Bazsa Nyuszi kalandjai: Bazsa Nyuszi és Rongyi

Azt kérditek, hogy ki is Bazsa Nyuszi? Ő nem ám egy odvas fában tanyát verő hosszú bajszú erdei nyuszi, nem is egy káposztán élő, kerti tapsi-hapsi. Ő egy kétéves kislány hosszú fülű, kopott hamvas-sárga szőrű, pihe-puha kabala-nyuszija. Vele van, ha elalszik, ha fáj a fogacskája, ha játszik, ha örül, ha bánatos. Figyeli, vigyáz rá, minden lépését követi, ha sír, ő vigasztalja. Milyen egy megbízható, hűséges nyuszi ez! De vajon miért hívják Bazsának? Senki sem tudja, alighanem csak a kislány maga. Az ő kalandjairól olvashattok most.

Ma arról esik szó, hogyan szerzett egy jó barátot Bazsa Nyuszi. Mint ahogy már tudjátok, Bazsa Nyuszi a kétéves kislány, Szonjácska hamvas sárga szőrű kabala nyuszija volt, aki vele volt örömben-bánatban. De nem ő volt ám az egyetlen kis kabala a házban. Volt valaki, aki már jóval régebben ott lakott, és aki megelőzte őt korban is. Úgy hívták őt, hogy Rongyi. Becsületes nevén, amit még baba-korában kapott, Gai-Gai, de már senki nem szólította így. Ő volt Szonjácska testvérkéjének, az ötéves Alexnak a kabalája, aki születése óta mindig vele volt.

Rongyi négyszögletű, gyűrött, puha, fehér textil kendőcske volt, egyik sarkában színes bagoly díszelgett. Rongyi csöppet sem hasonlított Bazsa Nyuszira. Azt mondhatni inkább, hogy bizony szöges ellentéte volt. Míg Bazsa Nyuszi szeretett egy helyben, csöndben megfigyelni, szemlélődni, és csak akkor színre lépni, ha szükség volt rá, Rongyi állandóan szertelenül izgett-mozgott, egyszer a lakás egyik sarkába repült, másszor a másikba. Cseppet sem tudott nyugton maradni, igazi sajtkukac volt. Szerette mindig felhívni magára a figyelmet. Nagyon élénk egy rongyi volt.

Hát Rongyi nem nagyon szívlelte Bazsa Nyuszit, mikor Bazsa a házhoz került. Mindenki csak őt simogatta, becézgette, puszilgatta. „Jaj, de aranyos!”, „Milyen édes nyuszi!” Persze Rongyit nem simogatta, nem puszilgatta senki Alexkán kívül. Rongy-szívében féltékenységet érzett.

Bazsa Nyuszi pedig nehezen viselte Rongyi izgága természetét. Próbálta kordában tartani. „Rongyi, ne csinálj rendetlenséget!” „Hajtogasd össze magad!”, „Menj a helyedre!” „Ne szaladgálj össze-vissza!” Bárcsak nyugtom lenne tőle! - kívánta sokszor.

Hát egyik nap, képzeljétek, teljesült is a kívánsága. Rongyi nyomtalanul eltűnt. Hiába keresték, sehol sem találták. Hiába csalogatták, szólítgatták, hiába sírt keservesen a kisfiú, nem jött elő. Teltek-múltak a napok, és egyre szomorúbb lett mindenki. Még Bazsa Nyuszi is. Olyan üres lett minden Rongyi nélkül. Segítenie kell megtalálni.

Varázstarisznyáját hívta segítségül. Belenézett, mit is húzzon elő? Egy kis keresgélés után egy varázstükörbe botlott. Ahogy belenézett, rögtön megmutatta neki Rongyit: ott rejtőzött a nagymamáéknál a kanapé háta mögött! Valahogy tudtára kell adnom a többieknek, gondolta Bazsa. Alig várta a napot, hogy átautózzanak megint a másik városba, mamáékhoz. Hármat kellett még aludni.

Amikor végre ott voltak, Bazsa Nyuszi egész idő alatt a kanapé háttámláján lapult, fülecskéjét belógatta és beszorította a háttámla mögé. Türelmesen kellett várnia. Várt egy órát, két órát, és még egy kicsit, és végre anya keze felé nyúlt. Kiszabadították a fülecskéjénél fogva és abban a pillanatban meglátták Rongyit is, beesve a kanapé mögé. Nagy volt ám az öröm! Rongyi is boldog volt, hisz úgy hiányzott neki mindenki! Meg is ígérte nyomban, hogy kevésbé izgága életmódot folytat ezentúl. Bazsa Nyuszi is rájött, milyen értékes neki Rongyi barátsága és az együtt töltött perceket nem pótolja semmi. Ettől fogva lettek hát igazán barátok!

Itt a vége, fuss el véle!