A mumusellenőr

A mumusellenőr.

– Jó éjszakát! – mosolygott még utoljára Bencére Anyu.

– Jó éjt! – intett Bence álmosan a becsukódó ajtó felé.

Halkan szuszogva átfordult a másik oldalára, és épp kényelmesen elhelyezkedett, amikor egyszer csak zörgő hangot hallott. Megdermedt, és a lélegzetét visszafojtva hallgatózni kezdett. Valami motoszkált a szekrényében. Mi lehet odabent? Egy mumus? Nem, mumusok errefelé nem élnek, Anyu mondta – jutott eszébe. A valami tovább zörgött a szekrényben, Bence pedig halkan felült. Csöndesen kimászott a takarója alól, megragadta Micit, a plüssnyusziját. Arra gondolt, ha azt nekidobja a szekrénynek és gyorsan felnyomja a lámpát, az egyszerre lesz ijesztő és leleplező.

Ebben a pillanatban a szekrény ajtaja megnyikordult. A kisfiú riadtan kapott levegő után, és gyorsan felkattintotta a lámpát. Egy apró, vöröses szőrű állatka bámult rá döbbenten a nyitott szekrényajtóból. Fején aprócska kalap billegett, fekete öltönyt viselt, egyik kezében pedig egy botot tartott.

– Jaj! – kiáltotta meglepetten Bence.

A kis állat gyorsan magához tért, kiugrott a szekrényből, és szégyenlősen pillantott a kisfiúra.

– Szia! Ne haragudj, hogy megijesztettelek! Valaki átrendezte a szekrényed, és a sötétben nem vettem észre időben a cipősdobozt – hadarta magas, vékonyka hangon.

– Aaa…igen. Anyu pakolt benne tegnap – válaszolta kicsit tétován Bence, hiszen egy nagyon hivatalos kinézetű, beszélő rókaakármi állt az ágya mellett. Az erdőben élő fajta róka ugyanis nem lehetett, mert a két hátsó lábán állt.

– Ahamm – hümmögött amaz, és lassan előre-hátra kezdett billegni a talpán.

Egy ideig csöndben nézték egymást. Végül Bencén felülkerekedett a kíváncsiság.

– Mit csináltál a szekrényben? – kérdezte.

– Ellenőriztem, hogy van-e benne mumus – felelte az állatka egyszerűen.

– Mumus? De azok Anyu szerint nem is laknak errefelé – rémüldözött Bence.

– Igaza volt anyukádnak, az utolsó mumust évekkel ezelőtt kiköltöztettük még az utcából is.

– Akkor neked ez a munkád? – kérdezte a kisfiú tétován.

– Jaj, ne haragudj! – kapott a fejéhez az állatka. Letette a táskáját, és kezet nyújtott. – Arnold, hivatásos mumusellenőr és rémeltávolító.

– Bence vagyok, és oviba járok – Azzal kezet ráztak.

– Örültem a találkozásnak, de sajnos sietnem kell, sok szekrényt kell még átnéznem ma éjjel. – Arnold megbillentette a kalapját és kifelé indult.

– Várj! – szólt utána a kisfiú.

Arnold megtorpant, és visszafordult a nyitott szobaajtóból.

– Biztos nincs semmilyen rém a szobámban?

– Ne aggódj, mára már az összes rémet elkaptuk! Én csak ellenőrzöm, hogy nem kerültek-e elő újabbak, de én még soha egyet sem találtam – melegen Bencére mosolygott. – Jó éjszakát! – suttogta, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

– Jó éjszakát! – ásította Bence. Mélyet sóhajtott, lekapcsolta az éjjelilámpát, és nyugodt álomba szenderült.