BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_4. A megpróbáltatások hete

BALAMBÉR VAKÁCIÓJA_4. A megpróbáltatások hete.

4. A megpróbáltatások hete

Amilyen jól telt az első hetem, olyan rosszul alakult a második. Már akkor rosszat sejtettem, amikor a szülők arról beszélgettek, hogy Jucira kell bízni engem a következő héten. Ők dolgoznak, Peti a napközis táborban lesz, Juci viszont itthon tartózkodik, és neki kell gondoskodni rólam egy héten keresztül. Na, hogy ebből mi sül ki? Hát sok jó nem lett belőle!

Kezdődött azzal, hogy amint anyuék elmentek dolgozni, bekapcsolta a magnóját, és valami rettenetes üvöltő zenét kellett hallgatnom egész délelőtt. Hiába jeleztem neki füleimet fogva, hogy halkítsa le, rám sem hederített. Annyira nem figyelt rám, hogy még friss vizet is elfelejtett reggel betenni az itatómba. Délután aztán Ági és Feri jól megszidta, hogy még egy nyusziról is képtelen gondoskodni. Kioktatták, hogy mikor és mit kell kapnom ahhoz, hogy jól érezzem magam. Úgy tett, mint aki megértette, de másnap mégis megpróbálkozott egy kis darab csokival megetetni. Hiába prüszköltem, nem értette, hogy én nem szeretem, sőt nem is ehetem meg a csokit. Így aztán magába tömte az egész tábla édességet ebéd helyett. Persze a szülők ezt is felfedezték, mikor hazajöttek. A fejmosás ma sem maradt el!

Szerdán aztán Juci azzal vigasztalódott, hogy két barátnőjét áthívta hozzánk. Egész nap hangosan bömböltették a zenéjüket, vihorásztak, egymást túlkiabálva „beszéltek”. Ezt még csak tűrtem, de amikor bejöttek hozzám bámészkodni, akkor kezdődtek csak a megpróbáltatásaim. A barátnők is ezzel a „cuki”-val kezdték, aztán egyik kézből a másikba adogattak. A Kata nevezetű barátnő a füleimet próbálta állítgatni, a Maja nevű mindenáron pacsit akart adatni velem. Végre aztán visszatettek a helyemre. Ám ekkor jött Juci azzal a lehetetlen ötlettel, hogy öltöztessenek fel engem. Előszedett valami régi babaruhákat és elkezdték válogatni, hogy a bundám színéhez mi állna jól. Ezek a lányok nem tudják, hogy én nem játékbaba vagyok? Elsőként egy masnit kötöttek a nyakamra. Ezt még csak tűrtem, de amikor egy kabátkát akartak rám adni, hangosan visítottam, rúgkapáltam. Szerencsére csengettek, Etel néni volt az a szomszédból. Arra kérte a lányokat, hogy halkítsák le a zenét, mert Guszti már nagyon ideges ettől a hangzavartól.

– Szegény Balambérra is tekintettel lehetnétek! Még megbetegszik, ha így bántok vele – fűzte hozzá, szerencsémre.

Ettől aztán megijedt Juci, jobbnak látta, ha elcsöndesednek. Nekem pedig vigasztalásul egy kis nyugtató szénaadagot adott. A csendtől és a szénától mindjárt jobban éreztem magam. Mire mindenki hazajött, már csak rossz emlék maradt a délelőtti tortúrám.