Az ijesztő virágárus

Az ijesztő virágárus.

Nekeresd megye legszebb és legnagyobb piaca köztudottan Felsőrekettyésfalván volt. Épp ezért, amikor Jakab odaköltözött a családjával, már az első hétvégén kiment, hogy szétnézzen a jó hírű vásárban. Nem csalódott: hatalmas kirakodás fogadta, melyben a legkülönfélébb árukat kínálták elegáns, fából készült standokról.

Először is vett magának egy szép színes inget, meg cserélhető fejű csavarhúzót, majd a fiainak egy-egy új vízipisztolyt, ezt követően pedig bevásárolt az ebédhez. Miután minden tételt kipipált a bevásárlólistájáról, az jutott eszébe, hogy felkeresi a virágárust, és vesz valamit a feleségének is.

Hamar kiszúrta a virágos pultot, és nyomban elindult felé, aztán hirtelen megtorpant, mint aki pillanatragasztóba lépett. Ennek az egyszerű oka az volt, hogy meglátta: a stand mögül egy termetes, sötét bundájú medve szolgálja ki a vásárlókat. Farmernadrágot, tengerész pólót és micisapkát viselt ugyan, mintha ember lenne, de egyértelműen látszott, hogy itt bizony egy hatalmas és ijesztő állat kínálgatja a virágokat.

Jakab nem akart hinni a szemének, és meg is dörzsölte volna, ha nincsenek a kezében szatyrok. Odaszólt hát egy mellette elsétáló nőnek:

- Jól látom, hogy a virágárus egy medve?

- Igen, ő Tóbiás!

- És ki felügyeli? Hol az idomárja?

- Miért kellene felügyelni?

- Hogyhogy miért? Ez egy vadállat! Nem félnek tőle?

A nő úgy nézett Jakabra, mint a bolondokra szokás, majd megcsóválta a fejét, és továbbsietett. Jakab megrökönyödve nézett utána, aztán körbepillantott. Nem értette, miért nem nyugtalanította a piactéren vásárolgatókat, hogy itt mászkál közöttük ez a veszélyes jószág. Őt ugyanis kirázta a hideg, amikor arra gondolt, hogy tudtán kívül órák óta egy légtérben tartózkodott az állattal.

Aztán a lábai egyszer csak valahogy maguktól elindultak, és mire észbe kapott, ott állt a medve standjánál. Hirtelen meg se tudott szólalni, amikor ez a bizonyos Tóbiás kedélyesen üdvözölte, ezért úgy tett, mintha a virágokat nézegetné. Pár pillanat múlva felnézett, szabadkozva elmosolyodott, és már fordult volna, hogy elmenjen.

- Van még egy kevés áru itt hátul. Megmutathatom azokat is, ha ezek a virágok nem tetszenek – szólt a medve, aki így közelről még rémisztőbbnek tűnt, főleg mert beszéd közben kivillantak jókora fogai.

- Köszönöm, de inkább hagyja csak! – mondta Jakab, és tiltakozóan legyintett.

- Biztos? No, nem baj! Minden héten itt vagyok. Talán máskor lesz olyan, ami megfelel!

- A virágok most is gyönyörűek! Nem azokkal van baj! – egy lélegzetvételnyi szünet után Jakab végül is összeszedte a bátorságát, és kibökte, mi zavarja. – Tudja, az a helyzet, hiába tetszik az áruja, engem még a gondolata is megrémít annak, hogy egy medvétől kelljen vásárolnom!

- Szóval fél tőlem? – kérdezte meglepetten Tóbiás.

- Hát persze! Mi van, ha előjön magából a vadállat, és leharapja a karomat, amikor fizetek?

- Ilyesmi még sohase fordult elő velem! Kérdezzen csak meg bárkit! – a medve hatalmas mancsaival körbemutatott.

- Azt látom, hogy az itteniek nem tartanak magától – Jakab legyintett. – Már hozzászokhattak, hisz így megy ez. De régebben biztos bennük is volt félelem.

- Lehetséges – Tóbiás vállat vont. –, bár nekem nem mondták.

- Régóta jár erre a piacra?

- Bizony, jó néhány éve.

- És megkérdezhetem, hogy jutott eszébe medve létére virágokat árulni? – szaladt ki a kérdés Jakabból.

- Tudja, szeretem a virágokat. Meg értek is hozzájuk.

Jakab furcsállva fürkészte Tóbiás arcát. Jobban megnézve valami melegséget vélt felfedezni az állat szemében, ami némileg megnyugtatóan hatott rá. De aztán ismét arra gondolt, mennyire bizarr és ijesztő ez a helyzet.

Közben megjelent a standnál egy alacsony, idős asszony, egy fiatalabb nőbe kapaszkodva, aki talán az unokája lehetett. Jakab csak pislogni tudott. Elképedve nézte végig, ahogy ők ketten kedélyesen elbeszélgettek a medvével, majd kiválasztottak néhány virágpalántát, amelyeket Tóbiás egy csíkos szatyorba rakott, és a pult fölött átnyújtott nekik, és elvette a fizetséget.

A virágárus láthatóan nagyon népszerű volt, folyamatosan érkeztek ide az újabb vevők és érdeklődők: alig ment el a két nő, megjelent egy család, majd három fiatal fiú nézelődött egy darabig a pultnál, azután egy anyuka, akinek a hátára volt kötve a kisbabája. Tóbiás, a medve mindenkit mosolyogva szolgált ki, és az emberek többségével néhány szót is váltott. Ezt látva Jakab meg is jegyezte magának, hogy most vagy benne van a hiba, vagy mindenki másnak ment el az esze.

Néhány perc után felocsúdott, és akkor csendben hátrálni kezdett, majd megfordult, és elsietett. Legszívesebben futott volna, de attól félt, hogy esetleg elejti a szatyrokat. Csak akkor lassított le, amikor már kiért a piactérről. Idegesen hátrapillantott, és arra gondolt, hogy ha otthon elmeséli a családjának, mit látott, talán nem is fognak hinni neki. Aztán hirtelen szöget ütött a fejébe, hogy vajon mit fognak szólni ahhoz, ha meghallják: ő volt az egyetlen, aki nem mert virágot venni a medvétől. Szinte látta maga előtt, ahogy elmeséli a piacon történteket, és valamiért úgy képzelte, a felesége és a fiai csalódottan néznek rá.

Több se kellett Jakabnak: hátraarcot csinált, és visszasétált Tóbiás virágos standjához. Néhány perccel később pedig már tulipáncsokorral a hóna alatt indult haza. Mintha egy kicsit jobban is érezte volna magát.