Az erdő dala

Az erdő dala.

  Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kismadár. Ez a kismadár az összes élőlény legjobb barátjává nőtte ki magát felcseperedése alatt. Kis termete ellenére éneke messze a legszebben és leghangosabb szólt az egész világon át. Minden fülemüle között a legkülönlegesebb tollazattal ékeskedett. Nap mint nap boldogított szomorú füleket csicsergésével. Újra és újra átrepülte az alig zajos erdőt, hogy egy kis színt hagyjon maga mögött. Egy nap mégis minden megváltozott. A szokásos reggeli hűvös szellő elmaradt, a fák suttogása alábbhagyott, a rágcsálók rongálásának moraja megszűnt. Csend honolt a rengetegben. A madárka szívébe aggodalom költözött a hirtelen támadt csend miatt. Mégis útnak indult, hogy kiderítse, mi állhat az egész rejtélyes ügy mögött. Kicsiny füleit egy sosem hallott, mégis kellemes hang simította végig. Kíváncsisága nagyobbnak mutatkozott rémületénél. A nesz irányába fordult, majd repült tovább, míg meg nem pillantott valamit, amelyet eddig még sosem látott röpke élete alatt. Egy hosszú, fadarabnak tűnő hangszert tartott kezei között.

- Minden bizonnyal egy ember fekszik a fa tövében - suhant át a gondolat okos fejében.

  Leszállt az egyik ágra, úgy figyelte tovább érdekes kinézetét, szokatlan előadásmódját. Míg ő torka segítségével gyönyörködtette az erdőt, addig eme sosem látott egyed egy fadarabbal tette mindezt. Hajtotta előre a megismerés vágya, így egyre közelebb repülve, ágról-ágra haladva lopózott az élőlény felé. Piciny szívének dobogása egyre csak gyorsult. Végül már az ember mellett szállt le egy tökmagnyi kőre, mire a teremtmény szőke hajkoronáját arrébb csúsztatva emelte feléje gyönyörű hófehér arcát. Egy mosoly jelent meg orcáján, majd angyali hangon szólt a kisállathoz.

- A legszebb fülemüle vagy mind közül, amit eddig szemeim valaha látni véltek - a kis test felé nyújtva kezét folytatta tovább zengő hangján - Éneked is bizonyára messze felülmúlja a többi madár dallamát. Nincs kedved nekem megmutatni? Talán még furulyázhatnék is mellé. 

  A kistestű égivándor zavarban bár, de a kislány parányi lábaira szállt, majd a megszokott énekével ejtette ámulatba az embert. A gyermek csodálkozva kísérte végig az előadást, majd csatlakozva hozzá felvette a szerzemény ritmusát. Tekintetük idővel összeforrt, és elbűvölően szép zenévé bontották ki a kialakult hangok sorozatát. A káprázatos naplementének muzsikát adva még a mai napig is elvarázsolják közösen az erdő lakóit, ha azóta örök nyugalomra nem tértek…