Célbadobás

Célbadobás.

A Maci csoportban minden hétfőn tornaóra volt. Aznap a célba dobást gyakorolták kicsi színes labdákkal. A gyerkőcök beálltak libasorba és egy nagy fonott kosárba kellett beletalálniuk. Először Noel következett. Úgy koncentrált, hogy még a nyelvét is kidugta közben. Mikor az elhajított kék labda beletalált a kosárba, nagy ujjongásba kezdett. Utána Hanna következett.

A kislány, mintha mindig is ezt csinálta volta, erőfeszítés nélkül eldobta a labdát és az bele is talált, pont a kosár közepébe. Hanna elégedett volt az eredménnyel és mosolyogva beállt a sor végére.

Utána Léna következett. Látta, hogy milyen könnyen ment a feladat ez előtte levőknek, úgyhogy ő is gyorsan elhajította a sárga labdát. A labda azonban mellé ment és elgurult a terem sarkába. Léna először meglepődött aztán egy kicsit elszontyolodva beállt a sor végére. Az utána következőket nem is nagyon figyelte már.

Mikor mindenki sorra került, az óvónéni összegyűjtötte az összes labdát és mindenki megint választhatott egyet. Léna most direkt a kék labdát választotta, mert arra gondolt, hogy hátha a labdával volt baj. Edina néni az új kör előtt még egyszer megmutatta, hogy hogy érdemes fogni és dobni a labdát. Léna nagyon figyelt, hogy helyesen le tudja utánozni a mozdulatot.

Noel és Hanna labdája ismét a kosárban landolt. Léna nagyon rákoncentrált a dobásra, de a labda ismét mellé ment. Még szomorúbban kullogott vissza a sor végére. Az óvónéni közben megsimogatta a fejét és így szólt:

-Ne aggódj, idővel menni fog. Gyakorolni kell.

De a kislányt nem vidították fel a kedves szavak.

Edina néni ismét körbejárt a kosárral. Lénának már nem nagyon volt kedve dobálni, de muszáj volt kivenni még egy labdát. Mikor sorra került, már szinte oda sem figyelt a dobásra, mert arra gondolt, hogy úgysem fog sikerülni. És a labda sajnos valóban célt tévesztett.

Mikor mindenki végzett, az összeszedték a labdákat és új feladatot kaptak a gyerekek. Most páros lábbal kellett ugrálniuk a teremben, mint a nyusziknak. Léna nagyon örült, hogy nem kell tovább dobálni, ráadásul ugrálni kimondottan szeretett.

Ebéd előtt az ovisok még egy rövid időre kimehettek az udvarra játszani. A gyerekek egy csoportja összegyűlt a kerítés mellett és egy piros- fehér pöttyös labdával dobáltak célba. A gyerekek között persze ott volt Noel és Hanna is. Léna megint egy kicsit szomorú lett, ahogy rájuk nézett. El is indult, hogy valami más játékot találjon magának, amikor Hanna utána szólt:

-Te nem jössz velünk játszani?

-Én nem tudok célba dobni – válaszolta Léna legörbülő szájjal. Nem sok kellett, hogy elsírja magát.

-Ugyan, csak gyakorolni kell. Nekem van két nagyobb testvérem és otthon nagyon sokszor játszunk ilyet. Meg én már tavaly is ovis voltam és itt is sokszor dobtunk célba. Eleinte persze nekem sem ment.

Léna egy kicsit megnyugodott, de még mindig nem sok kedve volt dobálni.

-Gyere, majd én segítek! – győzködte Hanna

Léna végül beadta a derekát és odament hozzájuk. Mikor sorra került, Hanna okos tanácsokkal segítette:

-Kicsit szélesebben fogd a labdát! Emeld magasabbra! Így jó, most dobd!

Léna eldobta a pöttyöst, ami sokkal közelebb volt így a kosárhoz, mint tornaórán, de még mindig nem talált. Hanna visszaadta neki a labdát:

-Gyerünk, próbáld mg újra!

Léna megfogta a labdát, felidézte, hogy mit mondott Hanna és megcélozta a kosarat. A labda pedig beleesett, pont a közepébe. A kislány örömében felkiáltott és Hannával kézen fogva örvendeztek a sikernek.

Utána sokáig dobáltak még. Volt, hogy betalált a labda, volt, hogy nem, de Léna már nem izgatta magát miatta, mert tudta, hogy ő is be tud találni a kosárba.