Két falu

Két falu.

Egyik nap a Vándor virágos mezők uralta völgybe érkezett, amelyet kiszáradt folyómeder szelt ketté, ennek két oldalán pedig egy-egy kisebb község volt. A folyó keleti partján elterülő falut érte el először. Ezt a határában leszúrt tábla szerint Alsóföldesnek hívták, és emberi mértékkel alacsonynak számító házakból állt, melyeknek zsindelytetejét kékre festették.

A helység közepén magas tornyú, templomnak látszó építményt talált, azzal szemben pedig egy hosszúkás ház állt, bejárata felett „Vendéglő” felirattal. A vendéglátóhely teraszán sorakozó asztalok többségénél kékes bőrű, hegyes fülű manók falatoztak.

A Vándor odasétált az étkezdéhez. Szerencséjére talált egy szabad asztalt, ahol aztán az egyik székre ledobta hátizsákját és széles karimájú kalapját, a másikon pedig helyet foglalt. Rögtön ott termett egy hosszú kötényt viselő pincér.

- Szép jó napot, uram! – üdvözölte a manó lágy, dallamos hangon. – Mit parancsol?

- Jó napot! Mondja, szolgálnak fel alkoholt? – kérdezte a reszelős hangú Vándor, és közben végigsimított őszes szakállán.

- Hogyne! Isteni búzasörünk van, és szolgálhatok vörös- vagy fehérborral, de akár konyakkal is!

- Remek! Egy korsó sört innék! Enni pedig csak egy szendvicset kérek.

- Már hozom is, uram! – a pincér sarkon fordult, és elsietett.

Amíg várakozott, a Vándor a templomot nézegette, melynek ablakaiból színes zászlókat lógattak ki, előtte pedig két méter magas, fából faragott szobor állt. Az alkotás négykarú, emberszerű alakot ábrázolt, aki egyik kezében fáklyát, egy másikban valamilyen gömbforma tárgyat fogott, a további kettővel pedig teknőt szorongatott. Lábánál kék szalagokkal átkötött koszorúk és színes virágcsokrok voltak felhalmozva.

- Ő a Nagy Gondviselő! – jegyezte meg a pincér, amikor visszatért, egyik kezében teli söröskorsóval, másikban egy tányérral, amelyen vastag szendvics volt. – Hozzá fohászkodunk az egészségünkért és a kegyes időjárásért. Jó étvágyat kívánok!

- Az ő kultuszát nem ismerem! – mondta a Vándor, és belehörpintett a sörbe. – Mi a jelentősége azoknak a tárgyaknak, amelyeket a kezeiben tart?

- A fáklya az Égi Fény, amit napközben tart magasra, hogy világítson és meleget adjon nekünk. A kő a csillogó Éjszakai Kristály, ami esténként emel az égre, hogy legyen némi világosságunk. Úgy tudom, ezeket maguk, emberek Napnak és Holdnak nevezik.

- És mi a helyzet azzal a nagy tállal?

- Abból önti az esővizet.

Közben a Vándor beleharapott a szendvicsébe, majd nyomban letette, hogy felemelje a felső kenyérszeletet, és megnézze a feltétet. Egy szelet sonkát, salátalevelet és pár szelet paradicsomot látott.

- Bocsánat, kérhetnék egy kis vajat is a szendvicsembe?

A pincér szabadkozva széttárta a karját.

- Borzasztóan sajnálom, de tejtermékkel nem tudok szolgálni!

- Tiltja a vallásuk?

- Szó sincs róla! – a manó hevesen rázta a fejét. – Arról van szó, hogy nálunk senki sem tart tehenet vagy kecskét. Emiatt régen Felsőföldesről hoztunk tejet, sajtot meg túrót, cserébe a mi sörünkért, de ma már a közelébe sem megyünk azoknak a pogányok törpéknek!

- Hogyhogy? Összekülönböztek?

- Úgy is mondhatjuk. Lehetetlen társaság!

- Én azt hittem, az önök népe szegről-végről rokona a törpéknek.

- Ugyan, kérem! Semmi közünk ahhoz a szőrös, sápadt bőrű népséghez! Na persze a kinézetük sosem zavart minket. Az a baj, hogy hitetlenek, és emiatt a Gondviselő megharagudott, és elapasztotta a folyót!

- Ezek szerint ők nem hisznek a maguk istenében!

- Nem bizony! Egy hamis istent imádnak, akit Nagy Kecskepásztornak hívnak. Azt állítják, a kecske húzta kordéjával minden nap kétszer végighajt az égen, napközben égő parázzsal, éjszaka pedig egy hatalmas fehér malomkővel megrakva. Nevetséges babona! De sajnos hiába győzködtük őket, nem akarják elhinni, hogy a Gondviselő neheztel rájuk. Azt hiszik, az ő elképzelt kecskepásztoruk apasztotta el a folyó vizét. Úgyhogy inkább nem is érintkezünk velünk, nehogy még jobban magunkra vonjuk a Gondviselő haragját. Szomorú, hogy tejtermékeket és halhúst már nem ehetünk, de legalább a kutakban van víz. Na meg, amint láthatja, igyekszünk a felajánlásokkal kiengesztelni a Gondviselőt.

Ekkor egy másik asztaltól szólították a pincért, aki erre sietve elnézést kért a Vándortól, és otthagyta őt. A Vándor újra összerakta a szendvicsét, amit aztán néhány harapással elfogyasztott, majd a korsó sörrel is hasonló gyorsasággal végzett. Két arany fityinget és egy ezüst petákot dobott az asztalra – ez ennél puccosabb helyeken is jó árnak számított volna egy ilyen uzsonnáért –, aztán felszedelőzködött, és útnak indult.

A faluból kiérve a száraz folyómeder mentén haladt tovább, és a túlparton hamarosan feltűnt Felsőföldes. Ezen a településen az épületeknek nádfedele volt, és egy méretes oszlop állt a házak gyűrűjében, a tetején ágaskodó kecskével. Nem sokkal később kőből épült híd mellett haladt el a Vándor, amely mindkét oldalról el volt torlaszolva. Szomorúan csóválta a fejét, és baktatott tovább.

Amikor a zöldellő medence túlsó határáról visszanézett, hirtelen egy gondolat ütött szöget a fejébe. Továbbindult a folyómeder mentén, amely a hegyoldalban egyre keskenyedett, ahogy egyre közelebb ért a forrásához. Végül aztán egy hatalmas kőomlás állta útját.

Ezt látva a Vándor feltűrte a köpenye ujját, és előkapta a varázspálcáját. Miután a gyapotfából faragott vesszővel az omlás felé mutatott, lehunyta a szemét, és mormolni kezdett. A szikladarabok pillanatokkal később a levegőbe emelkedtek, majd amikor a Vándor kinyitotta a szemét, és suhintott egyet feléjük, nyomban kámforrá váltak. Eltette a pálcát, egy keveset várt, és amint előtört víz a felszín alól, elégedetten csettintett.

Mire visszaért a völgybe, egész csermely csörgedezett a mederben. Az alsóföldesi manókat a Gondviselő szobra körül találta: ott tolongtak, mind egyszerre akart virágot vinni a faragott alaknak. A tömegben a Vándor észrevette a pincért, és odafurakodott hozzá. Amint a manó meglátta, elmosolyodott.

- Hallja-e! Igazán nagyszerű időben érkezett! A Gondviselő meghallgatta a könyörgésünket, és csodát tett!

A Vándor próbálta elmagyarázni, mi történt valójában, de hamar rájött, hogy a másikat nem érdekli a mondandója. Végül csak annyit jegyzett meg:

- Legalább kibékülhetnek a törpékkel!

- Még csak az kéne! Inkább azért imádkozunk, hogy örökre tűnjenek el, ne rontsák itt nekünk a levegőt!

A döbbenettől a Vándornak a szava is elakadt. Hitetlenkedve ingatta a fejét, mert sejtette, hogy hiába is próbálná győzködni a manókat. Inkább szépen lassan kihátrált a tömegből, aztán elhagyta a falut. A hídhoz érve kíváncsiság fogta el, ezért a pálcája intésével eltüntette az akadályokat, és átsétált a túlpartra. Felsőföldesen hasonló látvány fogadta, mint a másik faluban: a törpék a kecskés oszlop körül gyűltek össze, melynek tövében egy kutyafejű, embertestű istenség szobra állt, akit kitárt karokkal, egyik kezében ostort szorongatva ábrázoltak.

Egy, a csoportosulás szélén álldogáló törpe észrevette a Vándort, és azonnal leszólította:

- Üdvözlet, idegen! Ha tudná, milyen különleges napon érkezett hozzánk! A Nagy Kecskepásztor igazi csodával ajándékozta meg a völgyet!