Pindo, a kis pingvin világot lát

Pindo, a kis pingvin világot lát.

Köztudott, hogy a kis pingvinek fél éves koruk körül rettentő kíváncsikká válnak és mindenáron fel szeretnék fedezni a környezetüket. Nem volt ez másként Pindo barátaival sem. Az egyik héten Pracli, a másik héten pedig Pántli indult útnak a jeges hómezőkön, hogy új kalandokra tegyenek szert.

Pindo azonban úgy érezte, hogy ennél valami többre vágyik. Időnként beszélgetett az arra úszó bálnákkal és viharmadarakkal, és tudta, hogy a világ nem csak kék, fehér és fekete színekből áll és vannak helyek, ahol egyáltalán nincsen hideg. Elhatározta, hogy egy élete, egy halála, útnak indul, hogy megismerje a „másik világot”. Már csak az volt a kérdés, hogy hogyan tudná ezt megtenni.

A bálnáktól hallotta, hogy a legközelebbi szárazföld rettentően messze van, még nekik is hosszú időbe telik, hogy oda érjenek, úgyhogy az úszást kizárta a lehetőségek közül.

Ezt követően arra gondolt, hogy akárcsak a többi madár, majd ő is elrepül a távoli helyekre. El is mesélte tervét családjának, azonban ők lelombozták azzal, hogy még sosem láttak császárpingvint repülni.

Pindo azonban, ha valamit a fejébe vett, az addig nem hagyta nyugodni, amíg meg nem valósította. Így hát elkezdte a repülést gyakorolni. Megfigyelte, hogy a felettük elrepülő madarak mit csinálnak szárnyaikkal. Látta, hogy amikor a madarak már a levegőben vannak, csupán ki kell tárni őket. Ez nem tűnt túl bonyolultnak. Az indulás viszont annál inkább. Mert míg a többi madár verdesett párat szárnyával, máris a levegőben volt, vele semmi sem történt azon kívül, hogy lebucskázott a szikláról és a nagy verdesés közepette mindig a vízbe esett. Pár hét hasztalan próbálkozás után belátta, hogy így nem fog elérni Forróföldre – ugyanis magában így nevezte el a helyet, ahova indulni készült.

Barátai és családja kezdték győzködni, hogy egy pingvinnek semmi dolga innen sok-sok kilométerre és különben sincs nincs esélye sem, hogy oda eljusson.

Teltek múltak a napok és a hetek. Pindot éppen jobban lekötötte, hogy a barátaival úszkáljon és fogócskázzon, így nem is gondolkodott azon, hogy az útját tervezgesse, de még mindig biztosan tudta, hogy egyszer majd elindul.

Ekkor jelent meg a távoli horizonton egy hajó. Sosem látott még ilyen szerkezetet. Megkérdezte a Pingvének Tanácsát, hogy mi lehet az. Ők meséltek neki arról, hogy sok-sok évvel azelőtt járt arra egy hasonló. Kétlábú lények jöttek vele, akik csupa színes bundát viseltek magukon és leskelődtek a többi állat után. Egy holdtöltényit voltak ott, majd tovább álltak.

Pindo érezte, hogy ezt a hajót neki küldték, hogy elindulhasson vele. Mivel nem tudhatta, hogy partra szállnak-e, és ha igen, melyik részén a környéknek, gyorsan búcsút vett mindenkitől, hóna alá kapta a kis bőröndjét és odaúszott a hajóhoz.

Jól megvizsgálta, hogy hol tudna megbújni a kíváncsi szemek elől, ahol, ha megéhezik akár halat is tud fogni. Némi keresgélés után talált is egy padozatot a hajó végén. Oda felült és örvendezett, hogy végre elkezdődött a „Nagy utazás”.

Még útja elején egyszer beugrott a vízbe, hogy halat fogjon magának, de utána annyira nehezen tudott újra visszakecmeregni, hogy inkább más megoldás után nézett. Az éj leple alatt előosont búvóhelyéről, felmászott a fedélzetre és laposkúszásban elment odáig, ahol a halászhálókat tartották. Éles csőrével lekanyarított belőle egy darabot és visszalopakodott a hajó végébe. A frissen szerzett hálójával minden nap sikerült fognia valamit, így mindig akadt a bendőjébe egy kis friss vacsora.

Váltakoztak a nappalok és éjszakák, a ködös és a viharos napok, mígnem egyszer a távolban Pindo megpillantott valamit, amit még sohasem látott. Egy ugyanolyan partszakasz volt, mint otthon, csak nem fehér, hanem sárga és nagy oszlopok szegélyezték, melyeknek egy-egy zöld felhőszerűség volt a tetején. Tudta, hogy megérkezett Forróföldre és sejtette, hogy a magas oszlopok lehetnek a fák. Nem gondolkodott sokáig, leugrott a vízbe, hogy kiússzon a partra.

Az első meglepetése az volt, hogy a tenger sokkal melegebbnek tűnt, mint amit korábban megszokott. Ahogy haladt a part felé minden pillanattal egyre több újdonságot fedezett fel. A víz olyan halakkal volt tele, amilyeneket korábban sosem látott.

Mire Pindo kiért a partra, már mindenki tudta, hogy új jövevény látogatott hozzájuk.

Kimászott a vízből, lerázta magáról a vízcseppeket és örömtelin indult az összeverődött madársereg felé. Köszöntötte őket és jólnevelten bemutatkozott:

-Sziasztok! Pindo vagyok. Most érkeztem azzal a hajóval. – és a távolba vesző halászhajóra mutatott.

A madarak csak mormogtak valamit a csőrük alatt köszönésképpen, de nem viszonozták Pindo barátságos közeledését. Inkább hátat fordítottak neki.

A kis pingvin szemébe könny szökött. Nem számított rá, hogy ilyen távol az otthonától barátságtalan a többi élőlény. A bálnák erről nem meséltek sosem.

Nem akart olyan társaságban maradni, ahol nem látják szívesen, de hajó nélkül egyelőre nem tudott hazamenni. Arrébb ment a madárseregtől egy sziklás parti részhez, hátát egy fának támasztotta és nézte a lenyugvó napot a végtelen víztükör felett.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valami szúrja az oldalát. Hiába helyezkedett, hiába vakarta meg a derekát, a szurkálás nem múlt el.

-Mi lenne, ha arrébb mennél?! – hallotta meg váratlanul.

Pindo ijedtében felugrott, hiszen nem látott a közelében senkit, akitől a hang származhatott volna. Ahogy meresztette a szemét a félhomályban, észrevette, hogy egy tüskés jószág néz vele farkasszemet. Azaz, ha pontosak akarunk lenni, rengeteg tüske, egy hosszú ormány és két fekete gombszem.

-Hát te ki vagy? – kérdezte még mindig rémülten Pindo.

-Ezt én is kérdezhetném. Amúgy Roko vagyok, a hangyászsün.

Pindo eltűnődött. Valóban, neki is illendő volna jobban bemutatkozni, hiszen feltehetőleg hangyászsünből több él a környéken, mint pingvinből.

- Szia, Pindo vagyok, a pingvin. Ne haragudj, hogy rád ripakodtam, csak nem vettelek észre és megijedtem. Nemrég érkeztem egy hajóval.

-Honnan jöttél? Még sosem láttam errefelé ilyen jószágot, mint te. Mit is mondtál, pingving?

-Nem, pingvin. Valóban messziről érkeztem. Ott minden csupa jég és hó. És ahogy körülnézel, az állatok is és a táj is többnyire fehér, kék vagy fekete. A bálnák meséltek róla, hogy létezik Forróföld és látni akartam, ezért felszöktem egy arra járó hajóra és most itt vagyok.

Roko nagyon kíváncsi volt rá, hogy milyen az élet Pindo szülőhazájában, cserébe ő is mesélt a környékről. Elmondta azt is, hogy a helyet Ausztráliának hívják.

Ahogy teltek múltak a hetek Pindo egyre otthonosabban érezte magát. Roko bemutatta őt a barátainak, Kominak, a koalamackónak és Karának, a kengurunak. Együtt járták a vidéket és izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokat éltek át.

Egy napon egy sűrű erdőbe vezetett az útjuk, ahol bújócskázni kezdtek.

Pindo már egészen megszokta, hogy hazájával ellentétben itt nem a fehér és a kék szín a legmeghatározóbb a környezetében, hanem sokkal inkább a zöld. Itt az erdőben emellett milliónyi pompás virág nyílt, amik a szivárvány színeiben tündököltek. Volt köztük rózsaszín, fehér, lila és kék is. Némelyik akkora volt, mint Pindo szeme, némelyik meg szinte Karánál is nagyobb.

Bújócskázás közben megéheztek, úgyhogy elővették hátizsákjukból a piros-fehér kockás pokrócot és letelepedtek rá ebédelni. Boldogan majszolták a magukkal hozott elemózsiát. Pindo a kedvencét csomagolta, halas szendvicset, almalét és körtét. A tisztáson, ahol lakmároztak egy tüskés bokor illatozott sötétlila bogyós gyümölcsökkel. Komi vette észre először.

-Gyertek, együnk szedret, már jó érett! – mondta.

Pindo nagyon meglepődött. Az már nem volt számára újdonság, hogy itt ennyire színes a világ, de eddig még nem hallott olyat, hogy barátai esznek is a növényekről. Azt hitte, hogy a zöldségeket és a gyümölcsöket, amit a piacon vásárol, valamilyen különleges helyen termesztik. Bizalmatlanul nézte a többieket.

- Mi az a szeder? – kérdezte

- Egy nagyon finom, édes gyümölcs. Kóstold meg Te is! – unszolta Roko.

Végül Pindo kötélnek állt és leszakított egy szemet.

-Hm, ez valóban nagyon ízletes. Nem is tudtam, hogy a bogyókat meg lehet enni a bokrokról.

-Nem mindegyiket. Vannak olyanok, amik mérgezőek, úgyhogy vigyázni kell. – fűzte hozzá csámcsogva Kara.

Pindo azonban annyira belemerül a falatozásba, hogy meg sem hallotta, amit a kenguru mondott.

Miután befejezték az ebédet összecsomagolták a holmijukat és elindultak visszafelé az ösvényen, amelyen jöttek. Pindo meglátott egy gyönyörű narancssárga pillangót, amelynek fekete pöttyök voltak a szárnya szélén, és utána iramodott. A pillangó leszállt egy tüskés bokorra, ami tele volt csillogó piros bogyókkal. Annyira ínycsiklandóan néztek ki, hogy Pindo nyomban be is kapott egyet belőle. A többiek ekkor érték utol őt.

-Ne edd meg! – kiáltotta Roko. De már késő volt. Addigra a kis pingvin lenyelte a bogyót.

-Ez a tiszafa termése, nem szabad enni belőle, nagyon mérgező a magja. Nem hallottad, mikor Kara mondta, hogy nem szabad minden bogyót megenni? -dorgálta. – De mindegy is, szaladjunk doktor Pitonhoz, ő biztos tud adni valamit, hogy ne legyen nagy baj.

Kara az erszényébe tette Pindot, mivel ő tudott a leggyorsabban haladni és már ugrált is doktor Piton rendelője felé. Közben Pindo émelyegni kezdett. Érezte, hogy fáj a pocakja, szédül és hányingere van.

Doktor Piton rendelője egy óriási, öreg fán volt. A fa törzsén volt egy nagy zöld kapu, azon át lehetett bejutni a fa odvába, onnan csigalépcső vitt fel a legfelső ágra, ahol a kígyó feltekeredve pihent.

-Doktor Piton, óriási baj történt. Pindo evett a tiszafa bogyójából, nem tudta, hogy mérgező. Szegény egyre rosszabbul van.

A kígyó feljebb tolta a szemüvegét, hogy megvizsgálja a kis pingvint.

- Szerencséd van! Pont a napokban kevertem ki olyan orvosságot, ami meggyógyítja a mérgezést. – És odaadott egy fém serleget Pindonak. – Ezt idd ki egy szuszra! Utána heveredj le a kerevetre odabent. Egy napot itt kell maradnod, hogy meglássuk hatott-e a gyógyszer.

Pindo szót fogadott a doktornak és menten el is nyomta az álom.

Másnap, mikor barátai eljöttek látogatóba, már sokkal jobban érezte magát, bár még kicsit gyenge volt. Megköszönték a doktornak a segítséget, majd Kara karjába fogta Pindot és elindultak hazafelé.

- Úgy hiszem, hogy ezentúl mindig megkérdezlek Titeket, mielőtt bármit is megeszek egy bokorról – mondta Pindo nevetve.

Elérkezett az ősz és Pindo barátainak vissza kellett ülni az iskolapadba. Már várták nagyon, mivel voltak olyan osztálytársaik, akikkel a nyár folyamán nem találkoztak, és kíváncsiak is voltak, hogy ebben az évben milyen újdonságokat fognak tanulni.

Pindo reggelente elkísérte a többieket. Az iskola épülete sokkal nagyobb volt a környező házaknál, fehér falai tündököltek a napsütésben. A nagy piros ajtajához hosszú lépcső vezetett fel. Az ajtóban minden reggel Vombat Vera, a tanítónéni fogadta őket.

Miután becsengettek és a kis barátok eltűntek a piros faajtó mögött, Pindo a tengerparton vagy az erdőben játszott. Egy idő után azonban mindig unatkozni kezdett. Délután visszament az iskolához, hogy találkozzon barátaival. Leült a lépcsővel szemben levő padra és várta, hogy kicsöngessenek.

A többiek egymás szavába vágva mesélték, hogy mi mindent tanultak. Pindo nem győzte kapkodni a fejét. Roko számolni szeretett legjobban, Kara a növényekről tanulni, Komi pedig olvasni. Már olyan ügyes volt, hogy esténként ő mesélt a többieknek a színes olvasókönyvéből.

Ahogy teltek múltak a napok, Pindo egyre korábban ment vissza az iskolaépülethez. Nézte az ablakokon át, ahogy a sok gyerkőc a padban ülve figyeli, hogy a tanítónéni ír a táblára. Vágyódni kezdett rá, hogy ő is ott legyen bent a többiekkel.

-Komi, - kezdte a mondandóját Pindo egy szép őszi délutánon – az jár a fejemben, hogy én is szeretnék veletek iskolába járni. Nagyon izgalmasnak tűnik. Megkérdeznéd Vera nénit, hogy én is járhatnék-e veletek?

- Persze, örömmel. – vágta rá gondolkodás nélkül Komi.

Másnap is, mint mindig, Pindo búcsút intett barátainak és várta a lépcső alján, hogy a többiek bemenjenek az iskolába. A piros ajtónál Komi megállt és beszélgetni kezdett Vera nénivel. Hamarosan óriási mosolyra húzódott a szája és örömmel integetni kezdett Pindonak.

-Gyere, te is járhatsz iskolába! – kiáltotta a lépcső tetejéről.

Pindo boldogan szaladt fel, kettesével szedve a lépcsőfokokat.

- Szervusz Pindo. Örülök, hogy Te is csatlakozol hozzánk. – Fogadta mosolyogva Vombat Vera – Ülj le ide az első padba, hogy segíteni tudjak Neked, ha nem értesz valamit.

Pindo repesett a boldogságtól, hogy már ő is iskolás. Nagy figyelemmel hallgatta a tananyagot. A nap végére azonban annyira elfáradt, hogy már akkor elaludt, mikor Komi kinyitotta az olvasókönyvét az esti meséhez.

Néhány hét után már látszott, hogy Pindo gyönyörű gyöngybetűkkel tud írni, de a számolás nem lesz az erősségei között. A többiek, ha elakadtak, mindig a mancsukon számoltak, de ő a szárnyán csak kettőig tudott elszámolni. Ami lássuk be, nem túl nagy segítség.

Délutánonként a parkban írták meg a házi feladatokat és utána átbeszélték a megoldást. Pindo egyre jobban szégyellte, hogy a számolós feladatoknál az ő eredményei sosem azonosak a többiekével. Egy idő után már nem is írta be előre a megoldást, csak akkor, amikor megbeszélték a végeredményt. További pár nappal később a matek feladatokat már el sem olvasta, hiszen biztos volt benne, hogy úgysem fogja tudni az eredményt.

Így viszont az iskolában a korábbi közepes matematika tudása egyre -egyre rosszabb lett.

Rokonak feltűnt, hogy Pindo számtan órán már oda sem figyel arra, amit Vera néni mond és csak rajzolgat a füzetébe.

Egy délután így szólt a kis pingvinhet:

-Gyere, menjünk el sétálni a tengerpartra, olyan rég jártunk már arra.

- Örömmel – mondta Pindo, hiszen nagyon szerette a tenger illatát. Az otthonára emlékeztette.

A partra rengeteg színes kagylót és csigát sodort ki a víz. Ezeket kezdték gyűjtögetni. Volt közük apró rózsaszín fésűkagyló és óriási zöld vízicsiga is. Még egy olyan kagylóhéjat is találtak, aminek apró lyukak voltak a szélén és belül szivárványszínben csillogott.

-Hányat gyűjtöttél? – Kérdezte Roko.

Pindo számolni kezdett a szárnyán, de végül dühösen eldobta inkább az összeszedett kincseket.

-Kettőt! – mondta haragosan

Rokonak remek ötlete támadt.

- Pindo, nagyon nehéz úgy számolni, hogy a szárnyaiddal csak kettőig tudsz segíteni. Nézd, én még a tüskéimet is be tudom vetni segítségként. Mit szólsz, hogy összeszedünk Neked tíz különböző tengeri kincset, és ha elakadsz a számolásban, ezeket csak előveszed a zsebedből és segítségül hívod őket?

- Próbáljuk meg – enyhült meg Pindo.

El is kezdték összeszedni a különféle darabokat, amik be is fértek Pindo zsebébe. Kirakták egymás mellé őket a homokba és Roko számolni kezdett:

- Ez a zöld kiskagyló legyen az egy, a kalapalakú kagyló a kettő, a rózsaszín csiga a három, ez a fehér kavics a négy, a piros korall darab az öt, a hosszúkás fekete csiga a hat, a lila fésűkagyló a hét, a tengericsillag a nyolc, a tengerisünház a kilenc és ez a gyönyörű csillogós lyukas kagyló a tíz.

Pindonak felcsillant a szeme, hamar megjegyezte a sorrendet és utána már neki is könnyebben ment a számolás.

Délután felfűzte a kincseket egy kötélre és a nyakába akasztotta őket. Mikor elakadt a házifeladatnál, csak a nyaklánchoz nyúlt és sorolni kezdte magában a számokat. Most először ugyanaz az eredmény jött ki neki is, mint a többieknek.

Másnap az iskolában ismét csillogó szemmel figyelt, még a számtan órán is.

Hétvégenként Pindo és barátai időnként elcsomagoltak maguknak reggel egy-egy szendvicset kockás szalvétába, betették a hátizsákjukba és elsétáltak a város szélére a repülőtérhez. Poros gyalogút haladt egy picike erdősáv mellett, az vezetett fel a Kémlelő-buckához. Innen remek kilátás nyílt a fel -és leszálló gépekre. Olykor találgatták, hogy melyik gép hova mehet, olykor meg csak csodálták a szárnyakon megcsillanó napfényt.

Egy napon Roko elmélázva nézte a gépmadarakat, majd így szólt.

-Szálljunk fel az egyikre! Tudni szeretném, hogy hova mennek!

A többiek meghökkenve néztek rá. Komi végül elnevette magát. – Jó vicc volt. – mondta.

De Roko nem viszonozta a nevetést. Látszott rajta, hogy komolyan gondolta, amit mondott.

- Én nem szeretnék elmenni. Mi van, ha nem találunk vissza. -mondta Kara. - Komi egyetértően bólogatott.

A beálló csendet Pindo törte meg.

-Én szívesen veled tartok. Ki tudja, hogy ott milyen kalandok várnak ránk.

-Akkor induljunk most rögtön, nehogy meggondoljuk magunkat! – sürgette a hangyász.

-Jó! – vágta rá a kis pingvin.

A többiek csak kapkodták a fejüket. Kara szipogva kivette pázsitfüves szendvicsét és átnyújtotta Rokonak.

-Ezt vigyétek magatokkal, hátha sokára juttok csak élelemhez. Hiányozni fogtok nagyon.

Komi is hasonlóan tett a saját eukaliptuszkrémes croissantjával.

- Érezzétek jól magatokat! És küldjetek képeslapot!

Összeölelkeztek mindnyájan, majd Pindo és Roko átbújt a kerítés alatt és elindult a repülőtér közepe felé. Párszáz lépés után visszanéztek. Komi és Kara állt a kerítésnél és zsebkendőjükkel integettek feléjük.

A repülőtéren rengeteg gép állt.

-Melyikre szálljunk szerinted? – Kérdezte Roko.

-Nézd ott van az a nagy, aminek kenguru van a farkán, legyen az.

-Jó! – és már indultak is a géphez. Tudták, hogy ha valakivel szembe találkoznak, akkor az rögvest kipenderíti őket a repülőtérről, úgyhogy csendben osontak. Ahogy közelebb értek, a repülőgép még hatalmasabbnak tűnt. Mikor senki nem nézett oda, gyorsan bemásztak az ajtón, ahol a csomagokat pakolták befelé, és elbújtak egy nagy, barna bőrönd mögött.

Az ajtók hamarosan be is csukódtak és a gép óriási zaj kíséretében megremegett és elindult. Egyre gyorsabban gurultak a kifutópályán, majd a levegőbe emelkedtek. Pindonak és Rokonak kicsit meg kellett kapaszkodnia, hogy nehogy a repülőgép végébe guruljanak a ferde padlón.

Kis idő múlva a gép elérte az utazási magasságot és a padozat ismét egyenesbe került. A nagy izgalomra a kis barátok meg is ették az összes elemózsiát, ami náluk volt, majd elnyomta őket az álom.

Arra ébredtek fel, hogy a repülő ismét dől, de most a másik irányba. Mire észbe kaptak, már földet is értek.

Mikor megállt, a kis pingvin és a hangyászsün előbújt rejtekhelyéről és kimászott az ajtón. Odakint minden szürke volt és nagyon esett az eső. Egy szempillantás alatt bőrig áztak és fázni is kezdtek.

-Nem tetszik ez a hely, menjünk máshova. -Sopánkodott Roko.

Volt mellettük egy kisebb repülő, amelynek már készültek becsukni az ajtajait. Gyorsan átszaladtak oda és felmásztak a kerekek mellett.

Mire a gép befejezte az emelkedést és a két jóbarát elhelyezkedett, hogy ismét szundikáljon egyet, nagy meglepetésükre a repülő ereszkedésbe is kezdett.

-Jaj, rossz gépet választottunk. Ez mindjárt újra le is száll. Biztos itt is olyan csúnya idő lesz. – Szomorkodott Pindo.

Ahogy sejtette, a repülő valóban hamarosan földet ért. Ahogy kilestek a csomagtérből, nagy örömükre mégis sütött a nap.

Lopakodva elindultak a repülőtér széle felé. Közben Roko megpillantott egy feliratot és mivel nagyon ügyesen tudott már olvasni, hangosan ki is betűzte Pindonak: BUDAPEST REPÜLŐTÉR. Így már tudhatták, hogy Budapest repülőterén vannak, habár fogalmuk sem volt arról, hogy hol is van Budapest.

A repülőtér szélén itt is kerítés volt, át is másztak rajta és kiértek egy kicsike erdőbe. A napfény átsejlett a faleveleken és zöldre festette a környéket.

Már nagyon éhesek voltak, úgyhogy megpróbáltak valami élelmet szerezni maguknak. Azonban nagy szomorúságukra egyik növény sem volt ismerős. Habár kopogott a szemük az éhségtől, Pindo múltkori esete a tiszafával arra sarkallta őket, hogy ne egyenek meg semmit, amit nem ismernek.

Miközben valami ehető dolog után kutattak, az egyik fáról halk neszezést hallottak. Az ágak között egy apró, vörösbundás jószág ugrált. Mikor észrevette őket, nyomban oda is ugrott hozzájuk és hadarva beszélni kezdett:

- Sziasztok! Maki vagyok, a mókus. Honnan kerültetek ide? Még sosem láttam hasonló szerzeteket errefelé. Bár te tüskés, emlékeztetsz egy barátomra, Aladárra. Szóval, honnan jöttetek? És mit csináltok?

Nehezen sikerült szóhoz jutnia, de végül a kis pingvin így felelt:

-Én Pindo vagyok, a pingvin, ő pedig Roko, a hangyászsün. Nemrég érkeztünk repülővel és nagyon megéheztünk, úgyhogy próbáltunk valami ehetőt találni, de egyik növény sem hasonlít azokra, amiket ismerünk.

-Ezen könnyen segíthetünk. Itt van rengeteg lehullott mogyoró, idén nagyon jó a termés. - Adott is egy-egy marékkal mindkét jövevénynek és ő is ropogtatni kezdett.

-Jaj, de figyelmetlen vagyok, hiszen ti nem tudjátok elrágni a héját. Erre a lapos kőre tegyétek le a mogyorókat. Egy másik nagy kővel Maki ráütött a halomra és nyomban fel is törte a terméseket.

Pindo és Roko félve kóstolta meg az újdonságot, de nagyon ízletesnek találták, úgyhogy jól belakmároztak belőle. Az izgalmas nap után teli bendővel nekidőltek egy fának és el is nyomta őket az álom. Maki betakarta a vendégeket falevelekkel, hogy biztos ne fázzanak éjszaka.

Másnap a felkelő nap sugarai átsütöttek az erdő zöld lombján. Pindo és Roko hunyorogva ébredezni kezdett. Eleinte csupán álomnak tűnt az egész utazás, pláne úgy, hogy a hajnali ködfoltok a látványt is elég mesebelivé változtatták.

De mikor teljesen kidörzsölték az álmot a szemükből, ismét látták, hogy nem az otthoni növények között vannak.

Nem messze tőlük Maki sürgölődött, hogy reggelit készítsen. Egy nagy csuporban friss forrásvizet hozott és egy lapulevélre különféle magokat és bogyókat pakolt. A kis jövevények boldogan befalták az eléjük tálalt elemózsiát

- Megmutatom Nektek a környéket! – ragadta karon Maki Pindot és már indult is. A kis pingvinnek szokatlan volt ez a közvetlen viselkedés, de meglepettségében követte a mókust.

Egy kis patak mentén haladtak, melyben egy úszó halcsapat vidáman köszöntötte őket. Mellettük óriási tisztás terült el, amin ezernyi szitakötő repkedett a reggeli párában.

Gyertek, a rét túloldalán van egy apró barlang, bemutatlak titeket Dezsőnek, a denevérnek. És ismét átkarolta Pindot.

A kis pingvin egyre kellemetlenebbül érezte magát ettől a váratlan közvetlenségtől. Otthonában nem volt szokás, hogy csak úgy megfogják egymás kezét vagy átöleljék egymást, de látta, hogy Maki pusztán kedvességből viselkedik így, és nem akarta megbántani, úgyhogy követte őt a barlanghoz.

- Dezső! Ébren vagy? – kiáltott be Maki a barlangba.

- Épp aludni készültem, de gyertek be. - Hangzott a válasz valahonnan a plafonról. Majd a hang tulajdonosa szép komótosan lerepült az érkezőkhöz.

Sokkal apróbb termetű denevér volt, mint akiket Roko a hazájából ismert.

-Te biztos Aladár távoli rokona vagy, mondta Rokonak. Te pedig biztos egy pingvin. Múltkor jártam a nagyvárosban, egy nagy bekerített területen vannak, amit kőelefántok őriznek.

-Ki az az Aladár? Meglátogathatjuk? Már Maki is beszélt róla.

- Hol van a nagyváros?

Kérdezte egymás szavába vágva Pindo és Roko.

- Aladár itt lakik az erdőben, Maki biztos szívesen bemutat neki. Egy kedves sündisznó. A nagyváros pedig gyalog kicsit messzebb van, de ha megkéritek Bertát, a baglyot, éjszaka biztos szívesen elvisz titeket.

- Induljunk is! Aladár nemrég költözött el annak az öreg tölgyfának az odvába, amiben Berta lakik. Így egy füst alatt mindkettőjüket meg tudjuk keresni. - És Maki ismét húzni kezdte Pindot.

A kis pingvin már nagyon rosszul érezte magát emiatt, de még mindig nem mert szólni. Ráadásul most Maki az egész úton fogta a kezét. Pindo másra sem tudott gondolni, mint hogy elszabaduljon végre, így nem is tudott az erdő szépségeire sem figyelni. Félénken párszor megpróbálta elhúzni a szárnyvégét, de Maki csak erősebben fogta. Azt hihette, hogy a sétálás közben véletlenül csúszott ki a kezéből újdonsült barátja.

Már látták az öreg tölgyfát, mikor Pindo úgy érezte, hogy nem bírja tovább és megállt.

- Maki, kérlek engedd el a kezem, nekem ez nem jó érzés.

A mókus nagyra nyitotta szemeit és meglepetten engedett a fogáson.

- Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ezzel rosszat teszek neked.

-Semmi baj, nem tudhattad. Mifelénk nagyon hideg van, ezért mindenki zsebre teszi a mancsát, hogy ne fázzon annyira. Köszönni is csak úgy szoktunk, hogy összedörgöljük az orrunkat, nem szoktunk puszit adni.

A mókus tudomásul vette Pindo kérését és a továbbiakban csak sétált a kis pingvin mellett.

Közben megérkeztek Aladár odújához és bekopogtak a kicsike ajtón.

Egy aprócska sündisznó dugta ki fekete orrocskáját. Tátva maradt a szája a csodálkozástól, ahogy meglátta Rokot.

- Jó nagyra nőttél, rokon. – Szaladt ki a száján.

Ezen mindannyian óriási kacagásban törtek ki.

Kerüljetek beljebb, most hoztam meg az ebédet. A pici faragott tölgyfaasztal körül picike tölgyfaszékek álltak, melyek támlájában szívecske alakú faragás volt. Hellyel kínálta a vendégeket, majd levette a tüskéiről a frissen hozott almát és bicskájával mindenkinek kanyarított belőle egy gerezdet. Hosszasan beszélgettek, úgyhogy közben beesteledett.

-Már feljött a Hold, úgyhogy Berta biztosan kezd ébredezni, felmehettek hozzá. – mondta Aladár.

A kis barátok megköszönték neki a vendéglátást és kibújtak a tölgyfaajtón.

A fán faragott csigalépcső futott felfelé egészen a bagoly odújáig, mivel rendszeresen fuvarozott kis erdei állatokat a Nagyvárosba. Maki persze a lépcső nélkül is hamarabb felért, mint Pindo és Roko.

Berta épp a bejárat előtti teraszon egy piros pettyes bögréből szürcsölte a kakaóját, mikor felértek.

- Üdvözöllek titeket! Mi járatban vagytok?

-Dezső, a denevér mesélte, hogy valahol a Nagyvárosban látott pingvint és te el tudsz oda vinni minket.

-Pingvint? -Kérdezte Berta és nagy szemeit még nagyobbra nyitotta.

-Olyan állatok, mint én. – pontosított Pindo.

-Ó, így már tudom! – válaszolt gyorsan Berta és azzal körbe fordította a fejét.  – Amint megittam a kakaómat, indulhatunk is.

Makival elbúcsúztak egymástól, majd Pindo és Roko felmászott a bagoly hátára, aki elrugaszkodott a tölgyfáról és komótos szárnysuhogással a levegőbe emelkedett. Ahogy elhagyták az erdőt, a távolban feltűntek a város éjszakai fényei.

- Tartsak nektek idegenvezetést, amíg odaérünk?

-Igen – vágta rá Pindo és Roko szinte egyszerre.

- Az a hosszú folyó, ami keresztülszeli a látóhatárt a Duna. Az pedig ott a Budai Vár. Itt élt az egyik toronyban a nagyapám. Esténként kiültünk az ablakba és elmesélte mindazt, amit aznap hallott az arra járó emberektől. Innen tudom azt is, hogy mit hogy hívnak a városban. A híd, ami felett átrepülünk, a Lánchíd. Nézzétek, két nagy kőoroszlán őrzi mindkét végét. Látjátok ott azt a nagy piros-fehér léggömböt a levegőben? Oda megyünk.

Berta leszállt egy nagy szikla mellé. Pindo nagyon megörült, mert ahogy körülnézett, úgy érezte magát, mintha otthon lenne. A sziklán egy jegesmedve aludta az igazak álmát, lejjebb pedig egy csapat pingvin és néhány fóka pihent.

-Nagyon köszönjük, hogy elhoztál ide! – Lelkendeztek mindketten.

Mielőtt a bagoly visszarepült az erdőbe még egy jótanácsot adott Pindonak és Rokonak:

-Óvatosak legyetek itt a Nagyvárosban. Itt nem mindenki olyan jószándékú, mint az erdőben. Fannit, a fókát ismerem, benne és a barátaiban bízhattok, de idegenekkel ne menjetek sehova, mert még bajotok esik.

A kis pingvin és a hangyász megköszönték a fuvart és a tanácsot, és elköszöntek a bagolytól.

A két kis jószág tanácstalanul ácsorgott.

-Szerintem várjuk meg a reggelt, és csak azután menjünk oda a rokonságodhoz. Én sem örülnék, ha idegenek ébresztenének. – Mondta Roko.

-Igazad lehet. – Válaszolta kicsit csalódottan Pindo. Nagyon szeretett volna újra az övéivel beszélni.

Az ösvény mellett tábla állt különféle állatok rajzával és nyilakkal.

-Úgy sejtem, hogy egy állatkertben vagyunk. Otthon voltam már hasonlóban. Nézd, ott egy koala meg kenguru képe! Hátha még nekem is vannak itt rokonaim. – Örvendezett a hangyászsün.

Miközben a táblát nézegették az egyik szemetesből előbújt egy patkány, aki szakadt szalmakalapot viselt.

-Igazatok van, ez valóban egy állatkert. Nagyon okosak vagytok. – Mondta hízelkedve. – A nevem Furmány. Szívesen körbe vezetlek titeket.

- Megyünk inkább magunk. – Mondta bizalmatlanul Pindo. Berta szavai csengtek a fülében.

-Ahogy gondoljátok, csak segíteni akartam. Meg épp most sült ki a meggyes pite, amit sütöttem, gondoltam szívesen megkóstolnátok.

Pindo kezdett elbizonytalanodni.

-Lehet, hogy mégis vele mehetnénk, barátságosnak tűnik. Meg aki meggyes pitét süt, az biztos nem akar rosszat. – Súgta Roko fülébe.

-Gyertek csak, még biztos meleg a sütemény, siessünk, hogy ne hűljön ki! – Mondta Furmány és felnyitotta a mellette levő csatornafedelet, és próbálta betessékelni a kis barátokat.

Már épp elindultak volna, mikor a beszélgetésre felébredt Fanni, a fóka is.

- Eredj haza te, bajkeverő! Már százszor szóltunk, hogy ne ólálkodj itt! – Parancsolt rá – Ti pedig kerüljetek inkább beljebb! Pihenjetek le és majd reggel elmesélitek, hogy mi járatban vagytok erre.

A hajnali napfény csiklandozni kezdte Pindo orrát, úgyhogy hunyorogva kinyújtózott. A többi pingvin már ébren volt és kíváncsian nézte őket.

- Felébredt, felébredt! -örvendeztek a pingvingyerekek.

-Üdvözlünk otthonunkban! – Szólt a legidősebb pingvin. – A nevem Pál. A családom pedig Petra, Panka, Pó, Pista, Panni, Pafó és a legkisebbek Pom, Picúr és Sanyika.

A gondozók közben egy nagy bádogvödörben halat hoztak be, és a pingvinsereg boldogan belekezdett a reggelijébe. Pindot és Rokot is megkínálták. A pingvin örömmel lakmározni kezdett, hiszen az utóbbi időben nélkülöznie kellett kedvenc eledelét. Roko udvariasan megköszönte a kínálást, de úgy döntött, hogy nem most fog átszokni a halas étrendre.

-Hogy kerültetek ide? – kérdezte Vanda, a vidra

A kis utazók elmesélték izgalmas történetüket.

-Mesélj Hidegföldről! – kérlelték a pingvingyerekek. Sanyika volt az egyik legkíváncsibb. Már akkor eldöntötte, hogy egyszer ő is elindul világot látni, bár lehet, hogy inkább csak az állatkert környékén.

-Szívesen. -kezdett bele Pindo. -Sokkal hidegebb van, mint itt és ameddig a szem ellát minden fehér vagy kék. Az ott élő állatok is fehérek vagy kékek, esetleg feketék. Az otthonunkat óriási óceán veszi körül, ott szoktunk halászni meg fickándozni. És vannak bálnák, akik akkorák, mint ez az egész szikla.

Mindenki ámulva hallgatta a történet. Pindo gyanakodni kezdett, hogy nem csak Pomnak, Picúrnak és Sanyikának újdonság, amit hallanak, hanem az idősebbeknek is.

-Ti hogy kerültetek ide?

-Én egy másik állatkertből érkeztem még gyermekkoromban. A többiek pedig mind itt születtek. A nagyapám mesélt még régen Hidegföldéről, de rajta kívül nem találkoztam olyan pingvinnel még, aki valóban járt is ott. – válaszolta Pál.

Pindo nagyon meglepődött. Azt gondolta, hogy bárhol vannak pingvinek a világon, azok mind jártak már az ő otthona környékén. Miközben ezen gondolkodott, feltűnt neki, hogy valaki nagyon nézi őt.

Körbe kémlelt és észrevette, hogy Panni ácsorog félénken Pál háta mögött és áhítattal néz rá.

-Apa, én szeretném megnézni Hidegföldét. -mondta Pálnak.

Pál úgy megdöbbent a hallottakon, hogy félrenyelte a halat és óriási köhögésbe kezdett. Mire ismét rendesen kapott levegőt már nyugodtabban szólalt meg:

- Ahogy Pindo mondta, ott nagyon hideg van, messze is van innen, ráadásul nem fognak a gondozók minden nap friss halat elétek tenni, magatoknak kell megszerezni az élelmet.

-Nem baj, én akkor is látni szeretném! – mondta továbbra is csillogó szemekkel Panni.

-Múlt hónapban elérted a pingvin felnőttkort, úgyhogy vissza nem tarthatlak. Ha Pindo elvisz magával, akkor menj. De annyit kérek, hogy még egyet aludj rá, hátha meggondolod magad.

-Rendben. – válaszolt a pingvinlány beleegyezően.

-Ha úgy döntesz, szívesen elviszlek és megmutatom az örök jégmezőket – fűzte hozzá Pindo.

A nap nyugodtan telt, Panni körbe vezette Rokot és Pindot az állatkerten. A hangyászsün nagy örömére a koalák mellett valóban rátaláltak az egyik rokonára, úgyhogy ott könnyes búcsút is vettek egymástól Pindoval, mivel a hangyász úgy döntött, hogy ott marad pár napot az otthonról ismert állatokkal.

Este hamar nyugovóra tért a pingvinsereg. Az első napsugár megjelenésekor pedig kipattant Panni szeme, felkeltette Pált és határozottan így szólt:

-Aludtam rá egyet, átgondoltam és menni szeretnék!

-Hát jó. -felelte Pál. – Pingvinek! -Ébresztette fel a többieket – amondó vagyok, hogy a mai reggelinket ajánljuk fel a fiataloknak, ki tudja, mikor jutnak élelemhez legközelebb.

Persze! – vágták rá szinte egyszerre a többiek.

A vödörből átöntötték a halakat egy nagy zsákba, amit Pindo a vállára kapott, majd így szólt. -Idefelé láttam egy nagy léghajót, azzal el is tudunk indulni.

Nagy ölelések közepette elbúcsúztak egymástól, majd Panni és Pindo a hajnal oltalmazó félhomályában elindult a hosszú útra.

Hamar odaértek a léghajóhoz. Behajították a nagy zsáknyi halat, majd beszálltak a piros-fehér csíkos hőlégballon kosarába, eloldozták a köteleket és elrepültek a napfelkeltében Hidegföld irányába.