BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_13-14. A pesti nyúl meséi, Környezetóra a 2.a-ban

BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_13-14. A pesti nyúl meséi, Környezetóra a 2.a-ban.

13. A „pesti nyúl” meséi

Ahogy mesélni kezdtem, egyre nagyobb lett a csend a teremben. A távolabbi ketrecek lakói is hegyezték a fülüket, néhányan rám is szóltak:

– Beszélj hangosabban, Balambér! Mindent tudni akarunk a nagyvilágról.

És én beszéltem nekik a Kovács család tagjairól, Gusztiról, a szomszéd kutyáról, Bodzáról az új barátomról, a parkról, az állatorvosról, de még a liftről is. Ennél a résznél többen a fejüket fogták, annyira beleélték magukat a liftezés borzalmaiba. Elmeséltem az autós és a biciklis élményeimet. Kíváncsiak voltak, milyenek az emberek. Elmondtam, hogy mindenfélék lehetnek, olyanok is, mint Juci és a barátnői, de olyanok is vannak – szerencsére sokan –, mint az ikrek a hatodikról. Beszámoltam nyúltársaimnak a húsvétról is. Az első húsvétomra, amikor Kovácsékat kaptam, még nem emlékeztem, de az ideiről már sokat tudtam mondani. Viccesnek találták hallgatóim, hogy húsvétkor nyuszi alakú csokit kapnak a gyerekek ajándékba. A nyuszi a főszereplője a húsvétnak, megjelenünk a képeslapokon, a játékboltokban, rólunk mintázzák a gyerekek kedvenceit. Szóval népszerűek vagyunk az emberek között. Ez megnyugtatta a hallgatóságomat, mivel Géza bátyám már beszélt velük arról, hogy előbb-utóbb mindannyian embercsaládokhoz kerülnek házikedvencnek.

Meséltem nekik az iskoláról is, ahol Peti tanul, és vele én is. Csodálkozva hallgatták, hogy mennyi mindent tudok Peti tanulmányaiból. Még egy kis verset is mondtam nekik, amit húsvétra tanultunk gazdámmal. A legérdekesebbnek azt a történetemet tartották, amikor elmeséltem nekik, hogyan tartottam környezetórát a 2. a-nak. Persze előbb tisztáztam, hogy mi is az az osztály, miféle órák vannak, miről is tanulnak környezetórán a gyerekek.

14. Környezetóra a 2. a-ban

Az a bizonyos környezetóra a tavasszal volt, és úgy kezdődött, hogy Peti lelkendezve jött haza az iskolából.

– Képzeljétek, Andi néni megengedte, hogy bevigyük a kisállatainkat az iskolába és bemutassuk az osztálytársainknak őket. Ugye bevihetem Balambért?

Anya és apa hosszasan tanakodott Peti kérésén, aztán úgy döntöttek, legyen, bemehetek az iskolába, ha már megengedték.

– Még ma elkezdjük a felkészülést a kielőadásodra, Petikém.

Ezt nem igazán értettük Petivel, hiszen Andi néni csak annyit mondott, mutassák be az állataikat, szó sem volt előadásról. Anya szerint, ha valamit elvállalunk, azt a lehető legjobban kell végrehajtanunk. Vacsora után le is ültek az asztalhoz tanácskozni. Juci nem tartott velük, szerinte „tökhülyeség” ez az egész „állatbemutatósdi”. Na, meg ő ilyen „dedós” dolgokhoz nem adja a nevét! Elvonult a szobájába, mi pedig elkezdtük a tervezést. Anya volt a szóvivő, szinte mindent ő talált ki. Hogyan mutasson be engem Peti, miről beszéljen, mennyi ideig tartson a mondókája, milyen könyveket, kellékeket vigyen magával, mit engedjen meg a gyerekeknek velem kapcsolatban. Szerencsére Andi néni megengedte, hogy egy kísérő is mehet az órára. Anya lelkesen magára vállalta ezt a szerepet, ettől én mindjárt megnyugodtam. Mégis mellette érzem magam a legnagyobb biztonságban. Már csak hármat kell aludnunk, és mehetek az iskolába.

Végre elérkezett a péntek reggel. Nem tudom, hármunk közül ki izgult a legjobban? Azt hiszem, anya volt az. Pedig neki semmi szerepe nem volt, csak a fuvarozás.

Andi néni végül is hármunkat engedett be az iskolába: Csilla hozhatta Vilit, a tengerimalacot, Dani meg Döncit, az aranyhörcsögöt. Harmadikként Peti vitt engem, vagyis Balambért, a kosorrú törpe nyúlfiút. Állítólag Eszti sírva fakadt, amikor Andi néni közölte, hogy nem hozhatja be a bátyja tigrispitonját, mert még végzetes baleset következhetne be valamelyik kisállattal. Tőlem biztos nem kell félteni azt a pitontigrist, vagy micsodát. A füzetembe még sosem írtuk bele, hogy azt ettem volna. De hát Andi néni a tanító, ő mondja meg, ki mehet be az órájára előadni.

Csillát és Danit is az anyukájuk kísérte el, ők is biztos fuvarosok voltak, ahogy Ági anyu mondta. Andi néni sorsolással döntötte el, hogy melyikünk kezdje az előadást. Először Csilla mutathatta be Vilit. Sok mindent elmesélt Viliről, a gyerekek kíváncsian hallgatták, a végén még meg is tapsolták Csillát. Szerintem Csilla jó gazdija Vilinek. Végre mi következtünk Petivel. Gazdám kiemelt a kartondobozomból és áttett egy doboztetőre, hogy mindenki jól lásson. Ha akartam volna, simán átléphettem volna a doboztető szélén, de nem akartam, mert tudtam, hogy segítenem kell Petinek. Azzal segítettem, hogy nyugodtan ültem, néha szembefordultam a gyerekekkel, máskor az oldalamat mutattam, egyszer a hátsó felemet. Na, ekkor gazdim szembefordított az osztállyal.

– Ejnye, Balambér! Nem illik hátat fordítani a hallgatóságnak!

Ettől kezdve nyugodtan ültem, szemben a nézőkkel, hadd lássák, milyen jól megértjük egymást Petivel. Sok kérdést is feltettek a gyerekek a gazdámnak, ő mindet okosan megválaszolta. Őt is megtapsolta a közönség. Anya boldogan mosolygott a terem végében, és szaporán törölgette a szemét. Biztosan valami porszem szállt bele.

Dani Dönci-bemutatója szintén nagy sikert aratott. Andi néni mindegyikünknek ötöst adott. A szomorkodó Esztinek pedig megígérte, hogy harmadikban behozhatja Tamit, a tigrispitont. Kár, hogy akkor én nem jöhetek újra be a suliba!

A három előadás után „állatsimogató” következett. Ezt inkább kihagytam volna! „Jóból is megárt a sok!” – szokta mondogatni apu a vacsoraasztalnál. Hát itt most ez volt a helyzet. A sok kíváncsi gyerek mind meg akart fogni, a füleimet emelgették, visszafele simogattak, szorongattak. Tűrtem mindezt Peti miatt. Végre csöngettek, így visszakerültem a hordozó dobozomba, amibe anya jó adag nyugi-szénát készített be, előrelátóan. Mire hazaértünk, már annyira megnyugodtam, hogy a lift előtt elaludtam. Szerencsére, hiszen ma már elég kellemetlenségben volt részem.