Az erdő álma

Az erdő álma.

  Így mesélik már a vének, nekik pedig hinni kell. Élt valamikor egy meseszép leány, kinek szemei smaragdzöld színben pompáztak. Kedvenc helyei közé tartozott a városkájának közelében fekvő, hatalmas erdő egyik eldugott picinyke része. Bármi is bántotta lelkét, egyből útnak indult, majd órákig csak saját magát szem előtt tartva tartózkodott ott.

  Történt egyszer, hogy szeretett és dédelgetett házi kedvence egy napos reggelen a mennybe távozott. Édesanyja után a macskája volt a második, kinek halála ennyire megrázta. Édesapjával együtt vitték az erdő apró szegletébe, ahol édesanyját is eltemették. Míg a családfő a pindurka testet örök nyugalomra helyezte, addig szürke fellegek gyülekeztek az égen. Talán a leány szomorúsága, talán a kandúr eltávozása okozta mindezt. Hamarosan kisebb-nagyobb cseppekben kezdett szitálni az eső. Mintha attól tartana, hogy eláztatja a gyászoló lányt és egyetlen védelmet nyújtó menedékét. Rövid szóváltás után a férfi elindult az ösvényen hazafele, lányát egyedül hagyva a gondolataival.

  A gyermek belépett a saját kézzel épített kunyhójába, ezzel magára hagyva a hívogató friss levegőt. Kedvenc székét az ablak mellé húzva helyet foglalt, hogy könnybe lábadt íriszeit a kicsiny tisztáson legeltesse. Gondolatai úgy cikáztak a történteken, mint ijedt egér a macska karmai előtt. Szúrt, sajgott, fájt a szíve szerettei után, de mit tehetne már? Törékenységét megérezve az erdő halk suttogással üzent felé. Az eső szép lassan elcsendesedett, utána a nap előbukkanó sugarai melegen cirógattak minden élőt és élettelent. Aki képes aludni, az álmodni is tud, nem igaz? Éppen úgy, ahogyan az erdőnek is lehetnek álmai...de még milyenek! Lágy karként nyitott magának ajtót a szél, hogy átölelve a gyermeket meseszép emlékeit idézze fel benne. Fák és felhők fölött suhantak el, az alatta elterülő táj kacsintgatva bár, de édesen mosolygott a repülő szépségre, kinek ajka bájosan görbült immár felfelé.

  A kis körút után a szél óvatosan segítette földet érni, majd egy apró lökéssel útnak indította őt. Érett nőként rakta egymás elé kecses lábait, hogy minél előbb apja karjaiba fúrhassa magát. Bőre, mint a hó, úgy fehérlett gesztenyebarna haja alatt. Bánatát boldogsággá formálva simított meg minden egyes levelet, melyek ragyogva köszönték meg érintését. Az álmok valósággá válva állították meg az időt, amikor apa és lánya végre könnyek között szoros ölelésre vonhatták egymást. Percek, napok, hónapok, évek után újra egymás nedves szemébe nézve nevethettek. A lány édesanyja csatlakozva hozzájuk csókot lehelt a gyermek ragyogó homlokára, majd beinvitálta őket végleges, nyugodtsággal megtelt, mennyei otthonukba…