A páviánkirályság végnapjai

A páviánkirályság végnapjai.

Mindenféle tengereken és üveghegyeken túl, de még az Örök Hó Birodalmán meg a Nagy Okosságok És Repülő Autók Földjén innen, egy végtelen mocsarak által körülvett erdőben volt a Páviánok Királysága. Az aprócska ország uralkodója hosszú évekig a bölcs öreg Pipogyi volt, akinek a vezetése alatt a páviánok békében és viszonylagos jólétben éltek. Így aztán, amikor az öreg király végleg elszenderült, alattvalói három napon és három éjen át gyászolták.

Miután Pipogyit örök nyugalomra helyezték, a páviánok egybesereglettek a Gyűlések Fáján, hogy új királyt válasszanak maguk közül. A hagyomány szerint ilyenkor azok a majmok jelölhették magukat uralkodónak, akik úgy érezték, mindenki másnál erősebbek. Mivel pedig a Páviánok Királyságban gyakran tartottak birkózó tornákat és súlyemelő versenyeket, így a legtöbb esetben uralkodóválasztáskor az aktuális bajnokon kívül nem is jelentkezett más. Ha azonban mégis akadt valaki, aki vitatta volna egy királyjelölt erejét, az megküzdhetett vele a koronáért.

Minthogy az előző években rendezett megmérettetéseket mindig egy Kókuszdió nevű, mindenki másnál nagyobb hím pávián nyerte, valamennyien eldöntött ténynek tekintették, hogy belőle lesz a következő vezetőjük. Annál nagyobb volt a meglepetés, amikor kiderült, hogy akad egy második jelentkező: egy vézna, csapzott szőrű, a Félszemű nevet viselő hím is bejelentette, hogy szívesen elfoglalná a trónt. A Gyűlések Fájának ágairól mindenfelől értetlenkedő morajlás hallatszott, aztán valaki bekiabálta, hogy Félszemű küzdjön meg Kókuszdióval, mire nagy nevetés támadt.

Nem volt senki a páviánkirályságban, aki azt hitte volna, hogy a nyeszlett és gyenge Félszeműnek van bármi esélye a nála kétszer nagyobb ellenfelével szemben. Félszemű ugyanis soha még csak helyezést sem ért el semmilyen próbatételükön, ráadásul nehezére esett a mászás, mivel majom létére erős tériszonya volt, így többnyire a fák alsóbb ágain közlekedett. Gyengesége és esetlensége okán igazából segíteni sem tudott semmiben, a többi pávián pedig csak azért tűrte meg, mert sajnálták a hiányzó fél szeme miatt. Hogy pontosan miként vesztette el a bal szemét, azt senki sem tudta pontosan; egyesek azt beszélték, hogy kölyökkorában egy hegyes ág fúródott bele, míg mások szerint a durva és erőszakos apja kaparta ki egyszer, amikor megfenyítette.

Félszemű megjelenése még a szokásosnál is jobban szánni való volt, ahogy ügyetlenül leereszkedett a fáról a földre, és felnézett a többi páviánra. Mindenki máshoz hasonlóan Kókuszdió is teljesen elképedt, s a döbbenettől egészen eddig mozdulatlanul és némán ült, ekkor azonban magához tért, mérgesen felüvöltött, majd nyomban elkezdett lefelé mászni. Aztán olyasmi történt, amire senki nem számított.

– Barátaim! Nem akarok harcolni Kókuszdióval! – kiabálta Félszemű, mire a vihogó majomhorda elcsendesedett. – Tudom, hogy nem vagyok ellenfél számára! Én mindössze annyit akarok, hogy elmondhassak nektek valamit! Egy nagyon fontos dolgot – a faágakon sorakozó páviánok előrehajoltak ültükben, úgy figyeltek a szavaira, Kókuszdió pedig abbahagyta a mászást, és fogát csikorgatva figyelte a váratlan riválist.

A figyelmes tekintetek láttán Félszemű láthatóan felbátorodott, és még hangosabban folytatta:

– Barátaim! Ezt eddig még egyikőtök nem sem meséltem el, de pár hete, amikor épp élelmet kerestem, eltévedtem az erdőben, és egy olyan különleges helyen lyukadtam ki, ahol korábban még sohasem jártam! Az erdőségnek azon az eldugott részén akkora banánok nőnek a fákon, amik hosszabbak a karomnál is – beszéd közben kitárta kezét, hogy mutassa, mekkora gyümölcsökről van szó. – Annyi banán van ott, hogy abból jutna mindegyikőtöknek! Meg is mutatom, hogyan juthattok el erre a helyre, ha engem választotok királynak!

Szavait néhány pillanatnyi csend követte, aztán a páviánok hirtelen egymás szavába vágva kiabálni kezdtek. „Legyen Félszemű a király!” „Hamar, koronázzuk meg!” „Mutasd, hol a banán!” „Vigyél oda minket!” – hallatszott a hatalmas fa ágairól, mindenfelől. Többen gallyakat törtek le, és elkezdték csapkodni a fa törzsét, míg mások fel-le ugrálva kurjongattak. A nagy hangzavar és felfordulás közepette senkinek nem tűnt fel, hogy Kókuszdió ismét megindult lefelé. Csak akkor vették észre, mire készül a termetes társuk, amikor már ott állt Félszemű előtt. A vézna pávián védekezőn maga elé emelte a kezeit, ahogy a nagydarab Kókuszdió megindult felé.

Mielőtt azonban Kókuszdió rátámadhatott volna Félszeműre, négy másik pávián leugrott a fa alsóbb ágairól, és kettejük közé álltak.

– Nem kell megverekednetek! A nép már döntött, megvan az új király – szólt a legidősebb, és Félszeműre mutatott.

Kókuszdió mérgesen fújtatott, de meghátrált, aztán dühösen elviharzott. Időközben a többi majom is lemászott a földre, és Félszemű köré gyűltek. Egyikük lehozta a fa odvából az indákból font koszorút, amelyet koronaként használtak, és azt az új király fejére tették. Félszemű körbetekintett, majd miután a horda elcsendesedett, azt mondta:

– Barátaim, akkor most elmondom nektek, hogy a banánliget nem létezik! Csak kitaláltam!

Szavai nyomán felháborodott zúgolódás támadt, de ő nem zavartatta magát, a többieket is túlkiabálva folytatta:

– Új királyotokként pedig legelőször is kihirdetem, hogy mától jutalmat kap minden pávián, aki ügyesen tud hazudni! Mivel pedig én ilyen jól hazudtam nektek, elrendelem, hogy jutalmul építsetek nekem egy kényelmes új fészket arra a helyre, amelyet kiválasztok!

A páviánok egy kicsit még morgolódtak, de aztán előállt az a két majom, akiket még az előző király nevezett ki szolgálóknak, a többiek pedig elindultak a saját dolgukra. Az újdonsült uralkodó elégedetten bólintott, aztán odavezette a két szolgát ahhoz a fához, amelyen Kókuszdió élt a családjával, majd utasította őket, hogy rombolják le a nagydarab pávián fészkét, és annak a helyére építsenek neki egy másikat, ami méretesebb. Maga Félszemű egyébként sosem jeleskedett a fészekrakásban, éppen ezért párt se talált magának soha: egyetlen nőstény se fogadta el a közeledését, mivel nem tudott olyan lakhelyet kialakítani, ami bárkinek a tetszését elnyerte volna.

Nem sokkal később megérkezett Kókuszdió a feleségével és a kölykeivel. Felháborodva követeltek magyarázatot, mire az egyik szolga azt mondta neki, hogy a szél ledöntötte a fészküket, ezért a király úgy ítélte, a kismajmokra való tekintettel jobb lesz, ha a család másik fára költözik. Kókuszdióék kénytelen-kelletlen elindultak új lakhelyet keresni maguknak, a király pedig azzal jutalmazta ügyesen lódító alattvalóját, hogy megígérte: két napig nem kell majd dolgoznia.

Ettől kezdve a páviánok egyre többet hantáztak egymásnak, utána siettek a királyhoz, hogy elbüszkélkedjenek neki, milyen jól sikerült az átejtés. Félszemű ilyenkor jót nevetett a történeteken, és a saját maga által kitalált törvényhez híven minden hazugnak jutalmat adott. A kisebb füllentéseket nagyobb fejadagokkal jutalmazta, az igazi nagyotmondásokat pedig néhány pihenőnappal. A hazugságok elszaporodása egy darabig sok kavarodást, félreértést és vitát okozott, de a páviánok idővel rájöttek, hogyan boldoguljanak abban a helyzetben, amikor senkinek a szavára nem adhatnak. A megoldásuk nagyon egyszerű volt: eldöntendő kérdéseket tettek fel egymásnak, így a válasz mindig csak „igen” vagy „nem” lehetett, és akármit felelt a másik, biztosak lehettek benne, hogy az ellenkezője igaz.

Habár ilyen módon a hazugságokkal megtanultak együtt élni, hamarosan szembesültek egy másik problémával: véget ért a Gyümölcstermő Évszak, és egy szem tartalékuk se volt felhalmozva. Ugyanis Félszemű olyan sok szabadnapot adott a hazudozóknak, hogy ebben az évben jóval kevesebbet gyűjtögettek, mint máskor, és sok gyümölcs a fán rohadt meg. Azt a keveset pedig, amit mégis leszedtek, a király jutalom gyanánt mind szétosztogatta. Nem volt hát mit tenni, elkezdték a fák leveleit enni. Amikor pedig már minden ágról lelegelték a leveleket, bogarakat gyűjtögettek.

Végül aztán a páviánok összes élelemforrása elapadt, és ahogy éhezni kezdtek, elindult a zúgolódás. Természetesen mindenki a királyt hibáztatta, és Félszemű tudta, hogy ha nem talál ki valamilyen megoldást sürgősen, a feldühödött horda a fejét veszi. Egyik nap arra lett figyelmes, hogy hatalmas kondorkeselyű köröz a lecsupaszított fák felett, és rögtön támadt egy ötlete. Minden bátorságát összeszedve felkapaszkodott egy magasra nyúló faágra, aztán addig kiabált, amíg a dögevő meg nem hallotta, és odarepült hozzá. A páviánkirály és a keselyű rövid ideig egyezkedtek, aztán Félszemű leereszkedett, és gyűlést hívott össze.

– Barátaim! Ínséges időket élünk, és mivel tudom, hogy királyként nekem kell gondoskodnunk a népünkről, én éjjel-nappal a megoldáson gondolkodtam – mondta csüggedt alattvalóinak. – Ennek a sok töprengésnek pedig meg is lett az eredménye, mert kitaláltam valamit! Mint bizonyára láthattátok, látogatónk érkezett, egy keselyű személyében, akit az imént megkértem, hogy vigyen el engem a mocsarakon túlra. Azt mondja, ott olyan fák nőnek, amik egész évben teremnek, méghozzá bőségesen! Hozok nektek azoknak a gyümölcseiből!

– Nem kell az újabb hazugság! – szólalt meg Kókuszdió, mire többen helyeslően morogtak. – Emlékszünk még, hogy milyen hatalmas banánokat ígértél! Hogy is volt? Hosszabbak, mint a karod…

– Szó sincs hazugságról! – vágta rá a király. – De hogy elhiggyétek, ezennel új törvényt hirdetek! Amikor a királyság népének túlélése a tét, tilos hazudnia bárkinek, legyen az uralkodó vagy alattvaló! Most tehát ennek a törvénynek a szellemében azt mondom nektek, hogy az a megoldás, ha én elrepülök a keselyűvel!

Ezúttal már nem szólalt fel senki kételkedve, sőt, egyesek bátortalanul meg is tapsolták az uralkodót. Félszemű büszkén kihúzta magát, aztán újra felmászott az egyik fára – ezúttal már egész könnyen ment neki –, az eddig odafent köröző keselyű pedig hirtelen leereszkedett, felkapta a majomkirályt, és tovaszállt.

Teltek-múltak a napok, és a páviánok egyre azzal biztatták egymást, hogy Félszemű bármelyik pillanatban visszatérhet az egész évben termő fák gyümölcseivel. Aztán amint a napokból hetek lettek, már egyre kevésbé hitték el, hogy valaha viszontláthatják a királyukat. A páviánok két táborra szakadtak: voltak, akik úgy hitték, Félszemű meghalt, vagy egyszerűen nem tud visszajönni, és elkezdtek azon tanakodni, hogyan mehetnének utána; míg mások meg voltak győződve arról, hogy az uralkodó ezúttal is hazudott, és felesleges rá várni, inkább új királyt kellene választaniuk.

A helyzet egyre jobban elmérgesedett, és félő volt, hogy az éhezéstől türelmetlenné vált majmok két csoportja végül egymásnak esik. Mielőtt azonban ez megtörténhetett volna, újra feltűnt az égen a hatalmas keselyű. Ezúttal nem kezdett el körözni odafent, hanem leszállt a földre, mire a páviánok rögtön körbevették. „Hol van Félszemű?” „És hol a gyümölcs?” „Mi történt a királlyal?” – kérdezgették.

– A félszemű királyotokat elvittem a mocsárvidéken túlra. Hogy aztán ott hogyan boldogul, azt nem tudhatom – mondta a madár. – De miután én teljesítettem az ígéretemet, eljöttem a jussomért. A király azt mondta, úgy egyeztetek meg, hogy az ő elszállításáért cserébe annyit ehetek meg közületek, amennyit csak akarok. Ahogy elnézem, nem is kell már sokáig várnom, hogy lakomázhassak, annyira csont és bőr vagytok mind…