Berci és az őrangyal

Berci és az őrangyal.

Berci lassan feltápászkodott a földről. Megütötte magát – nem nagyon, de azért sajgott a válla.
Otthon édesanyja rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben.
– Mi történt, Berci? – kérdezte aggódva.
– Anyu, ne haragudj! Nem másztam magasra… csak az első ágra. Leesetem a diófáról.
– Nahát! – mondta az anyukája, de nem szidta meg. Inkább megkérdezte: – Hogyhogy az őrangyalod nem vigyázott rád?
– Őrangyalom? – kerekedtek el Berci szemei. – Nekem olyanom is van?
– Persze! Mindannyiunknak van – bólintott az édesanyja. – Emlékszel, amikor kilöttyent a forró víz? Épp csak megégetted az ujjamat. Pedig lehetett volna sokkal rosszabb is! Az őrangyalom megsúgta, hogy álljak messzebb, és én úgy is tettem.
– Nahát! – csodálkozott Berci. – Talán ő súgta nekem is, hogy ne másszak feljebb… Volt egy olyan érzésem.
– Biztosan! – mosolygott az anyukája. – És most lehet, hogy nem is azért lógatod a válladat, mert megütötted… hanem mert az őrangyalod még mindig ott ül rajta!
– Figyelj csak! – súgta izgatottan. – Nem hallasz semmit?
Berci elhallgatott, majd halkan megszólalt:
– Nem… Vagyis… de! Mintha azt mondaná, hogy van nekem látható őrangyalom is.
– Tényleg? Ki az? – kérdezte az anyukája kíváncsian.
– Hát te, anyu! – felelte Berci, és átölelte. – És azt súgja nekem, hogy amikor ő nincs mellettem, hallgassak rád.
– Mert ketten vigyázunk rád? – mosolygott az anyuka. És apu? Ő talán nem? Vagy a mama?
Édesanyja megsimogatta Berci haját.
– Hiszen egy egész mennyei sereg vigyáz ránk – suttogta. – Csak meg kell tanulnunk meghallani őket.
Berci elgondolkodott. Aztán boldogan elmosolyodott.
– Azt hiszem… már hallom is.