Az öreg béka meséje

Az öreg béka meséje.

Virágos mező közepében,
béka lakta tó vizében
élt főhősünk az apró
kedves béka apó.

Az öreg gólyaeleség
naphosszat csak mesélt.
Egyszer azt mondja az apró
szúnyogkoktélt szopogató:

-Igaz mese jön gyerekek
hát csendesebben legyetek!
Világvége kapuján
szárnyas béka muzsikál.

Ott laknak a repülő
rendes ,,embert" kerülő
vad tündér varangyok,
hogy igaz, ebben biztos vagyok!

Ebihalak gyűrűjében
tavirózsák sűrűjében
lett olyan lárma, kacagás
abbahagyni nem tudták.

Méreg futotta el a vént
fúvódott, mint a buborék.
Zöldből piros lett, majd sárga,
színt vált, mint jelzőlámpa.

Pimasz porontyok várjatok!
Addig engem ne lássatok,
amíg meg nem mutatom,
szárnyas béka pedig vagyon.

Világ vége nincsen messze,
mező mellett kis kertecske,
fa kerítés, színes kapu
sok arra az útilapu.

Közeledik szürke felhő
megérkezett a tekergő.
Öreg ő már hosszú úthoz,
nyelvét húzta poros úton.

Csengő hangját hozta a szél,
jó helyen jár, semmi kétség.
Mit lát a kapu tetején?
Hát szárnyas békák seregét.

Hintázgatnak selyemszálon,
Úgy csillognak, mint az álom
táncolnak szellő ritmusára
míg a szél fúj, muzsikálnak.

Szóba senkivel sem állnak,
de nem baj ez a békáknak,
ettől kezdve minden évben
ide jön a békák népe.

A kapu zarándokhely lett
a vénségnek csak ez kellett.
Többé bolondnak nem nézték.
Sőt! Bölcs öregként tisztelték.

Hát így lett tündér egy zengő,
egyszerű üveg szélcsengő.
Ha a békák tudták volna,
a mesém is folytatódna.