Az utolsó dió meséje

Az utolsó dió meséje.

Egy gyümölcsöskertben élt egyszer egy öreg diófa. Törzse olyan vastag volt, hogy át sem érnéd a két karoddal, ágai pedig annyira vaskosak voltak, hogy ha a hintád felkötöttük volna rá, sosem szakad le, bármilyen sebesen hajtod! Mondom, öreg diófa volt, mégis számtalan dió termett rajta! Idén is száz meg száz dió érett meg, majd hullott le a fa alá. Ezeket lassan szállingózva követték később a levelek, míg végül vastag lombszőnyeg takarta be a fa tövét, menedéket, téli búvóhelyet nyújtva sok-sok állatnak. Teleltek ott csigák, katicák, bodobácsok, pókok tucatjával. Még egy öttagú süncsalád is szundikált közöttük összegömbölyödve, és hallani lehetett, hogy hol az egyik, hol a másik horkantott nagyot álmában.

A faágak csupaszon meredeztek a késő őszi, szürke ég felé, kivéve egyet, a legmagasabbat, amelynek végén ott himbálózott az utolsó megmaradt dió. Testvérkéi már rég leugrottak, szerte gurultak a földön, de ez a dió még mindig kitartóan kapaszkodott az ágba, félt elhagyni a fát, félt nekiindulni az ismeretlen világnak. Hogy ilyen sokáig az ágon maradt, szorgalmasan nőtt, növekedett, ezért hát méretesebb lett, mint a diók általában szoktak. Egy napon, amikor már nagyon unatkozott a fa tetején egyedül, arra gondolt, mennyire más volt minden, amikor még mindannyian itt csüngtek az ágakon, s a levelek susogtak esti mesét nekik a hold sápadt fényében.

Elhatározta, hogy most már ő sem marad tovább, hanem inkább útnak indul. Nem kapaszkodott tovább erősen az ág végébe, és úgy esett, hogy éppen akkor arra kódorgott az őszi szél. Észrevette a nagy diót, és lepöccintette onnan, az orra alatt morogva:

– Ejnye, fékomadta-teremtette, egy ekkora dió hogyan maradhatott itt ilyen sokáig? No, nem baj, majd megörül, aki rátalál – füttyentett még egyet, aztán suhant tovább a dolgára.

A félős, nagy dió földet ért egy puha levélkupacon, majd pattant egyet, gurult egy keveset, aztán megállt egy alvó körtefa tövében. Alaposan körül sem tudott nézni, amikor cserregést hallott, és leszállt mellette egy fekete-fehér tollruhás madár. Fekete, csillogó gyöngyszemével kedvtelve nézegette a diót, majd egyszer csak csőrébe kapta, és elrepült vele, hogy a fészkébe vigye. Nem jutott azonban messzire, amikor hangos, durranó hangot hallottak. Vadász járt a közeli erdőben.

A szarka ijedtében elejtette a diót, és jobbnak látta, ha sietősen elhagyja a környéket, amíg még díszes farktollai épségben a helyükön vannak. A dió tehát egy bokor alatt üldögélt, és kissé szédelgett. Mégsem pihenhette ki magát rendesen, ugyanis rátalált egy hörcsög. Amikor meglátta a nagy diót, a bajuszkája teljesen kimeredt meglepetésében, sőt, fel is kiáltott volna, csak éppen tele volt a pofazacskója csipkebogyókkal, amelyeket éppen most gyűjtött be.

– Tyű, de szép dió! Biztos, hogy nem hagyom itt heverni – gondolta magában, és addig ügyeskedett, amíg nagy nehezen sikerült a szájába venni. Lassan ballagott hazafelé, csakhogy meglátta megcsillanni a róka szemét a bozótban. Szaporán szedte a lábát, hiszen vacsorázni akart, nem pedig vacsora lenni! A nagy rohanástól azonban a dió kipottyant a szájából, hiszen eleve alig fért be. Így aztán a hörcsög anélkül szaladt tovább, de legalább biztonságban hazaért, és végső soron a csipkebogyót is eléggé szerette... A dió egy tölgyfa gyökerei között feküdt csendesen, és azon mélázott, vajon minden teremtett lélek így rohangál keresztül-kasul a világon? Na hiszen!

Ahogy az állatok szokásain gondolkodott, megzörrent mögötte az avar, és göcsörtös botjára támaszkodva megállt fölötte a vénséges vén mókus apó. Ott lakott a népe a tölgyfa ágai között, a Mókusvárban. Mókus apó füttyentett egyet meglepetésében, felnyalábolta a félős diót, majd ütött-kopott tarisznyájába emelte. Komótosan ballagott, ráérősen lépkedett – hiszen sietni már nem is tudott volna –, otthon aztán kifordította az asztalra a nagy diót. Az egész asztalt beterítette, akkora volt! A mókuscsemeték izgalmukban ugrándoztak, visítoztak, és azonnal fel akarták falni az egészet. Mókus apó azonban figyelmeztetően rájuk mordult, és amikor csend lett, így szólt:

– Ide figyeljetek, csimoták! Ez nem akármilyen dió ám! Ekkorát még az én öregapám se látott, úgy bizony! Ennek nem lehet csak úgy nekiesni, meg kell becsülni. Külön asztalra tesszük, és minden nap megcsodáljuk, amíg el nem jön a karácsonyeste, akkor fogjuk felbontani. De nem esszük meg az egészet akkor sem, mert – elmondok nektek egy titkot, amit minden mókus átad a fiának és az is a fiának – egy kis darabot mindig elteszünk, amit elültetünk majd tavasszal. Ha sikerül, és a kicsi mag gyökeret ereszt, új diófa növekszik belőle, és még a ti unokáitoknak is lesz betevő diója, csimoták! Így segíti egymást a diófák nemzetsége meg a mókusok népe, amióta világ a világ!

Az utolsó dió ezt hallva büszkén húzta ki magát, és kicsit sem bánta, hogy végül feltörik a héját. A csillogó szemű kis mókusokkal együtt várta a karácsonyestét, annak minden varázslatos pillanatát, és örült, nagyon örült, hogy ő maradt legtovább az öreg diófán!