Bagoly Manfréd és Bagoly Malvina csodálatos utazása


http://mocorgohaz.hu/

Molnár Ágnes: Bagoly Manfréd és Bagoly Malvina csodálatos utazása 
- Ó, Manfréd! – könyörgött Bagoly Malvina a hatalmas karosszékben szunyókálást színlelő férjének. – Utazzunk el az unokákhoz! Kérlek!
- Szó sem lehet róla! Megöregedtünk, nem bírjuk ...

Kép forrása: saját alkotás

Molnár Ágnes: Bagoly Manfréd és Bagoly Malvina csodálatos utazása 

- Ó, Manfréd! – könyörgött Bagoly Malvina a hatalmas karosszékben szunyókálást színlelő férjének. – Utazzunk el az unokákhoz! Kérlek!

- Szó sem lehet róla! Megöregedtünk, nem bírjuk már a hosszú repülést! Nem veszed észre, hogy még attól a kis napi főzéstől is teljesen kimerülsz?! Azt hiszed, nem hallom, hogyan sóhajtozol odakint a konyhában, amikor szerinted senki sem hallja?!

- Dehogy vagyok öreg! – húzta ki magát sértődötten Malvina, és mosolygósra igazította az arcát is, hogy bizonyíthassa igazát. Nem tudta persze, hogy egyre terebélyesedő ráncai csak mélyebbé válnak ettől.

- Nézz a tükörbe, Malvina, aztán meg a fejedbe, a szívedbe! Komolyan azt gondolod, jó ötlet az Aranyszögletű Kerekerdőbe való utazás???

- Az bizony! – vágta rá Malvina hevesen. – Minden nagymamának az unokái közelében a helye! – toppantott. – Ki szereti, ki kényezteti őket, ki főz, süt a kedvükre, ha nem én?!

- De nem is hívnak minket az anyjáék! Honnan szeded, hogy szükségük van ránk??? – vetette be utolsó fegyverét Manfréd.

- Mert még levegőt sincs idejük venni a sok túlórától, továbbképzéstől, meg a rendkívüli berendelésektől! És akkor a gyerekeket még nem is említettem! Gondolod, van idejük a legszükségesebbeken kívül bármi széppel, jóval, kedvessel elhalmozni őket??? A legutóbbi telefonnál panaszkodott is a kicsi, hogy még az esti mesék is elmaradnak! És arra sem emlékszel, amikor Benőke elmesélte, hogy már az esti puszit is egymásnak adják a mi kis baglyaink, mert a szüleik hajnalig a hazahurcolt papírjaikat töltögetik?!

- De emlékszem… - sóhajtott egy nagyot Bagoly Manfréd -, de arra is, hogy hogy a legutóbbi háziorvosi vizsgálaton azt mondta Dr. Bagoly Berenát, hogy kíméld magad…! Minden nap repülj, mert fontos, hogy ne merevedj le teljesen, de vigyázz, ne terheld túl magad. Tudod te, hány kilométernyi repülésre van ide az Aranyszögletű Kerekerdő???

- Tudom hát! – súgta mégis vágyakozva Bagoly Malvina, aztán csak hallgatta tovább férje ellenérveit, de nem szólt. Bevetette utolsó fegyverét, ami tudta, minden szónál erősebb lehet. Mosolygós szemei férje tekintetét keresték, puha szárnytollait a hátára simította, és csak álltak, álltak. Már egyikük sem próbálkozott az érvgyűjtögetéssel, csak néztek egymásra sugárzó szeretettel, összetartozással.

- Győztél…! – sóhajtott Manfréd kisvártatva.

- Köszönöm! – ágaskodott ura arcához egy puszira Malvina, majd azonnal útrakészen meglendítette a szárnyait, mivel a beleegyezés hatására azonnal újra erősnek érezte magát.

- Csak várj egy kicsit! – ültette le feleségét Manfréd a fotelba. – Azonnal elrepülök a Bronzhegyi Bankba – közölte felvillanó mosollyal, mivel egy szárnykímélő utazási ötlet villant hirtelen a fejébe.

- Bankba mégy? De minek? – hervadt le Malvina mosolya. – Hát mégsem utazunk?

- Hamarosan jövök! kerülte ki az egyenes választ élete társa, majd öregesen meglengette hatalmas szárnyait, fejébe tette kalapját, ahogy egy úriemberhez illik, ha hivatalos ügyet intézni indul, s kiröppent a házból. Hamarosan apró ponttá zsugorodott, majd teljesen eltűnt az ajtóban dermedten álló Malvina szemei elől.

- Mit akarhat ez az ember? – dohogott elkeseredve. – Azt hittem, még ma este magamhoz ölelhetem az én kis drágáimat! Még az első esti mesét is kitaláltam előre, és most mindennek vége…

Fejét lehorgasztotta, teste hirtelen nagyon elfáradt, s szinte belezuhant a jól kiült foteljébe. Persze most nem érezte, nem is élvezte a kényelmet, csak gubbasztott magába roskadva, majd észrevétlenül elszenderedett.

- Pakolj belém! Kelj már fel! –  csattogtatta össze az öreg bőrönd a csatjait.

- Ki szólt? – riadt fel Malvina sírósan. Körbenézett, de a tágas odúban semmi nem mozdult.

- Én! – csattogott ismét az öreg koffer a hosszú némaság után kissé reszelősen, aztán meg tüsszentett egy jó nagyot. – Benyúlhatnál mélyebben is az ágyak alá a seprűvel, meg a felmosóval! Majd’ megfúlok a sok portól!

Malvina meg sem tudott szólalni a döbbenettől, csak jó nagyra tátotta a csőrét, hiszen eddigi életében még sosem hallott beszélő tárgyakról!

- Malvina! Ne bámulj már! Húzz ki innen az ágy alól, és törölgess meg, mielőtt megfulladok! – zsörtölődött az agg bőrönd prüszkölve.

- Megyek már! – riadt fel meglepetéséből Malvina, és nehézkesen feltápászkodott a fotelből, kezeit sajgó derekára szorítva, majd kitotyogott a fürdőbe, és összeszedte, gondosan a helyükre pakolt, tisztító eszközeit, s vizet eresztett a vödörbe. Becipelt mindent a szobába, megnedvesítette a rongyot, s belekezdett a portalanításba.

- Ne ilyen vizessel, kérlek! Így is kínoz a reuma! – könyörgött a koffer, fájdalmasan legörbülő szájjal.

- Ó, bocsánat! – villantotta rá legkedvesebb mosolyát Malvina, majd kicserélte langyosra a hideg vizet, és jól kicsavarta a törlőt, mielőtt a bőröndhöz ért volna. Lassan abbamaradt a tüsszögés, és elégedett sóhaj szakadt fel a kofferből.

- Pakolj belém, kérlek! – szólította meg Malvinát, s magától kipattintotta zárjait, megemelte fedelét, majd csodák csodájára a fiókokból, szekrényekből azonnal özönölni kezdtek a bőrönbe az unokáknak elrejtett meglepetések, és szép rendben elhelyezkedtek a koffer aljában. Malvina ismét csak állt, mozdulni sem tudott.

- Dobd már a vödörbe azt a piszkos törlőt, és pakold belém a ruháitokat, és minden egyebet, amit magaddal szeretnél vinni! – mordult rá a koffer. – És nehogy csak az ezeréves otthonkáidat pakold be, meg Manfréd kitérdesedett nadrágjait, kikopott pulóvereit, hanem szép ruhákat is, nehogy szégyent hozz a gyerekekre!

Szavaira végre magához tért Malvina.

- Azt hiszed, hogy engem érdekel az aranyerdei pompa??? Tévedsz, ha azt gondolod a családomról, hogy a ruháink szépsége a fontos nekik! - Nem úgy neveltük mi a gyermekeinket, és ők sem az övéiket, hogy csak a ruha után ítéljenek! – dohogott sértetten, de azért a kényelmes, régi ruháik alá berejtette a vadonatújnak látszó ünneplőiket is. – Sosem lehet tudni… - suttogta maga elé elfacsarodó szívvel, de úgy, hogy a bőrönd meg ne hallhassa szavait.

Csakhamar elkészült, és csak várt, várt tovább. Gyakran kitekintgetett az odú ablakán, s szeme minduntalan a magas fenyő teteje felé tévedt, amerre Manfréd eltűnt egy örökkévalósággal azelőtt a szeme elől. Déltájt megkordult a gyomra, de nem törődött vele. Mardosta a kétségbeesés.

- Jaj! Hol lehet az a bolondos ember??? Minek is erősködtem az utazással??? Csak nem esett valami baja????

Aztán megint várt egy sort, majd előkotorta távollátó szemüvegét, hogy jobban lásson, s körbe repülte az otthont adó fát. Aztán egyre nagyobb ívben körözött, s szemei fájón vágyták, hogy megpillantsa végre az urát. A többszöri szárnyalás kimerítette, hisz tényleg egyre nehezebben mozgott, de végül mégis úgy döntött, ismét kirepül, s Manfréd keresésére indul.

Épp kendőjét kötötte magára, amikor Bronzváros központja felől egy fénypontot vett észre. Lekapta a szeméről szarukeretes ókuláréját, hátha rosszul látja, de a fénypont egyre növekedett, s hamarosan szárnyak suhogása törte meg a csendet. Malvina komolyan megijedt. Azt hitte megtámadják, kirabolják épp most, amikor egyedül van. Kicsit félre húzta a szekrényt rohantában, majd bebújt mögé, és várt, szinte levegőt sem véve. A réseken át látta, hogy négy sas süvít zuhanó repülésben felé. Próbálta még kisebbre összehúzni magát, hátha továbbmennek, hiszen nem akart a nagyragadozók prédájává válni, akármilyen vénség is már. Aztán hirtelen megpillantott egy ismerős, legedező kalapot, s utána meghallotta Manfréd vidám hangját is:

- Malvinaaa! Drágám! Indulhatunk!!!

- Indulhatunk??? Hová? – meredt még mindig félelemmel telten maga elé.

- Na!!! Bújj már elő!!! – hívogatta az ura.

Malvina sóhajtott egy nagyot, kicsusszant a szekrény mögül, s minden bátorságát összeszedve a kitárt ajtóhoz surrant, s kilesett.

- Na, végre, hogy előkerültél! – örvendezett Manfréd. – Szedd magad! Indulunk az unokákhoz! Gyere már, asszony! Szállj be végre! A Bronzerdei Expresszhintó Szolgálat járatait nem illik megvárakoztatni, nem tudod? – kacagott a mellé bújó asszonyára, és átölelte a vállát. – Látom, ügyesen össze is pakoltál! – igazított a bőröndön, hogy a lábuk kényelmesen elférjen.

- Várjunk még egy kicsit! – kiáltotta Malvina észbe kapva. – Be kell zárnom a lakást! – ugrott fel. Visszarepült, jó alaposan bezárt ajtót, ablakot, felvette főkötőjét, majd visszapattant Manfréd mellé a hintóba, s felkurjantott a sasoknak:

- Indulhatunk!

- Kérem, kössék be a biztonsági öveket, és tartózkodjanak a repülés teljes időtartama alatt a biztonsági ülésükben! – közölte udvariasan a vezérsas, majd szinte azonnal emelkedni kezdtek.

Az öregek szótlanul engedelmeskedtek. A hintó meglódult, s egy szempillantás alatt maguk mögött hagyták az ismerős vidéket. Malvina apró, megfáradt kezeit Manfréd markába tette, majd fejét a vállára hajtva megszólalt:

- Köszönöm, drágám! Már értem, miért volt olyan fontos a bankba menés! És mondd, maradt még valami pénzünk öreg napjainkra? – kérdezte aggódva, pedig abban a pillanatban úgy érezte, mindegy, milyen választ hall, hiszen még sosem volt úgy, hogy ketten együtt valahogy ne boldogultak volna.

- Maradt hát! Hova gondolsz??? Már nem emlékszel, hogy sok éve, amikor Bagoly Balambérék összkomfortos házát megépítettem, jól megfizették?

- Dehogynem! De mikor volt az már! Évek óta már csak a nyugdíj az összes bevételünk!

- Éppen tizenöt éve volt. Úgy emlékszem, mintha ma lett volna! – húzta ki magát Manfréd büszkén. – Az összes pénzt a bankba tettem, hosszú távra, jó kamattal. A reggeli vitánk juttatta az egészet az eszembe újra, s egy kis fejszámolás után rájöttem, épp ma vehetjük ki a hozamot!

- Ó, hát akkor azért rohantál el olyan gyorsan! – sóhajtotta Malvina, majd elégedettem urához dőlt, s gyönyörködött az elsuhanó tájban, a tejszínhab-felhőkben, és mire teljesen megnyugodott, a távolban egy ragyogó pontot vett észre.

- Az ott már Aranyerdő? – nézett kérdőn urára. – Máris ott lennénk? – hitetlenkedett.

- Tisztelt utasaink! Készülődjenek a leszálláshoz! – szólt hátra a vezérsas, mielőtt Manfréd válaszolhatott volna asszonyának.

Aztán egy szempillantás múlva a négy sas egyszerre a föld felé fordította a fejét, és zuhanórepülésbe kezdtek.

- Segítség! – sikította Malvina, aki ijedtében még azt is elfelejtette, hogy ő is tud repülni, nagyobb baj nem érheti. – Lezuhanunk!!!!

A sascsapat nem zavartatta magát. Fejük, szárnyuk a szélnek feszült, s egyre ereszkedtek. Amikor már Bagoly Manfréd is a fejéhez kapott, mert úgy érezte, a becsapódás immáron elkerülhetetlen, a vezérsas hirtelen felkapta a fejét, sarkait a föld felé feszítette, s társai is szinte azonnal követték mozdulatait, így a végzetesnek ígérkező landolás helyett csupán a földfelszínt érintő sastalpak surrogása hallatszott, s a hintó nyekkenés, rázkódás nélkül földet ért. A vezérsas kibújt a hámból, megigazította egyenruháját, majd kitárta a hintó ajtaját.

- Kedves Utasaink! Megérkeztünk! Kérem, hagyják el a járatot, s ne felejtsék a járműben értéktárgyaikat sem! – jelentette ki udvariasan. – Reméljük, elégedettek cégünk szolgáltatásaival, s tapasztalataikat megosztják ismerőseikkel is! Viszontlátásra! – tisztelgett, majd magára húzta a hámot, s a hintó olyan hirtelen eltűnt, hogy Malvina nem akart hinni a szemének. Ráadásul még mindig a korábbi zuhanás-élmény hatása alatt állt, így mozdulni is alig mert, leginkább urára támaszkodott. Körbenézett, majd óvatosan lépett néhányat, amikor apró szárnyak ölelték körbe. Tekintete megélénkült, s ahogy kisunokáit megpillantotta, azonnal visszatért belé az élet.

- Bella, Benő, Binki, Bubuka! – sorolta rég nem látott unokái nevét, s mindet megölelgette.

- Végre itt vagy, mami! – mondta Belluska, és beledörgölte az arcát a sokat mosott, puha kardigánba.

- Otthon illatod van! – simogatta meg Malvinát.

- Hoztál mesét? – kérdezte szárnyába kapaszkodva Benőke.

- Ugye nagyon soká utaztok csak haza? – könyörgött Binki, és magához ölelte a nagyszüleit.

- Főzöl levest? – kunyerálta Bubuka, üres gyomrára szorítva szárnyait. – Anyáék még nagyon sokára érnek haza!

- Hát nem főzött anyátok? – hitetlenkedett Manfréd.

- Főzött, de már elfogyott. Éhes vagyoook! – fakadt sírva Bubuka.

- Menjünk be! – bontakozott ki az ölelő szárnyakból Malvina. Főzés közben mesélünk, kipakolunk és játszunk is, ígérte, s minden orvosi jóslat ellenére hirtelen hatalmas tetterőt érzett. Sürgött, forgott, főzött, játszott, mesélt, pakolt, s közben végig ragyogott. Mire az este mélysötét lett, minden unoka elégedetten szuszogva aludt az ágyában. Malvina megállt fotelben olvasó férje előtt, s szeretettel megsimogatta fényes tollait.

- Megvárom Berenit és Botondot! Őket sem láttam már ezer éve! – sóhajtotta, majd beült férje mellé a tévé előtti fotelba.

- Én is veled maradok! – ígérte Manfréd, és asszonya fejére húzta a hálósipkát.

Aztán csak ültek, vártak, s a nap izgalmai lassan lezárták megfáradt szemeiket, s ők is elaludtak a nagy fotelben, összebújva.

- Mi ez a csend? – kérdezte az éjfél felé hazaérő Bereni.

- És honnan jön ez a finom illat? kerekedett ki Botond szeme.

- Pszt! Nézd csak! Itt van édesanya, meg édesapa! Idenézz Boti! Milyen aranyosak! De hiányoztatok! – sajdult belé, s óvatosan betakargatta szüleit a jó meleg pokróccal.

- A Jóisten küldte őket! – sóhajtotta Boti, aki alig várta, hogy magába tömhessen egy kis Malvina-féle egércomb pörköltet, s még az utolsó csepp szaftot is kitörölte falevél kenyérrel.

- Remélem, jó sokáig velük maradnak! – suttogta az ágyba bújva Botond. – Érzed? – kérdezte a férjéhez bújva Bereni.

- Mit, kincsem?

- Hát az otthon-illatot! – felelte arcán elégedett mosollyal Bereni, majd szinte azonnal álomba merült.

 

 

 

 

Molnár Ágnes, meseíró

Ezt a mesét írta: Molnár Ágnes meseíró

Énektanár vagyok. Nyíregyházán élek. A munka mellett, szabadidőmben rajzolok, festek, agyagozok, ékszereket készítek, és meséket írok.


http://mocorgohaz.hu/

Vélemények a meséről

Ehhez a meséhez még nem érkezett hozzászólás, legyél Te az első aki véleményezi!
A szerző biztosan nagyon hálás lesz érte!