Bagolyfa

Bagolyfa.

Mikor Matildot megismerte, már befutott szobrászként tartották számon. Sok kiállítás és tárlat kínálta alkotásait megtekintésre, és igen sokat meg is vásároltak. Rendeléseket is úgy kapott, hogy szinte a lábát se tette ki a műteremajtón. Igazán szerencsésnek érezte magát. Talán a magány volt az egyetlen, amitől szívesen búcsút vett volna. De nem volt kiért búcsúznia.

Matild úgy jött, mint egy üstökös. Tökéletes formáival először a szobrászt fogta meg, göndör kacajával és arcán azzal az édes kis gödröcskével aztán a férfit is. A mindent elsöprő érzéki vágy hatalmába kerítette, és úgy fogva tartotta, ahogyan eddig el sem tudta képzelni. Elég volt csak gondolnia Matildra, és lúdbőrzött gerincén a bizsergés, és szinte bőrének illatától tágultak orrlyukai. Különféle formákban látta maga előtt, mint Vénusz, majd, mint közönséges kokott. Amíg csak csodálta, különféle helyzetekben idézte maga elé. Karját kitárva, ágaskodó kis rózsaszín mellbimbóival, majd összekuporodva, mosolytalan arccal. Látta a lányt magát teljesen kitárva, combjai közt az éden leplezetlenül, arcán a kéj mámorával. Rengeteg kompozícióval csigázta saját vágyait. 
Azt hitte majd küzdeni kell. Udvarolgatni, kedvébe járni ajándékokkal, estékkel. De könnyen kapta meg. Szinte, mint egy meglepetést, amit megérdemel. 
– Szép vagyok Mester? – Kacérkodott a lány műtermében, és lassan szórta szét levett holmiját. S ő lobbanó tűzzel a szemében égette rá. – Nagyon. 
Dédelgette, és naponta kényeztette hol csókjaival, hol kis figurákkal, amiket róla mintázgatott. 
– Hozzám jössz? – Emelte fel állát ujjaival, ahogy kérdezte, s minden ízében csikorgott a vágy, az igen válasz után. 
– Miért ne? – Nevetett arcába a lány. 

Büszkeségtől dagadó öntudat ébredt benne gyönyörű szép felesége miatt. Szerette. Pedig házasságuk volt a záróakkord kapcsolatukon. Bármilyen mély rajongással nézett Matildra, a lány nem volt boldog. Pezsgett a vére, menni, szórakozni vágyott, untatta már a szobrász szerelme, és elfoglaltságai. Másra számított. Igaz, ő is. De az élet, minden képzeletét felülmúlta. Amíg külföldi tárlatának megnyitóján beszélt, Matild otthon jól érezte magát. Túl jól valakivel, aki hozzávaló volt. Szinte másnap kiderült, s a kedve, a vágya elillant attól, hogy megérintse őt. De valami, valami hatalmas semmi ölelte át cserébe, s ez a csere túl távoli érzés ahhoz az erotikus és féktelen vágyhoz, aminek a helyére került. S hiába halt el a kívánság, valami féltő és óvatos szeretet még a helyén maradt. 
A válást, hamar kimondták, mégis hatodik hónapban járt már Matild valakitől, akit ő nem ismert. S ő az apa férji jogon. Ez sok volt neki. Megint perekkel lezárni valamit, ami el se kezdődött, ez túl sok volt neki. Hátat fordított a hírnévnek, a nőnek és a városnak, ami úgy rászedte. Ami nevetségessé tehette őt, saját maga előtt. Többet ilyet soha, soha nem akart megélni. 

Új életét egy erdő mellett kezdte. Sokat autózott, mire kiválasztotta a helyet. S eztán még a vásárlás, bejegyzés, építkezés nyűge… Rohant, intézett, intézkedett. 
Napelemes háza műteremmel, egy erdő mellett. Ez igen! Erre vágyott valahol a lelke mélyén mindig. Nem gondolt Matildra, csak néha este, mikor munka nélkül maradt. 
Az élete lassan teljesen átalakult. Először minden tárgyat kifaragott magának, amire csak szüksége lehetett. Majd háza körül téblábolt, jó helyet keresve a munkának, ami, a leglehetetlenebb időpontokban jutott az eszébe. Ha éjjel, hát éjjel. Autója fénykürtjében sejtelmes árnyékokat adott az éji fény, és a Hold vigyorogva leste minden mozdulatát. Már csak magának dolgozott. A saját örömére, saját kedvére. 

Nem érdekelte más. Illetve igen. A hatalmas nagy égerfa a háza mellett. De nem csupán úgy, önmagáért szerette. A fa délceg volt, bár nem fiatal, irdatlan lombkoronája az égig emelkedett. S az ágak között a szobrász egy baglyot figyelt. A habos levelek bokrétája között, képes volt éjjel zseblámpafényben kukucskálni a madár vadászat előtti fürkész pillantásait. Egészen lenyűgözte. Együtt ujjongott, ha sikerült valami rágcsálót ropogtatnia, vagy ki tudja mit himbált csőrében a repülés szele?! A bagoly szinte várta a szobrászt esténként. Külön tiszteletköröket rótt vadászat előtt, jelezve: tudja, hogy bentről, az ágak sűrűjéből őt lesi türelmes igyekezettel. S ő nézte, bámulta a szálló madár minden mozdulatát. Agyába véste a kitárt szárnyakat, a csapkodó tollak susogását, s repeső örömmel vágyta az indulás előtti bólogatásokat. Ezt. Ezt szerette volna kifaragni, vagy beleönteni valami formába. Ezt a toporgó bólogatást. A mozdulatot, amiből indul egy egész mozdulatsor, amiből repülés, szárnyalás támad ott fent az égen, és itt lent az ő lelkében is. A bagoly szép lassan hozzászokott. Már nem kellett az ágak között bujkálnia, ha látni akarta. Már nem kellett csendben lennie sem, dolgozhatott kedvére bárhol, a madár odaszállt, ahol ő izzadtra véste, karmolta a követ, vagy a fát. Egy idő múlva barátok lettek. A ház körül elfogytak az egerek, és egyéb rágcsálók, aminek nagyon örült. De minden vágyát felülmúlta a madár, amikor csőrében egy pocokkal, kerti asztalára reppent. 

– Na, mi van? Együtt ebédelünk ma? – örvendezett. És ettek, ki- ki a magának terített asztalon. 
A faluból is felmerészkedtek már emberek, s a kapuból figyelve a szobrászt meg-megálltak, majd bámész tekintettel ódalogva tovább, lassan megbarátkoztak vele. Ráérősebben, mint a bagoly, bár kevesebb haszonnal kecsegtetve. A nyári melegben jó volt az erdőszéli kis ház fái alatt váltani pár szót úgy, hogy a másik életéről semmit se sejtsenek. 
– Jó estét! – toppant udvarára Mári néne, kerek kosarából frissen sütött gömbölyű kenyerével. 
– Nézze, no! Magának süttem’ ezt itt! – s kockás keszkenőbe burkolt cipócskáját tette egy kőlapra, amiből a szobrász fejet tervezett faragni. Borostás arcán végigsuhant a hálás derű. 
– Rég’ ettem sajátsütésű kenyeret. Mibe kerül? 
– Ej, hát nem azé´ gyüttem, hogy vásárt csinájjunk. Tán ad egy kőkanalat érte – kötötte kendőjét újra a néne – vagy ha fábul van se lenne baj. 
S így került az erdőszélre gyümölcs, majd burgonya, néha sütemény, télen meg kis toros, az ölések után. 
Kedves kis kőgalambokat, s fejfát formált cserébe, s a falu temetője hamarosan gúnyát váltva pompázott a sárga templom mellett. 
Alkalmanként kijárt már oda, a kis templom kertjébe, kicserélt néhány elkopott díszt, cirádásan formált kőedényekre. Egy-két misére is elballagott vasárnap délelőtt, üdvözölve az ünneplős falusiakat. 
Az első Karácsonyon Máriát formált, gyönyörűt. Tiszta homlokáról hátrafésült hajával, apró gödröcskékkel az arcán és nagy, csodálkozó tekintettel nézve véste rá a lelkét. S kezét úgy formálta, hogy mécsesét tartva márványarcán sziporkázzanak az apró fények, s a könny, ami az arcáról pereg. 
Nagyra tartották az emberek érte. 

Madarát még mindig szívében becézte, s a fát, ahol élt, nagyon szerette. S igen, még mindig figyelgette őt. 
Az egyik éjjel, már a télből kicammogó felhők csaptak össze a tavasz szeleivel. Nem várt hatalmas vihar lepte meg az erdőt, s a szobrász, sose hallott hangokból építette össze a fák sikoltásait. Zúgott a viharos szél, csapódtak egymáshoz a frissen nőtt, csodálkozó falevelek, reccsentek az ágak, állatok futásának csörtetése és irdatlan égzengés borzolta idegeit. 
– Jaj, a madár! – pánikolt a rémület szívében, s azonnal kirohant az éji csatába, hogy megkeresse. 
– Uhiiiiiiiiii! Merre vagy? 
Próbálta túlkiabálni a természetet. 
–Uhi! – Ordította. S mintha barátja meg érte aggódna, tompán csapódó szárnyak lassultak a válla felé. 
– Gyere, beviszlek – örvendezett ragyogó szemmel, s alig csukódott utánuk háza ajtaja, villám csapott a délceg fába, amin madara lakott. 
Megrettentek. Mindketten dermedt riadtsággal nézték az ablakon át, ahogy hatalmas robajjal kettészelte fájukat a ménkőcsapás. Nem a házra esett, bár eshetett volna arra is, ezt mindketten, az ember és a madár is pontosan érezte. 
– Uhu! – Kiáltott fel, ahogy zuhantak az ágak, maguk alá gyűrve, temetve az asztalt, s a szerszámokat, gépeket, amik kint időzve várták a szobrászt és az ichletet. – Uhu – zengte újra a madár. 
– Nyugalom. Semmi baj, semmi baj, semmi baj nem lesz – ismételgette az ember a bagolynak, és önmagának is. Szomorú éjjelük öröme mégis túlnőtt a veszteségen, hiszen ők itt vannak egymásnak épen, s a ház is egészben maradt. 
Másnap jöttek a faluból sokan, félve a bajt, ami esetleg őt érte. 
– Jaj, csak a fa? – Könnyebbültek meg nyomban, s számtalan kéz vonta a nehéz gallyat, húzta a fűrészt, s miegyebet. Estére végeztek a faóriással, amit leterített Isten nyilának feneketlen dühe. 

A fészerben, és a csűrben is hasábokban állt a fa, gömbölyű hasukat süttetve a bevándorló tavaszi alkony sugaraival. A fatorzó azonban másfél méterre magasodott a talajból, mint valami kövér felkiáltójel a szobrász lelkében. 
– Most jól vagy, Isten? – Nézett az égre, majd bekapcsolva kocsiján reflektorait, és minden fényforrást, amit csak talált, munkához látott. 
Patakokban folyt hátán a víz, ahogy vésett, kalapált, ütött, faragott, nézett. Néha odébb, s majd odébb állt az autóval, hogy jobban lásson, majd folytatta a munkát percre se lankadó erővel. A fa nedves volt, folyt még a könnye, de nem bánta már. Véste. Hol rönkre állt, hol sárban hemperegve mérte, nézte, faragta az élő anyagot, új lelket öntve vajúdta ki magából azt a képet, amit annyiszor elképzelt. 
Már virradni kezdett, de még nem végzett. Fakopáncsok dobták vissza ritmusos zenével ütéseit. Reccsenő ágak ropogása, és madársereg csivitelő násza keltette a Napot ébredésre. Még nem végzett. De reggel, ahogy végre hátralépett csatakos hajjal, mocskosan, remegő térddel, verítékben fürödve, madarával a lába mellett, akkor látta mit is alkotott az éjjel. 
Ott állt, valóságosan földbegyökerezett lábakkal az indulásra készülő óriási fabagoly, ahogy fejét a le- és felemelgetések félútján lefotózta a szíve, és éppen nyíló szárnyaival védő hatalmat kínálnak házának, mint valami Turul. A bagoly, mint kerecsensólyom, ami mindenütt a bajt megelőzni hivatott szentséges oltalom. 
S most, először most érezte elégedettnek és boldognak magát Matild óta, akit így fújt el örökre az éjszakai vihar szele...