Mesi, mesélj!

Mesi, mesélj!.

Mesi, mesélj!

Mesi, mesélj! – kérlelték a kis manótanoncok Meseföldi Emesét, a birodalmi főmesélőt. Emese –  vagyis Mesi – tündér volt Meseföldön. Mivel a legszebb meséket ő találta ki, idővel kinevezték a legfőbb mesélőnek. A Mese-suliban, ahol a kis tündérkék és manók tanultak, Mesi is rendszeresen tartott órákat. Igazi öröm volt neki és tanítványainak is minden találkozásuk. Ilyenkor az apróságok körülülték Mesit és tátott szájjal hallgatták történeteit. Persze voltak olyan tanítványok is, akik nehezen bírtak nyugton maradni mesehallgatás közben. Ilyen volt Makka is, a legkisebb manólányka. Állandóan fészkelődött, közbekiabált, kíváncsiskodott, megzavarta a többiek figyelmét. Mesi elnézően kezelte az izgő-mozgó Makkát, ám egyszer csak neki is elfogyott a türelme.

– Ha te lennél az én helyemben, biztos téged is bosszantana az ilyen viselkedés – figyelmeztette Makkát.

– Engem aztán nem zavarna! Ha nem hiszed, ki is próbálhatjuk – válaszolta a cserfes manólány.

– Rendben, tegyünk egy próbát! – azzal helyet is cserélt Mesi Makkával.

A társai kíváncsian figyelték Makkát, aki hamar bele is kezdett a meséjébe. Hetet-havat összehordott, beszélt összevissza, se eleje, se vége nem volt a meséjének. Bizony ez Makkán kívül mindenkinek feltűnt, így egyre nagyobb mozgolódás, sutyorgás kísérte a manólányka mondandóját. Ezt szóvá is tette társainak:

– Ha ilyen figyelmetlenek vagytok, nem is mesélek nektek! – azzal sértődötten visszavonult az egyik sarokba.

– Hagyjátok Makkát, gyerekek! Inkább menjetek ki egy kicsit szaladgálni az udvarra! – küldte ki a tanulókat Mesi a teremből. – Nem is volt olyan rossz ez a mesélés – vigasztalta Makkát a tündér. Ha figyelmesebben hallgatnád az én meséimet, előbb-utóbb te is jó mesélő lehetnél. Ha szeretnéd, segítek neked ebben.

A manólánykának tetszett az ajánlat, így minden nap egy kicsit külön is beszélgettek az udvaron, míg a többi tanuló játszott. Szépen lassan megismerte Makka a legfontosabb mesebeli szereplőket, a varázsigéket, a mesés szófordulatokat… Ha egyedül volt, állandóan meséket gondolt ki, de nem mondta el senkinek. Még élénken emlékezett rá, amikor a társai nem figyeltek rá, nem akart újra ilyen helyzetbe kerülni. Néha azért Mesinek elmondott egy-két meseötletet.

Elérkezett a tanév vége, amikor a manótanoncoknak vizsgát kell tenniük mesélésből. Makka is izgatottan készült, magában többször elmondta, alakítgatta a vizsgára szánt meséjét. Az osztálytársai még mocorogtak, szöszmötöltek, amikor Makkára került a sor. Semmi jóra nem számítottak, hiszen hetek óta nem is hallották a hangját Makkának, csak ha vitatkozhatnékja támadt valakivel. Makka kissé zavarban volt, hogy újra a társai előtt kell szerepelnie, halkan, bizonytalanul kezdett bele a meséjébe. Aztán egyre bátrabban és határozottabban folytatta a történetet. Lassan-lassan minden tekintet rászegeződött, néma csend uralkodott a teremben. Csak a mesélő Makka csilingelő hangjára figyeltek az osztálytársak. Mesi, a mesetanár tündér az egyik sarokból szurkolt kis tanítványának, ő legalább annyira izgult, mint Makka. A mese végén aztán pár pillanatnyi csend után vastapssal köszönték meg a manócskák Makka meséjét.

– Varázslatos voltál, Makka! Nemsokára te leszel az utódom itt az iskolában. Neked már én nem tudok tanítani semmit, hiszen minden ott van a kobakodban.

Így is lett, a következő tanévben Makkát beosztották a legkisebb manók csoportjához, mesefoglalkozásokat tartani. Sok dicséretet kapott szorgalmáért, kitartásáért tanítóitól, kis tanítványai pedig példaként tekintettek rá.

De vajon miről szólhatott Makka vizsgameséje?!