillanatra hiányozni kezdett neki szerelme.

Hamarosan azonban eljött az idő az indulásra. Dínomdánom ráncos, öreg kezeivel, Boróka pedig hajlott fenyőágaival integetett az utazóknak, amíg Trömtötöm egyenesen a tó jegére vezette a szánt. Gábor szerint ez kész öngyilkosság volt, de a manó magabiztosan jegyezte meg, hogy számtalanszor csinált már hasonlót. A szán mindennél könnyebben fog suhanni a jégen, jelentette ki büszkén, és a lovak is értik a módját, hogy ne csússzanak el. Mellesleg a tavon olyan vastag jégpáncél húzódott, hogy esélytelen volt azt gondolni, hogy az bármelyik pillanatban beszakadhat.

Miközben a fiatalember szüntelenül aggódott és az ajkába harapva figyelte, hogyanóó ropog a hó és a jég a szán alatt, Trömtötöm pedig az utat figyelte, Angyalka volt az egyetlen, aki élvezte az utazást, és nagyokat kacarászott, miközben egyhén szállingózott a hó. Gábor a nevetését hallva és mosolyát látva egy pillanatra úgy érezte, látta már ezt a kislányt valahol, de fogalma sem volt neki, miért volt ennyire ismerős. Nem is volt több ideje gondolkodni rajta, mert hirtelen irtózatos madárraj vette körül a szánt, akik valamelyik sziklaszirt mögött fészkeltek. A manó megpróbálta ösztökélni paripáit, ám Kedves és Rendes semmit látott a rémségektől, és teljesen megbokrosodott.

A félelmetes lények sokban emlékeztettek a hárpiákra, ám amint Gábor szemügyre vette őket, látta, hogy ezeknek nem öregasszonyfejük van, hanem mindegyik madár feje egy szép, fiatal nőére emlékeztet. Csak a tekintetükben megvillanó gonoszságból és káromló szavaikból lehetett tudni, hogy rossz szándékkal érkeztek. Éles karmaikkal karcolgatni kezdték a jeget és több ponton sikerült is már foltokban széttörniük azt a szán körül, miközben az egész tavon hatalmas robajjal indult meg a jégzajlás. A kétségbeesett utazók egy jégtáblán ragadtak, helyzetük pedig teljesen reménytelenné vált, hiszen odalent a jéghideg víz állta útjukat, körülöttük pedig mindenhol a rettenetes lények köröztek, akik Trömtötöm szerint szirének voltak.

A hárpiákkal ellentétben nekik nem csúnya, rikácsoló szavuk volt, hanem mézédes leányhangjuk, viszont nem létező énekeket énekeltek, hanem mindenféle sejtelmes, gyönyörű melódiákat dúdoltak. Ők voltak az egyetlenek, akiknek a Néma Boszorkány megengedte, hogy a tilalom dacára énekeljenek, mert túl jó szolgálatot tettek neki azzal, hogy megvédelmezzék a tavat és az ő palotáját. Gábor rádöbbent, hogy ezeket a lényeket nem lehet pusztán bármilyen zenével elűzni, mint korábban az erdőben tették a hárpiákkal. Itt versenyre kellett kelni a szirének dallamával, amihez mindannyiuknak szebben kellett zenélniük, mint valaha. Egyúttal pedig az életükért is tették.

Angyalka a világhírű Csendes éjt kezdte el énekelni, hangját pedig az egész tópart és völgy visszhangzotta. Mintha az erdő fenyőfái is az utazók oldalán álltak volna, úgy zengték vissza lombjaik a távolból ezerszer és ezerszer előbb a kislány hangját, majd az ahhoz csatlakozó hangszeres kíséretet is. A dal olyan gyönyörű volt, Angyalkából pedig annyira sugárzott az ártatlanság és a jámborság, hogy Gábornak és Trömtötömnek éneklés közben kibuggyant a szeméből a könny. Nem voltak azonban egyedül: a szirének, akik teljesen lefagytak a gyönyörűségtől, ugyancsak sírni kezdtek, és ahogy könnyeik végigmosták tollaikat, mindannyian a tó vizébe buktak.

A következő pillanatban a szirének, mint tarkabarka halacskák tűntek fel Gábor és a többiek legnagyobb ámulatára, akik fürgén rendeződtek sorokba a jégtábla minden oldalán, és készségesen úsztatták ki a szánt és utasait a túlsó partra. Mielőtt a vándorok megköszönhették volna a szívességet, a halacskák máris eltűntek a mélyben. Kedves és Rendes is megnyugodott időközben, a szán pedig tovább folytatta útját az egyre meredekebb hegyoldalon: a tó túlsó partján ugyanis egy zord, sziklás hegység húzódott, amelynek formája egy mérges, tátott szájú, összeráncolt homlokú szellem fejére emlékeztette Gábort: egy kissé olyan volt, mint A sikoly című norvég festmény főalakja.

Angyalka számára nem volt olyan bizalomgerjesztő a hegység, és próbált minél inkább elbújni a szán aljában, miközben kottásfüzetét és az ukulelét úgy szorongatta, akár más gyerekek egy plüssállatot. Gábor igyekezett biztatni, hogy minden rendben lesz, de végül ami igazán megtette a hatását, az a kíváncsiság volt: Trömtötöm ugyanis nem sokára felkiáltott, hogy már látja a kristálypalotát, és hamarosan meg is pillantották az egyébként káprázatosan szép, csillogó épületet, amelyet valóban a legpompásabb hegyikristályból, gyémántból és márványból faragtak ki. A kislányban ekkor az érdeklődés felülkerekedett a félelmén, és izgatottan figyelte a kiugró szirtet, amelyen a palota elterült.

Az egyetlen, ahonnan a palotát meg lehetett közelíteni, az alatta húzódó jeges barlang volt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy a szánt odakint kellett hagyni. Hamarosan azonban kiderült, hogy az utazóknak esélyük sincs megközelíteni a barlangot, mert hógolyók kezdtek feléjk záporozni, majd síléceken, snowboardokon, szánkókon és korcsolyákon robogva támadtak rájuk minden oldalról a rettenetes hóemberek, akik a Néma Boszorkány seregének tagjai voltak. Az első néhány percben Gábor és a többiek ismét megpróbálkoztak a zene erejével, Trömtötömnek azonban eszébe jutott, hogy minden hiába, mert a hóembereknek nincsen füle, és így teljesen érzéketlenek a zenére.

Ehelyett dudáján a manó a Kiskarácsony, nagykarácsonyt kezdte el fújni, a többiek pedig, bár nem tudták, mi lehet a terve, követték őt, és hamarosan Angyalka is énekelni kezdett. Erre csodák csodája, a két hófehér paripa megrázta magát, és úgy rázták le magukról a lószőrt, mintha csak hópelyhek lettek volna. A következő pillanatban Kedves és Rendes helyén két ember nagyságú diótörő állt, akik fakardokkal a kezükben, mint harcra kész katonák rohamozták meg a hóemberek seregét: ahol lesújtottak kardjukkal, ott a hóemberek élettelen halmokká váltak, amelyek mindegyike alól egy-egy kobold, faun, busó, tündér vagy más erdei tünemény bukkant elő. Őket is tehát a boszorkány átka sújtotta, a két elszánt katona és a zene varázslatos ereje azonban feloldozta őket alóla.

A karácsonyi varázslat viszont nem tartott soká, és Gáborék tudták, hogy a barlangban már nem számíthatnak a diótörők segítségére, akik alighogy legyőzték az utolsó hóembert is, visszavedlettek csodálatos paripákká és vidáman prüszköltek, mintha csak a  dicséretre vártak volna. Trömtötöm tudta, hogy a visszaváltoztatott, hálás erdő lakók mellett szeretett lovai biztonságban lesznek, így a vezetésével Gábor, Angyalka és ő a barlang bejárata felé vették az irányt. A csillogó, szinte tökéletesen átlátszó és sima alagút első néhány száz méterénél semmi különös nem történt. Sőt, a vándorok meglepődve tapasztalták, hogy odabent a különféle hegyi kristályoknak köszönhetően az üregben is káprázatos nappali fényesség honol.

Éppen emiatt azonban tisztán látták azt is, amikor éktelen ricsajt követően egy félelmetes, óriási, háromfejű sárkány jelent meg előttük. A kislány riadtan húzódott Gábor háta mögé, Trömtötöm pedig, aki az expedíció felelős vezetőének érezte magát, bátran a szörnyeteg elé állt. Különös volt ez a sárkány: pikkelyei a legtisztább, legpompásabb, mégis legkeményebb üvegből voltak, és egész teste szikrázó, fehéres színben ragyogott. A három fej közül is a középső volt a legnagyobb és a legfenyegetőbb: amikor megszólalt, a két szélső fej szüntelenül helyeselt, és megismételte ugyanazt, amit a fő fej mondott:

– Hogy merészeltek behatolni ilyen alattomos módon fenséges úrnőnk birodalmába? – dörmögte az üvegsárkány vészjósló hangon. – Most azonnal fel kellene hogy faljunk benneteket! Őszintén megmondjuk viszont, hogy nem igazán van kedvünk hozzá. Mit tudtok nekünk felajánlani? Mivel tudnátok elszórakoztatni minket, hogy megkíméljük mihaszna kis életeteket, és elhordhassátok innen az irhátokat oda, ahonnan jöttetek? Hmmm?

– Nagyon szépen tudunk énekelni! – lelkendezett naivan a kis Angyalka, akiből hirtelen elpárolgott minden félelem, amikor kiderült, hogy a sárkánnyal szót lehet érteni emberi nyelven.

– És nagyon szépen tudunk gitárzozni is…! – tette hozzá Gábor kínosan mosolyogva, aki Angyalkával ellentétben már teljesen lemondott róla, hogy ép bőrrel túlélik az üvegsárkány haragját. Az egyetlen, ami miatt belement a látszólag nevetséges ötletbe, az volt, hogy legalább a kislány néhány másodperccel tovább őrizze meg a reményt. Ki tudja, talán ha kettejükön nem is, Angyalkán valamilyen csoda folytán megkönyörül majd a szörnyeteg.

– És az sem utolsó, tisztelt Sárkány Úr, ahogy a dudát tudjuk fújni! – tette hozzá Trömtötöm, majd mielőtt a sárkány bármit is felelhetett volna, a manó rázendített a Pásztorok, pásztorok dallamára, amelyhez előbb Gábor gitárjátéka, majd pedig a kislány meseszép hangja és ukuleléje társult. A sárkány egyik oldalsó feje hirtelen hatalmasat ásított, majd aláhanyatlott és álomba szenderült. A másik kettő azonban továbbra is ébren maradt:

– Ohó! Szép, szép, de csak ennyire telik tőletek? Most még inkább meg kellene ennünk benneteket, hiszen úrnőnk tilalma ellenére zenélni merészeltetek,  ráadásul pimasz módon itt, közvetlenül a kristálypalota alatt. Meg kell mondanunk azonban, hogy nekünk is kedvünkre van ez az édes, tiltott gyümölcs, és igencsak élvezzük a muzsikát, ha értő kezek adják azt elő. Ez pedig nem is volt olyan rossz. Halljuk hát! Még! Még!

Angyalkának nem kellett kétszer mondani a dolgot, mert máris vidáman csapta fel dalosfüzetét, és éppen egy hasonló témájú dalnál, a Pásztorok, keljünk fel címűnél nyílt ki a kottáskönyve. A kis banda azonnal rázendített, mire a sárkány másik oldalsó feje is elásította magát, összecsuklott, és valami mosolyfélével a száján (már amennyire egy sárkány mosolyogni tudott) elaludt. Már csak a harmadik fej maradt hátra, amely azonban hirtelen magához tért, megrázta magát, és rájött arra, hogy bármennyire is élvezi a bűbájos zenét, nem lesz jó vége, ha a boszorkány megtudja, milyen vajszíve volt a betolakodók irányában.

Az üvegsárkány ezért hirtelen iszonyatos hóvihart kavart, ami már-már magával sodorta Trömtötömöt és Angyalkát is; Gábor azonban mindkettejüket megragadta, és így, hárman összekapaszkodva, kíséret nélkül kezdték el énekelni az A kis Jézus megszületett, örvendjünk című dalt. Ahogy egyre kitartóbban énekeltek a szélvészben, az annál inkább alább hagyott, a sárkány pedig a zene bűvöletének csapdájába esve egyre többet veszített erejéből. Ezért ahogy elült a vihar, a három zenész megragadta a maga hangszereit a földről, majd teljes erőből kezdtek rá a dal következő versszakára.

A középső fej lassan megadta magát, és két társához hasonlóan ugyanúgy elszenderedett, majd a sárkány hatalmas teste nagyot puffanva terült el a hóban. Ez azonban még csak a kezdet volt, mert üvegpikkelyei rázkódni és reszketni kezdtek, majd egymás után törtek széjjel, míg végül a sárkány teljes teste üvegszilánkokra bomlott. A szilánkok közül egy fehér színű, parányi gyíkocska bukkant elő, aki rémülten szaladt ki a romok közül, és Angyalka kabátján felkúszva, a kislány vállára ülve talált magának menedéket. Trömtötöm időközben megtalálta a felfelé vezető lépcsőket, így Gáborék nemsokára közvetlenül a trónteremben találták magukat.

– A mindenit, hiszen ez elképesztő! – csodálkozott a kislány, ahogy körbenézett. A falakon ugyanis mindenütt kékesfehér színű, fényesen csillogó bakelitlemezek sorakoztak, a vitrinekben pedig azok a szebbnél szebb hangszerek voltak kiállítva, amelyeket a Néma Boszorkány az erdőlakóktól kobzott el, és amelyek többségét személyesen Dínomdánom, vagy valamelyik troll felmenője készített. 

A csodálkozás és ámulat ellenére egyúttal szomorú is volt látni, hogy ezeken a hangszereken többé senki sem játszik és senki sem kelti őket életre, holott Gábor és Angyalka még mindig emlékezett a faunok és tündérek tekintetére, akiknek minden vágya az volt, hogy ismét muzsikálhassanak, énekelhessenek és táncolhassanak. A gyűjtemény sokkal inkább vallott olyan személyre, aki maga is imádja a zenét, mint olyan valakire, aki megszállottan gyűlöli és még be is tiltja azt. Valahol inkább sajnálatra méltó volt, hogy valaki ennyire megkeseredett és elveszítette az örömét abban, amit annyira szeretett.

A kislány nem tudta megállni, és apró tenyerét az egyik vitrinre helyezte, amely mögött egy varázslatosan szép, aranyszínű hárfa volt. Ez azonban éppen elég volt ahhoz, hogy hatalmas forgószél kerekedjen, és a trónon máris ott ült a Néma Boszorkány teljesen életnagyságban. Habár mindannyian egy rusnya öregasszonyra számítottak, a boszorkány egy szőke hajú, kék szemű, gyönyörűszép fiatalasszony képében jelent meg, és patyolatfehér köntöst, illetve mindenféle prémeket viselt. Kezében egy hatalmas varázsbotot tartott, amelynek végén fejnyi nagyságú világoskék kristály világított csodálatos, faágakra és gallyakra emlékeztető foglalatban.

– Kik vagytok és mit képzeltek ti magatokról, hogy a saját palotámban, a saját otthonomban merészeltek zaklatni engem?!  És mit tettetek az én gyönyörűséges sárkánygyíkommal, akit a barlang őrzésével bíztam meg? – rivallt rájuk a boszorkány, aki ha fiatalnak is látszott, hangja mégis úgy rikácsolt, mint egy vénséges vén banyáé, amivel túltett valamennyi hárpia borzalmas, sipítozó hangján. Lehet, hogy énekelni nem tudott, ezért a néma jelző részben igaz volt neve előtt, beszéde azonban annál harsányabb volt, és a betolakodók annyira meghűltek a hallatán, hogy a félelemtől és meglepetéstől teljesen földbe gyökerezett a lábuk.

– Ó ne, az én picinyem! Mit tettetek az én drágaságommal! – sajnálkozott a boszorkány, amint meglátta Angyalka vállán ülni a megszeppent kis gyíkot, aki valamikor az ő félelmetes üvegsárkánya volt. – És az én hűséges csatlósaim… a hóembereim… mindannyian elolvadtak és szétmorzsolódtak… pedig ők legalább sohasem árultak el engem… A pipogyák! Miért is nem tudtak jobban védekezni?! – duzzogott a boszorkány, miközben kinézett a palotaablakon, és látta a pusztítást, amit a két diótörő vitt véghez. – Szóval még ennyit sem tudtak jót csinálni! – tette hozzá, mire Angyalka riadtan felszisszent és a szájához kapott.

– Jajj, tudom már, tudom már, tudom már! – kiáltott fel hirtelen a kislány, majd ujjal mutogatott a boszorkányra, és valószínűleg ki is futott volna a teremből, ha a bejáratot nem állják el hirtelen óriási, szőrös behemótok, amelyek úgy néztek ki, mint valami jetik, nagy szarvasaganccsal a fejükön és akkora medvetalpakkal, hogy egy suhintással bizton el tudtak volna altatni bárkit is. Angyalka erre megrettenve szaladt Trömtötömhöz, aki viszont, mivel sokkal alacsonyabb volt nála, még hosszú sapkája magasságával együtt sem bizonyult olyan biztos fedezéknek, mint Gábor, aki időközben már elő is vette gitárját. Mielőtt azonban belekezdett volna, muszáj volt megkérdeznie:

– Angyalka, mire mondtad olyan elszántan, hogy „tudod már”? Mit tudsz pontosan a Néma Boszorkányról, amit mi nem? 

– Mindig azt mondja… Mindig azt mondja, hogy még ennyit sem tudok jól csinálni… – szipogta a kislány. – „C-dúr, A-moll, allegro, andante, még feljebb, még lejjebb, hajlíts jobban, miért van ilyen fahangod, miért nincs benned semmi élet, reménytelen eset vagy, botfülű vagy, tehetségtelen vagy, csak az időmet vesztegetem rád”… ilyeneket mond mindig a néni! 

– Milyen néni, Angyalka?

– Milyen néni, milyen… hát Sztella néni! Az énektanárnő! A szüleim pedig mindig neki hisznek… folyton csak nevetnek rajtam, hogy csak aranyos vagyok, de nincs is szép hangom. Azt mondják, ki fognak venni a zeneiskolából. Hogy inkább legyen belőlem ügyvéd, üzletvezető, diplomata vagy fogorvos, de ez nem nekem való. A zene nem-ne-kem-va-ló. Ezt mondta nagyi is. Ő az, én tudom! A boszorkány az! A boszorkány Sztella néni! És ne hívj Angyalkának, Gábor… nem tudom, hogy mi a nevem, de egészen biztosan nem Angyalka. Talán valami nem is magyar név volt. Olyan furcsa most minden… – hadarta a kislány, akinek majd’ belefájdult a feje ebbe a tengernyi emlékbe, ami visszatódult a fejébe.

Gábort különös sejtelem fogta el a kislány szavai hallatán. Mesélte egyszer neki valaki, egy fiatal nő, hogy volt egy Sztella nevű énektanárnője, és azt is, hogy mennyire megkeserítette a gyerekkorát, amikor hozzájárt szolfézsra. Egyszer, amikor Gábor bókolt a nőnek, amikor éppen dúdolt valamit, ő erre csak legyintett, azt felelvén, hogy „már gyerekkorában megmondták, hogy reménytelen eset”. A fiatalembernek kezdett már derengeni, honnan olyan ismerősek neki a kislány arcvonásai, és miért is volt neki annyira szimpatikus már a kezdetektől fogva.

– Nem, az nem lehet… az egészen biztosan nem lehet – tűnődött el hitetlenül Gábor, ám amint egyre inkább nézte a karakán és érzékeny kislányt, akinek a felismerés visszaadta bátorságát, annál inkább rá kellett döbbenie, hogy mégiscsak ez az igazság. Azt hitte Gábor, hogy kitérőt tesz, és önzetlenül segít valakinek a saját küldetése helyett, de a szán talán egész végig oda vezette őt, ahová egyébként is mennie kellett. Ahol, és akivel lennie kellett. 

Az agancsos jetik viszont rendületlenül közelítettek a jövevények felé, emiatt pedig Gábor ismét a húrok közé csapott, és az Ó, gyönyörű szép titokzatos éjt kezdte játszani, amihez hamarosan a többiek is csatlakoztak. A jetiknek esélye sem volt rá, hogy felfogják, mi történik velük, mert a zene egyszeriben elbágyasztotta őket, és hamarosan riadt kis mókusok voltak ott, ahol korábban a rettenetes behemótok voltak. A zene, a gyöngédség és a szeretet ereje tehát újra erősebbnek tűnt a Néma Boszorkány féltékeny gyűlöleténél, akire jellemző volt, hogy mennél jobban megérintette őt egy dallam, annál ingerültebb és hangosabb lett.

Most pedig valósággal toporzékolt dühében, és „tehetségtelen, filléres zenészeknek” nevezte Gáborékat, akiknek „semmi keresnivalójuk nincsen hozzáértő közönség előtt”. Ezután felemelte a karját, mire az egész palota megrázkódott, és jégkristályokból álló tüskék és karók kezdtek el mindenhonnan kinőni a földből, amelyek fenyegetően meredtek a három útitárs felé. A földrengés még a mennyezeten lévő lélegzetelállító kristálycsillárt is leverte, és amint az a földre érve összezúzódott, a rémült Angyalka kiejtette kezéből kottásfüzetét. A boszorkány gúnyolódása, és az, hogy mennyire emlékeztette őt énektanárára, minden lelkesedést kiölt belőle, így szinte minden dalt elfelejtett, amit ismert.

– Na mi van, kiscsillagom? Csaknem megnémultál? Ha Betlehemben is ilyen kis vinnyogással mutatták volna a kisdedhez vezető utat, a pásztorok befogott fülekkel rohantak volna világgá, a háromkirályokról nem is beszélve! Mit gondoltál? Azt, hogy majd énekesnő lesz belőled? Hogy elég jó vagy hozzá? Hogy szeretni fogják a hangodat? Hogy másokat gyönyörködtetsz vele? Vagy csak te is olyan hiú és bolond voltál, mint én voltam?! Válaszolj, te kis béka! – nevetett rajta kéjesen a boszorkány, miközben egyre jobban hergelte magát. Trömtötöm a kislányhoz szaladt, hogy megvigasztalja, Gáborban pedig egyszeriben majd’ felforrt a düh, mégis minden erejével azon volt, hogy a fájdalmát valami széppé és jóvá varázsolja.

Nem tudta a fiatal férfi, hogy milyen kapcsolat van pontosan Angyalka és az ő választottja között, de tudta, hogy Olga gyerekkorát is éppen egy Sztella nevű énektanárnő tette tönkre, és mire a szülei kivették a zeneiskolából, már valóban késő volt. A kislány nem tudott többé emberek előtt énekelni, és még maga előtt is szégyellte a dolgot. Csak akkor mert énekelni, amikor már többször is megbizonyosodott róla, hogy teljesen egyedül van, és akkor sem volt elégedett, hanem „erőtlen nyöszörgésnek” nevezte, amit csinált. Gábor is csak véletlenül kapta rajta párszor a munkahelyén, hogy dúdol, és ez is csak arra emlékeztette Olgát, amikor Attila – az ő régi kedvese, aki később csalódást okozott neki – így szólt:

– Figyelj, Olgi, tudod, hogy szeretlek, de ezt inkább most azonnal hagyd abba… Nem akarok neked hazudni, de rettenetes és elviselhetetlen ez a nyávogás. Nem tudok énekelni, de én legalább beismerem, hogy ez van, és nem erőltetem. Nem mondom, csináld a magad örömére, de kérlek téged: akkor, amikor senki sem hallja. Ugye nem haragszol, kicsim? Ez az igazság. Csak meg szeretnélek védeni egy későbbi csalódástól – idézte fel Olga a mondatokat szóról szóra. Nem egyszerre tudta meg Gábor mindezt, hanem hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy legalább ennyire összerakja a képet, mert a zárkózott lány nemigen akart róla beszélni. Fájt neki, hogy sem Attila, sem mások nem tudták, milyen volt az ő régi hangja, amikor még tényleg tudott énekelni. 

Nehéz volt Gábornak elhinnie, hogy az a cserfes, barátságos, gyönyörűen éneklő kislány az ő Olgája lenne gyerekként: kolléganője a Mindenféle írószerboltból, aki nem tudott, és nem is akart már énekelni, és aki fiatal kora ellenére teljesen belefásult az életbe. Nem is akart azonban még jobban belegondolni ebbe. Nem is azt látta már maga előtt, hogy Olgának vagy bárki másnak eljusson a szívéhez: mindössze azt szerette volna, hogy az a szipogó kislány, aki ott állt vele és manó-kalauzával, ne jusson ugyanarra a sorsra, amit már ismert. Ne veszítse el az éneklés örömét azzal, hogy belekényszerítik egy versenybe, mi szerint minél jobbnak és sikeresebbnek kell lennie, és ne öljék ki belőle azt, hogy pusztán adni akarjon, és szeresse azt, amit csinál. Nem akarta, hogy egy álmok nélküli, kiégett és üres felnőtt váljon a kis Angyalkából.

Ügyet sem vetve hát a Néma Boszorkány élcelődésére vette maga elé ismételten a hársfagitárt, és elkezdte énekelni azt a vallásos, karácsonyi dalt, ami éppenséggel a boszorkány gúnyolódó szavai miatt jutott eszébe. Ez pedig nem más volt, mint a Mennyből az angyal, amelyhez Trömtötöm szinte azonnal csatlakozott. Kettejük zenéjének volt ugyan valami ereje, mégis, lehetett érezni, hogy valami még hiányzik belőle. Ez pedig a kislány sugárzó hangja volt, aki továbbra sem akart kötélnek állni, csak rémülten fürkészte tágra nyílt, nagy, dióbarna szemeivel, hová tudná szaladni a gonosz boszorkány haragja elől.

– Ne félj, egyet se félj, kicsike! Nézz rám, a nagyorrú, nagyfülű, csetlő-botló, kis manóra! Látod, még én is tudok muzsikálni! Te ne tudnál? Éppen te, akinek még az angyalok a Mennyből is megirigyelik a hangját. Tudod mit? Elárulok neked egy nagy titkot! Gyere ide, és megsúgom! – kiáltotta Trömtötöm, miközben Gábor maga is énekelve és magát kísérve igyekezett folytatni a dalt, amíg társa szünetet tartott. A kíváncsi kislány a manóhoz szaladt, hogy meghallgassa, mit súg neki, majd megfogta az ukulelét, megállt két barátja között, és közvetlenül a boszorkány szemébe nézett. Sohasem énekelt még olyan szépen, mint ekkor, és valóban olyan volt, hogy még az angyalok is sírva fakadtak talán a Mennyekben.

Hát még az a csoda, ami ekkor esett meg! Gábor nem tudta, milyen titkot súgott Trömtötöm a kislánynak, de hamarosan nem is kellett tovább kérdezősködnie, mert a manó a magasba emelkedett, és világoskék-arany fényár jelent meg körülötte, mintha csak parányi üstökösök csóvái lettek volna. Mire a boszorkány, Gábor vagy bárki kettőt pisloghatott volna, a manó egyszeriben egy kócos hajú kis angyalfiúvá változott, dudája pedig egyszeriben csodálatos hangú, mesteri aranytrombitává lett. Éppen olyan volt ez az angyal, mint amilyet Gábor látott a hógömbben, így már tudta, hogy kivel van dolga.

– Hohó! Na végre! Azt hittem, már soha nem kerül erre sor! Annyira nincs ínyemre a színészkedés… Nem véletlenül választottak engem hírvivőnek a többiek. Hiszen mindig túl őszinte és becsületes voltam, a mifélénk pedig nem olyan, mint az ördögök, akik ezerféle csalfa dologgal keresik fel és környékezik meg az embert. Hát üdvözlet, kedves névrokon! Ha eddig ugyanis nem jöttél rá, most tudd meg, hogy rászedtelek, de csakis a saját érdekedben. Én ugyanis nem vagyok semmiféle Trömtötöm vagy másfajta erdei manó, hanem Gábriel arkangyal vagyok, mint láthatod. Most pedig játszunk tovább! 

A kislány hangja annyira magával ragadta ekkorra már Gábort, hogy már a legkevésbé sem érdekelte, hogy Trömtötöm valójában Gábriel arkangyalt volt-e vagy Mihály, esetleg egy szeráf, kerub, vagy bármelyik másik égi lény a mennylakók népes családjából. Egyértelmű volt az ígéret: ha Angyalka énekel, Trömtötöm mutat neki egy valódi angyalt, és ez meg is történt. 

Gábor egyre csak a dallamot hallotta, és meggyőződése volt, hogy még sohasem hallott ilyen szépet, de tévednie kellett: a kislány egyszer csak változtatott a melódián, és a Dicsőség mennyben az Istennek című dallal folytatta az éneklést, ami olyan megható volt, hogy a férfinak gitározás közben, bár próbálta magát erősnek mutatni, még a könnye is kicsordult. Rájött, hogy talán inkább zenésznek kellett volna lennie, mintsem arról fantáziálni, hogy író lesz, mert szebbet úgysem tudna írni annál, mint amilyen ez a különös kaland volt.

A minap azt hitte, sohasem tudna még egy olyan érzelmes dalt írni, mint A Jégkirálynő dala, amit kótyagosan a szerelmi bánatáról írt, de a szeretet, ami ebből a kislányból áradt, sokkal erősebb és határtalanabb érzelmeket szakított fel a férfiban, és ettől maga is gyermeknek érezte magát ismét. A boszorkányra eközben már egyikük sem gondolt, mert látták, hogy a zene hatására egyre kisebbre zsugorodik, és végül saját botjának kristálybörtönébe kerül, miközben a kristálypalota rázkódni kezdett, és bármelyik pillanatban összeomolhatott. Ekkor azonban megjelent a varázslatos szán az ablak mellett, hogy megmentse mindhármójukat, amely éppen olyan angyalszárnyakkal suhant, mint maga Gábriel angyal: a két paripa, Kedves és Rendes megmutatta valódi alakját, és mindketten pegazusszárnyakat viseltek, miközben az ütött-kopott szán ezüstös fényben pompázott.

Gábornak fogalma sem volt róla, hogy csinálta kedves névrokona, de valahogyan valamennyi eltulajdonított hangszer és lemez Trömtötöm, illetve Gábriel feneketlen zsákjába került, és miközben az elvarázsolt erdő fölött köröztek, úgy szórták az égből alá a mindenféle mágikus hangszereket és tárgyakat, ahogyan a Mikulás osztogatja ajándékait a magasból. Odalentről hallani lehetett a koboldok, tündérek és faunok ujjángását és hálás szavait, akik valamennyien boldog karácsonyt kívántak hőseiknek. Még az öreg Dínomdánom és Boróka, a fenyőhölgy is előmerészkedett kunyhójából, és ők is buzgón integettek a megmentőknek, akik látták, hogy nem csak a palota, de egyúttal az egész gonosz hegység is összeomlik. 

A botot magukkal vitték a palotából és az erdő lakóinak adták, akik az egyik tisztás közepére szúrták le, hogy a Néma Boszorkánynak mostantól minden egyes muzsikát tehetetlenül kelljen hallgatnia; őrzésére a kis fehér gyíkot rendelték, aki visszanyerte sárkányalakját azzal a különbséggel, hogy most már mindössze embernagyságú volt, egyetlen feje volt és jóindulatúan viselkedett, mivel maga is szívesen hallgatta az elvarázsolt lények zenebonáját. Nem is igazán büntetés, inkább lecke volt ez a boszorkánynak, aki egy napon talán maga is megtanulja ismét élvezni a zenét és örömét fogja lelni benne. Még akkor is, ha olyanokat hallgat, akik sokkal tehetségesebbek nála.

– És most mi lesz? – kérdezte Gábor  a kislánytól a szánon ülve és még mindig a magasban repülve. – Most már csak egyetlen feladatunk van, nem igaz? Hogy mielőbb hazavigyünk téged, hogy a családoddal karácsonyozhass, és, hogy még időben odaérj a fellépésedre is!

– Ehhez azonban még nekem is lesz egy-két szavam! – fűzte hozzá Trömtötöm a gyeplőt tartva kezében, mialatt lassan ereszkedtek le az erdőbe, az egyik egyenletes sziklatömb tetejére. Angyalka kérésére Gábriel inkább visszavette manó alakját, amelyet ők már annyira megszoktak. Akárcsak szokatlan nevét. Trömtötöm pedig ekként folytatta ünnepélyes szavait:

– Nincsenmművésznő az ő repertorája nélkül! Tisztelt hölgyem, fogadja ezt el hát tőlem karácsonyi ajándék gyanánt, és egyúttal hálánk jeléül, amiért megmentett minket a boszorkány zsarnokságától. Remélem, kedvét leli benne. És talán van még valaki más is, akit egy napon majd megmenthet… – mondta sejtelmesen hunyorogva a manó, miközben Gáborra nézett. Az ajándék mellesleg egy új kottásfüzet volt: sokkal szebb, mint a régi, és a karácsonyi énekek mellett sok más is volt benne, amelyek éppen a kislány kedvenc dalai voltak. Az utolsó oldalak üresen maradtak; Trömtötöm szerint azért, hogy Angyalka oda gyűjtse össze majd az ő kedvenceit, ha majd nagy lesz.

– Tetszik a könyv… Olga…?  – kérdezte egyszeriben Gábor, aki teljesen megfeledkezve magáról mondta ki a kedves, tiltott nevet, amelyet eddig egész végig nem mert kiejteni a száján. Amikor meglátta a könyvben az egyik szerzeményt ugyanis, egy nótát, ami a Leszállt a csendes éj, alszik a város címet viselte, nem volt többé kétsége afelől, hogy a kislány, aki olyan ismerős lehet, lehet-e bárki más, mint Hajós Olga. Emlékezett rá, hogy párszor dúdolta is az írószerboltban, műszak közben ezt a dalt, amelyet Gábor korábban nem is ismert. Csak később tudta meg, hogy László Imre és Peszeki Ádám egyik híres szerzeményéről van szó. Nem is gondolta volna akkor még, hogy az valóban ennyire fontos legyen kolléganőjének.

Abban a pillanatban, ahogy kimondta Gábor a szeretett nevet, hihetetlen dolgok történtek: Trömtötöm egy pillanatra ismét Gábriel arkangyallá változott, a szárnyas lovak ismét közönséges paripák lettek, és a fiatalember érezte, hogy hófehér, fagyos forgószélbe kerül, valamiféle üvegbúra öleli őket körbe, majd néhány másodpercig semmit sem látott. Azt hitte, továbbra is a szánon ül, de hirtelen melegséget érzett, és kiderült, hogy a vakító fény nem más volt, mint egy szoba mennyezeten függő lámpájának fénye. A férfi ugyanis már egy kényelmes nappaliban volt és egy kanapén ült: mellette tulajdon gitárja feküdt, ami nem szólt talán olyan szépen, mint az a hársfa, amit Dínomdánom, az öreg troll fabrikált, neki mégis sokkal többet jelentett mindennél.

Körülnézett, de fogalma sem volt róla, hol, vagy kinél lehet, mígnem egyszer csak a konyhából lépett be hozzá valaki egy bögre teával és egy másik bögre forró csokival a kezében. Nem más volt a nő, mint Olga: mégpedig a huszonnyolc éves, valódi és jelenkori Olga, így pedig Gábornak azt sem volt nehéz megfejteni, hogy visszatért a saját világába. Bár azt nem tudta, mikor történt mindez. 

Egy óvatlan pillanatban ránézett a naptárra, és látta, hogy december huszonhatodika van: történt tehát valami karácsony napján, szenteste és a karácsony másnapja között, amiről fogalma sem volt, de tudta, hogy valahogy kapcsolódik ahhoz a mesébe illő, manókkal, sárkányokkal, koboldokkal és boszorkányokkal teli kalandhoz, amelyet nemrég élt át. 

Olyan volt az egész most, mintha csak egy álom lett volna, pedig mindeddig kézzel fogható valóság volt minden: a szirének, a hárpiák, a hóemberek, a jetik, a faunok, a Néma Boszorkány, Dínomdánom, Trömtötöm, a repülő szán… Gábor ekkor az asztalra nézett, és meglátta a hógömböt, amely érintetlenül pihent rajta. Mégis valahogy másnak tűnt, és a férfi azonnal kiszúrta, hogy a Gábriel kezében lévő trombita valódi aranyfényben csillog. 

– Minden rendben van? – kérdezte Olga, és Gábor ekkor vette csak észre, hogy álmai asszonyával van egy szobában éppen, és történetesen az ő lakásán, ahogyan azt az árulkodó jelekből kellett megállapítania. A fiatalember kissé megilletődötten bólogatott, hogy igen.

– Akkor akár el is kezdhetnénk az énekórát, ahogy megbeszéltük, nemde? – kérdezte Olga, akinek a szokásosnál sokkal több szín és élet volt a hangjában. Valósággal nem tudott rájönni, mi történhetett. A lány ekkor egy kottáskönyvet tett Gábor elé a kávézóasztalra, aki önkéntelenül összerezzent, hiszen a füzet éppen úgy nézett ki, és azokat a karácsonyi dalokat és könnyed slágereket tartalmazta, amelyeket Trömtötöm ajándéka. Egy pillanatra a férfi meg volt róla győződve, hogy a hógömbben lévő angyal feléjük fordította a fejét és elmosolyodott, amikor Gábor ösztönösen a húrok közé csapott, Olga pedig énekelni kezdett: igaz, nem egy tízéves kislány hangja volt immár az övé, hanem egy érett nőé, de ugyanazt az életet és szenvedélyt fedezte fel benne a fiatalember, mint amit az ő gyermekénjében, Angyalkában is felfedezett.

Nem próbálta már firtatni Gábor, pontosan mi történt, de a részletekből mégiscsak összerakta a képet; valami olyasmi, amiről sokszor ábrándozott, ám amit mégis lehetetlennek tartott: sikerült újraírni a múltat, és egy korábban megtörtént pillanatot teljesen megváltoztatott. Egy olyan valóságban találta magát, ahol minden olyan volt, mint régen, azzal a különbséggel, hogy ebben a világban azon a bizonyos december huszonharmadikán, az utolsó műszak után Olga valamilyen különös okból kifolyólag igent mondott a meghívásra, és Gáborral együtt nézte meg a karácsonyi vásárt. 

Arra egyáltalán nem emlékezett,Olga, a hógömb hogyan került hozzájuk; nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, és biztos volt benne, hogy azt a férfi egy másik alkalommal vehette. Akkor, a vásárt járva ígérte meg állítólag Gábor ebben a régi-új valóságban, hogy majd közösen fognak karácsonyi dalokat játszani és átsegíteni Olgát az ő gyermekkori félelmein, a fiatal nő pedig bámulatos módon nyílt meg, amit ő sem tudott megmagyarázni magának teljesen. Így emlékezett Olga, noha hozzá kellett tennie, hogy a vásárt követő éjszaka különös álma volt, amiben Gábor is szerepelt mindenféle manók és tündérek társaságában. 

A fiatalok egészen hajnalig zenéltek és beszélgettek, így Gábor azt is megtudta, hogy az a bizonyos nóta, a Leszállt a csendes éj azért volt olyan fontos Olgának, mert nagypapája –  az egyetlen, aki hitt az ő énektudásában valaha is a családban – mindig azt énekelte neki esténként altató gyanánt, amikor náluk volt. Amikor végül hajnalban elbúcsúztak egymástól, a nő akaratlanul is ártatlan puszit nyomott Gábor ajkára, amire a férfi finom és visszafogott csókkal válaszolt. A csók pedig egyáltalán nem ütközött elutasításba, sőt: Olgának is megkönnyebbülés volt, hogy végre nem kellett jégkirálynőként viselkednie és véka alá rejteni valódi érzéseit.

Nem volt kérdés tehát, hogy Olga szíve megnyílt, Gábor pedig megtalálta a hozzá vezető utat ezzel a különleges, hógömbbe zárt szánnal, amely valósággal kedvese lelkéhez röppent és suhant, és amelyet ő Szívszánkónak nevezett el magában. Természetesen azonban mit sem ért volna a szán, ha Gábor Olga iránti ézései nem kellően tiszták és őszinték éppen úgy, ahogyan a hógömbárus öregasszony mondta. Másnap, amikor késő délelőtt felébredt a fiú, akkor kapott csak a fejéhez, hiszen felderengett neki, hogy karácsony másnapján kellett volna visszamennie a hógömb miatt a vásárba, hogy vagy kifizesse, vagy, hogyha nem vált be, visszaadja azt az idős asszonynak. 

Hajlandó lett volna most már a tízszeresét is megfizetni az eredeti árnak Gábor, hiszen a gömb olyan csodát tett vele, amelyre semmi más nem volt képes. Hiszen innentől kezdve elképzelhetetlen volt, hogy a két fiatal között ne folytatódjon a románc, vagy csupán egy rövidáéletű szenvedély maradjon. Az a kapcsolat, amelyet a fiatalember ösztönösen megérzett hétről hétre és hónapról hónapra, valóban létezett, Olga viszont inkább tudatosan elzárkózott, nehogy csalódnia kelljen. Egészen addig, míg a férfi fantasztikus utazása révén meg nem találta a kulcsot, amely megnyitja előtte, és egyúttal meg is menti a fiatal nő lelkét. 

A vásárba kiérve azonban bármennyit is körözött Gábor, sehol sem látta többé a csíkiek standját; de még azt a másikat sem találta, ahol állítólag a nő férje és fiai főztek a Szent István Bazilikánál. Próbálta udvariasan megkérdezni a többi árust is, hátha ők tudnak valamit, de mind vagy olyan erdélyiekhez küldték őt, akik fatárgyakat, kerámiát vagy ételt árultak, vagy pedig olyanokhoz, akik hógömböket és ajándéktárgyakat ugyan, de egyáltalán nem Erdélyből jöttek, és még csak nem is hasonlítottak arra a standra, mint amire Gábor elmlékezett. Egy bajszos, öreg lángosos végül, aki már sokadjára látta a férfit fel-alá mászkálni és vissza-visszatérni, nem tudta megállni, és megkérdezte:

– Hallja-e, fiatalúr! Nem a Bori nénémet keresi esetleg? Akik Csíkból jöttek ide?

– Hát mégsem bolondultam akkor meg… köszönöm, uram! Most már legalább azt is tudom, hogy Borbála volt a neve annak a hölgynek… Fogalma sincs róla, mennyivel tartozom neki. Ezek szerint valóban itt voltak? – felelte Gábor felélénkülten.

– Itt, itt, de már el is mentek időközben. Azt üzeni általam az asszonyság, hogy „tartsa meg nyugodtan a fiatalúr, amit vett”, mert ő már egyébként is tudta, hogy jó hasznát veszi, attól a pillanattól kezdve, hogy kiválasztotta magának a többi közül. Vagy inkább az ajádnék választott magának gazdát…? Mindegy, no, valami ilyesmiket mondott. Meg, hogy nem kell érte fizetni, használja egészséggel. Egyébként pedig nem Borbála.

– Tessék? – kérdezte Gábor elképedve.

– A csíki asszonyság neve. Én már csak tudom, mert majdnem minden évben idejárnak már vagy tíz esztendeje, és mindig mellénk jönnek. A Bori nem a Borbálát rövidíti, hanem a Borókát. Szokatlan név, tudom, de vannak ilyenek. Engem például a legtöbben errefelé Dini bácsinak hívnak, a Lángosos Dininek, mivelhogy Dénes vagyok. Aztán, mivel sütögetés közben sokat dudorászom, rám ragasztották azt, hogy a Dini azt jelenti, hogy Dínomdánom. Különös becenevek vannak, nincs igazam? – felelte kacagva az öreg, majd ismét egy darab tésztát kezdett el dagasztani.

Gábor egyszerre érzett hálát, megkönnyebbülést és döbbenetet, amikor meghallotta ezeket a neveket. Saját névrokonának és őrangyalának példáján megtanulta, hogy a mesék világában, és talán a karácsonyi ünnepek alatt nincsenek véletlenek. Mintha valahogy felismerte volna az öreg lángosos vonásaiban egy bizonyos vénséges vén hangszerkészítő troll vonásait, aki egy tóparti kis kunyhóban lakott, és mintha Bori néni kellemes alt hangja is hasonlított volna – bár talán kész őrület ilyet mondani – egy sétáló, beszélő karácsonyfához, aki még ráadásul főzni és énekelni is tudott.

Gábor nem tudott arra gondolni, hogy nem őrült meg teljesen, és nem csöppent valamiféle jelenkori mese kellős közepébe, ami még annál is hihetetlenebb volt, mint ami megesett vele. Ezt pedig nem amiatt érezte, mert természetfeletti lényekkel küzdött, vagy amiatt a sok különös sejtelemtől és amiatt a varázslatos utazástól, amelyet segítőtársaival együtt élt át. Mindössze azért, mert továbbra sem akarta elhinni, hogy Olga valóban viszontszereti őt és felfedte előtte valódi énjét: félelmeit és csalódásait, vágyait és gyöngeségeit, miközben alig várta, hogy újra láthassa őt, ahogyan azt a közös zenélés után megbeszélték. 

Ugyanolyannak ígérkezett ez az este is ekkor, a két ünnep között, mint bármelyik másik este, azzal a különbséggel, hogy ismét akadt két olyan sebzett szív, amelyet sikerült meggyógyítani és amelyek egymásra találtak: akik számára valóra vált a csoda, amelyben ők maguk sem mertek igazán hinni. 

Valahol a vásár fölött, a város fölött, az ország és az egész Földkerekség fölött, a téli égbolton egy különös, minden másnál fényesebb csillag jelent meg ekkor, amely arany és világoskék színben ragyogott. Ha valaki figyelmesen hallgatózott volna, a csillag irányából mennyei szózatot hallhatott volna: méghozzá olyan káprázatosat, hogy attól valahol, egy távoli, az Óperencián is túli elvarázsolt erdőben talán még a hírhedt Néma Boszorkány szíve is meglágyult és dalra fakadt.