Barátok földön, vízen, levegőben - A kristálycsengettyű

Barátok földön, vízen, levegőben - A kristálycsengettyű.

Valahol messze messze innen, ahol a fák az égig érnek és a tengerek végeláthatatlanok, élt három királykisasszony egy csodálatos zöld kastélyban.

Egy szép tavaszi délelőttön éppen kint bújócskáztak a kastély hatalmas, erdővel körülvett kertjében, mikoris Effi, közülük a legidősebb váratlanul felkiáltott:

-Gyertek ide, nézzétek mit találtam!

A többiek feledve a bújócskát gyorsan odarohantak. A fa tövében egy kerek, csillogó labdaszerűség látszott ki a földből. Effi már ott térdelt mellette és próbálta kiásni a puszta kezével. Méra, a középső leány izgatottan így kiáltott:

-Várjatok, hozok ásót és lapátot, hátha azzal könnyebb lesz!

Egy perc sem telt belé és Méra szaladt is visszafelé a kastélytól, szőke haja csak úgy lobogott mögötte.

Nagyon kemény volt a föld, ezért sokáig tartott az ásás, még az ebédidőről is elfeledkeztek, mire végre sikerült kiemelni a titokzatos tárgyat. Kloé, mindközül a legkisebb, próbálta megemelni, ám nagyon nehéznek érezte. A nagy erőlködéstől az egész arca úgy kipirult, hogy a kedves kis szeplői szinte teljesen eltűntek rajta. Effie kivette a tárgyat a kezéből és könnyedén felemelte. Szinte rá sem lehetett nézni, úgy csillogott a fák ágain átszűrődő napfényben. Egy hatalmas kristálycsengettyű volt, a gomb, ami kilátszott belőle pedig a tetején a fogantyú.

-Mi lehet ez? – tanakodtak

-Menjünk, olvassunk utána gyorsan! – tanácsolta Méra.

El is indultak a kastély felé, ott is a könyvtárszobába.

-Én megnézem a régi kódexeket Kloéval, Méra te nézd meg, hátha találsz valamit a számítógépen! -javasolta Effi.

Méra be is írta a keresőbe, hogy elveszett kristálycsengettyű, de csupa haszontalan információt talált. Le is fényképezte a harangocskát, de a kép keresésével sem jutott előrébb. Azért kitartóan kattingatott, hátha mégis valami iránymutatásra lel.

A másik két hercegnő a könyvespolcnál kutakodott. Kloé állt a létra tetején és adogatta a poros, régi köteteket Effinek, aki pakolta le őket a szőnyegre.

-Gyertek, találtam valamit! – kiáltott fel Méra.

A számítógépen a csengettyű szakasztott mása villódzott egy rajzon.

-Azt írja, hogy ez Szerenda harangja. De csak annyi szerepel benne, hogy Szerenda sok száz évvel ezelőtt élt, nincsenek róla pontos feljegyzések, hogy mikor, de egy hatalmas, zöld kastélyban lakott és volt egy varázscsengettyűje.

A lányok egyre izgatottabbak lettek. Gyorsan vissza is mentek a régi kódexhez és megkeresték azokat, amikben a kastély története szerepelt. Mindegyikük egy-egy kötetet az ölébe vett és lapozgatta. Olyan nagyon voltak, hogy Kloé törökülésbe tett lába szinte ki sem látszott alóla.

-Megvan! – Kiáltotta lelkesen Effi

A könyv lapján ugyanaz a rajz szerepelt, amit az imént a számítógépen láttak. A fekete hajú lány olvasni is kezdte a vonatkozó részt:

-…Szerenda úrnő annak érdekében, hogy megvédelmezze a világot a gonoszságtól létrehozta a Segítés varázscsengettyűjét. A csengettyű menten megszólalt, ha valakinek a világon segítségre volt szüksége és Szerenda átváltozott, hogy segíthessen. Ha víz alá kellett merülnie, gyönyörű sellővé vált. Ha szélsebesen kellett száguldania a földön, akkor káprázatos unikornis képét öltötte magára. Ha pedig repülnie kellett, vagy apróbb varázslatokat végrehajtania, akkor egy meseszép tündérré változott. Mikor végre kiűzte a gonoszságot a világból, elásta csengettyűjét az erdő legvénebb fájának gyökerei közé, hogy ha újra szükség lesz rá, valaki rátalálhasson.

-Jajj, de izgalmas! – kiáltotta Kloé

- Igen, nagyon! – helyeselt Méra

-Akasszuk fel a csengettyűt a nappaliba! -javasolta Effi

-Jó – vágta rá a másik két hercegnő szinte egyszerre.

Leszállt az este és kint hatalmas vihar támadt, úgy recsegtek a fák, mintha épp ketté akarnának törni. Dörgött, villámlott megállás nélkül.

A lányok kijöttek szobájukból és összebújtak a kanapén, úgy kevésbé volt félelmetes az égi zenebona.

Hatalmasat villámlott és dörgött az ég és a felakasztott csengettyűből akkora fény áradt szét, mintha maga lenne együtt az összes csillag és a Hold. A hercegnők megbabonázva nézték a jelenést. Aztán fény kihunyt és minden elcsendesedett, mintha soha nem is lett volna vihar. A nagy csendben pedig a királylányokat elnyomta az álom.

Hajnalban ébredtek ütemes csilingelésre ébredtek. Keresték a hang forrását szerte a szobában.

-Nézzétek, a csengettyű! – szólalt meg Méra

És valóban. Szerenda felakasztott varázscsengettyűje jobbra-balra ingott a falon.

- Egy kislány segítségre szorul valahol messze innen, érzem itt belül – mondta Effi. Ahogy a szavak elhagyták a száját egy csillámforgószél felkapta a földről, háromszor megpördítette és mikor lába ismét a padlóra ért, már nem egy feketehajú királykisasszony volt, hanem egy csodálatos, csillámló fekete unikornis, csillámló virágokkal az oldalán és csodálatos, sárga, kék, zöld színben pompázó sörénnyel és farokkal, amire ha rásütött a nap, olyan volt, mintha a szivárvány minden színe ott lapulna.

- Jól vagy, Effi? – kérdezte ijedten Méra.

- Persze – válaszolta Effi, mintha az, ami vele történt, a világon a legtermészetesebb dolog lenne. – Indulnom kell, az a kislány vár, segíteni kell neki! Üljetek a hátamra! – szólt a többieknek.

Ők így is tettek és Effi elindult arra, amerre a szíve húzta…

A Kiégett hegyen csak a fák elszenesedett csonkjai nyúltak a magasba. A jeges szél az elporladt növények hamuját fújta az ágak között. A hamufellegen a nap sem sütött át, a távoli hegyek madarainak dala sem hallatszódott oda. Mindig csend volt. Vészjósló csend. A hegy egyik hatalmas barlangjában élt Pandara, a boszorkány. Gyűlölt mindent, ami szép, jó vagy boldog. Az egész világot olyanná szerette volna változtatni, mint a Kiégett hegy. Gonosz terveket szövögetett minden áldott nap varázskönyve fölé görnyedve és rémesebbnél rémesebb főzeteket kevert, hogy a jókat rosszá változtassa, és ezzel tönkre tegye a világot. Ezen a napon is egy ilyen kotyvalékon dolgozott, amit egy apró zöld üvegbe öntött és odaadta Pardo-nak, gonosz denevérszolgájának, hogy vigye el a városba és ejtse rá Annára, a város legszorgalmasabb kislányára.

Pardo úgy tett, ahogy gazdája parancsolta és már repült is. Hamar meg is találta a barna hajú, zöld szemű, mosolygós kislányt. Épp szorgalmasan gyakorolta a verset, amit az előadáson el kellett mondania. Az övé volt a főszerep a darabban. Egy gonosz kalózról szólt, aki elrabolta és bezárta egy ládába és behajította a tengerfenékre, de Anna elmondja a varázsigét – amelyet épp gyakorolt – és ettől kinyílik a láda és ő felúszik a felszínre, a kalóz pedig mérgében megpukkad.

Már csak az utolsó sort kellett volna megtanulnia, mikor Pardo rádobta a fejére a kis fiolát. Az olyan vékony üvegből készült, hogy egy szempillantás alatt eltörött és zöld füst tört elő belőle.

Anna belélegezte a füstöt és világhírű szorgalma úgy szertefoszlott, mint a kámfor. Otthagyta a verset és inkább leült a TV elé és nem is foglalkozott többet a tennivalójával. Mikor édesanyja megkérdezte, hogy mindent megtanult-e, csupán flegmán azt felelte, hogy igen. Még a hazugság is könnyedén kicsúszott a száján.

Nemsokkal később elkezdődött az előadás, és Anna bekerült a ládába, a ládával együtt pedig a tenger fenekére. El is kezdte mondani a megtanult varázsigét:

Nyílj ki, láda, megkérlek,

A kalóztól nem félek

Kulcsra nincs is szükségem,

ööö - és itt elakadt.

Nem jutott eszébe az utolsó sor. Hiába törte fejét, nem lelte a hiányzó mondatot. Közben pedig a láda deszkáin keresztül elkezdett beszivárogni a víz. Hiába próbálta feszegetni, a láda nem nyílt ki. Hiába kiabált, a hangját elvitte a víz.

Közben Effi egyre hangosabban hallotta lelkében Anna kiáltozását. Szélsebesen vágtatott erdőkön, mezőkön át. Kisebb árkokon, patakokon szinte átrepült, azonban egyszer csak egy hatalmas szakadékhoz érkezett. Már kezdett kétségbe esni, mikor Kloét a hátáról egy ugyanolyan csillámos forgószél ragadta el, mint ami őt unikornissá változtatta. Három forgás után Kloé földet ért. Egy gyönyörű balerinaruha volt rajta és a hátán két apró szárny, kezében pedig egy apró varázspálca.

-Már én is érzem a kislány hívását! Menjünk!

És mintha ez lenne a legtermészetesebb, átrepült a szakadék felett, majd átvarázsolta Effit és Mérát is.

A két másik elképedve nézett rá.

-Varázsolj minket a kislányhoz! – mondta Méra.

-Próbáltam, de sajnos az nem sikerült. Úgy tűnik, hogy nem mindent tudok varázsolni. Lehet, hogy csak kisebbeket.

-Üljetek vissza a hátamra! – Mondta Effi és már vágtáztak is tovább.

Végre odaértek a tenger partjára, ahol Anna a ládában szenvedett bezárva.

Elgondolkodva nézték a végeláthatatlan vizet, mikor Mérát forgatta meg a csillámló forgószél háromszor.

Belőle gyönyörűséges sellő lett és már úszott is le a tengerfenékre, hogy kiszabadítsa Annát.

Épp időben érkezett, egy kővel leverte a lakatot a ládáról és kiemelte az immár csurom vizes kislányt.

Felúszott vele a felszínre és letette a vízpartra kicsit távolabb onnan, ahol az előadás zajlott. Kloé érezte rajta a gonosz varázslatot, így gyorsan hetet suhintott pálcájával és a zöld füst felhőként repült el Annáról, majd a varázspálca fényénél szertefoszlott.

A kislány megköszönte a három jóbarátnak, hogy megmentették és visszament az előadásra, hogy megpukkassza a kalózt.

Kloét, Mérát és Effit pedig egy csillámló forgószél hazarepítette és visszaváltoztatta királylányokká. Egy-egy hatalmas pohár limonádéval kiültek a teraszra és csendben merengtek azon, ami velük történt.