Busa és Mackó

Busa és Mackó.

 Anyu becsukta a mesekönyvet és én már tényleg álmosnak éreztem magam, de szerettem volna még megtudni, hogy mi volt vajon az ő kedvenc meséje, amikor kicsi volt.

 – Anyu neked melyik mese volt a kedvenced kiskorodban? – kérdeztem álmosan.

 – Nekem a Micimackó, szívem – válaszolta és én kicsit csalódott lettem, mert a Micimackó nekem nem tűnt elég izgalmasnak és fordulatosnak sosem. Ő elmosolyodott látva a lebigyedt számat és megsimogatta a fejem, majd egy puszit nyomott a homlokomra.

 – Az talán nem is gyerekeknek való, drágám. Onnan tudom, hogy felnőttként még jobban szeretem olvasgatni – nevetett vidáman.

 Bebújtam a takaró alá és belefúrtam arcomat az illatos, friss párnámba. Anyu lekapcsolta a villanyt csak az éjjeli lávalámpám világított tovább, megóvva engem a sötétben lapuló dolgoktól, amiket nem ismertem és nem is volt semmi kedvem megismerni. Már majdnem elaludtam, mikor a busa fejű oroszlánom megszólalt a szoba sarkából.

 – Én sokkal érdekesebb vagyok Micimackónál – jelentette ki.

 Az oroszlánomnak valamiért sosem adtam nevet csak busa fejűnek hívtam, mert olyan vicces narancssárga sörényt készítettek neki a játékgyárban.

 – Te busa fejű, hát pont most kellett megszólalnod? – hánytam a szemére, mert már tényleg majdnem elaludtam és ezért kicsit haragudtam rá.

 – Csak megjegyeztem, mert nem szeretném, ha úgy aludnál el, hogy azt hiszed Micimackó érdekesebb nálam csak, mert az anyukád is őt kedveli.

 Meglehetősen idegesítő volt néha az én oroszlánom.

 – Ne aggódj, egyáltalán nem gondolok semmit Micimackóról sőt, ha észrevetted volna semmi nyoma sincs a játékaim között – feleseltem vele mérgesen.

Hallottam, ahogy lassan megmozdul a sarokban, majd éreztem, ahogy felmászik mellém az ágyba. Szeretett mellettem aludni és én is szerettem bundájának az édeskés illatát és a mély hangját hallgatni, mikor beszélgettünk.

 – De anyukádnak van egy fent a padláson – jegyezte meg csak úgy mellékesen.

 – Ugye nem azt akarod mondani, hogy kutattál a holmija között te busa? – kérdeztem most már tényleg nagyon mérgesen.

 – Muszáj volt Barbi – válaszolta – belső késztetés volt.

 – Az mit jelent, hogy belső késztetés, te butus? – kérdeztem, mert éreztem, hogy el akarja mismásolni a dolgot.

 – Hát vannak a belső meg a külső késztetések és ez egy belső volt – válaszolta kioktatóan és nyilván azt hitte, hogy ezzel kimerítő választ adott.

 – Akkor milyen a külső késztetés – kérdeztem. Gondoltam itt az idő sarokba szorítani a vén fenevadat.

 – A külső például az, mikor anyukád bejön reggel a szobába kakaóval és kaláccsal és felébreszt sok puszi közepette, hogy ideje felkelned, vár az iskola.

 Ezt igazán érdemes volt meggondolni, mivel eléggé értelmes magyarázatnak tűnt.

 – Szóval akkor hozzád nem ment senki oda kakaóval és kaláccsal meg puszival, hogy kutasd át anya holmiját? – kötekedtem vele tovább.

 Felé is fordultam, mert kíváncsi voltam arra a tudálékos arckifejezésére, amivel az ilyen beszélgetésekbe szokott belevágni.

 – Eltaláltad barátném – válaszolta. – Éppen ezért az egy belső késztetés volt. Remélem most már érted a különbséget – folytatta olyan tudálékosan, hogy majdnem ki is nevettem miatta.

 – Az én holmimat is át szoktad kutatni néha, mikor senki sem kér meg rá kakaóval meg kaláccsal? – kérdeztem tőle a legnagyobb nyugalmat színlelve.

 – Természetesen – válaszolta flegmán és két karját a feje alatt összekulcsolva nézte tovább a plafont.

 Nem pont erre a válaszra számítottam. Azt gondoltam az én oroszlánom talpig becsületes, aki sosem kutatna a dolgaim között. Kicsit csalódott voltam és nehezteltem rá.

 – Szóval sokszor van ilyen belső késztetésed, hogy átkutasd mások holmiát?

 – Szinte állandóan ilyen késztetésem van. Úgy érzem így védhetem csak meg az otthonunk nyugalmát – válaszolta professzori modorban.

 – És elárulnád kérlek, hogy még kinek kutattál a cuccai között, mikor belső késztetésed volt?

 – Mindenkinek.

 Hát az eszem megáll, gondoltam. Ez a butus, busa oroszlán rendszeresen átkutatja a lakást, mikor nem vagyunk itthon? Hát ez nagyszerű. Már legalább azóta együtt vagyunk, hogy az eszemet tudom és most derül ki, hogy a kedvenc játékom egy mániákus kutakodó.

 – Nem szégyelled magad te busa? – ripakodtam rá dühösen és ő a szám elé tette három ujjú mancsát, amire a karmok csak úgy fel voltak festve fekete festékkel.

 – Még felébrednek a kiabálásodra Barbi és akkor azt hiszik megbuggyantál, hogy magadban veszekszel – intett nyugalomra és abban viszont tényleg igaza volt, hogy jobb lenne, ha senki nem tudná meg, hogy esténként beszélgetni szoktunk.

 – De hát, hogyan lehetsz ilyen neveletlen, hogy mások dolgaiban kutakodsz? – kérdeztem tőle szemrehányóan.

 Felém fordult az ágyban és nagyon komolyan a szemebe nézett.

 – Ez nem neveletlenség, hanem elővigyázatosság. És egyébként is te neveltél, úgyhogy ha hibának tartod, akkor a te hibád is.

 Hát ez már tényleg több volt a soknál. Még hogy az én hibám, hogy nem tud uralkodni a féktelen kíváncsiságán. Micsoda egy fránya oroszlánná vált a busa fejű az évek alatt.

 – És mitől kéne megóvnod minket te habókos, ha szabad kérdeznem? – faggattam tovább őt.

 – Mit tudom én, bármitől...mindentől. Nem érted? Nem kell ismerned a veszélyt ahhoz, hogy el akard kerülni! Csak úgy fel kell rá készülni, hogy elkerüld és elővigyázatosnak kell lenni és akkor, ha jön a bármilyen veszély nem lesz esélye. Ennyi az egész. Na én ezt teszem pontosan – magyarázta behatóan az öreg oroszlán és kétségem sem volt afelől, hogy komolyan is gondolja, amit mond. Nem igazán értettem ezt a fene nagy elővigyázatosságot, mert én nagyon is biztonságosnak találtam az otthonunkat és el sem tudta volna képzelni, hogy velünk bármi baj történhetne. A busa fejű tudálékosan bólogatott és azt mondta

 – Látom kapizsgálod már. Szükség van az ilyen óvatos személyekre, mint én. És csak úgy tudhatom meg, hogy minden rendben van-e, ha folyamatosan szemmel tartok mindent. Például azt is, hogy mi van a padláson – kacsintott rám. – És anyukád mackója ott porosodik egy dobozban erről meggyőződtem, biztos lehetsz benne.

 – És mikor ott jártál te kíváncsi Karcsi és belenéztél a dobozba nem is mondott neked semmit anya mackója?

 – De igen mondott – válaszolta és láthatóan elszomorodott. Ezen meglepődtem. Megsimogattam a narancssárga sörényét és hírtelen nagyon kíváncsi lettem, hogy mit is mondhatott neki Micimackó.

 – Elárulnád nekem, hogy mit mondott a mackó?

 – Azt mondta nem az fáj neki, hogy anyukád felnőtt és az sem, hogy már nem játszik vele, hanem az, hogy elfelejtette őt, hogy itt van a padláson és nem is adta tovább neked, pedig csak egy kis mosás kéne neki és ugyanolyan lenne, mint új korában volt. Mivel anyukád annak idején nagyon vigyázott rá.

 Hírtelen elszégyeltem magam, mert nagyon szerettem volna felmenni Micimackóért a padlásra, de arra gondoltam, hogy a busa fejű oroszlánom, akkor biztos nagyon megharagudna rám, hogy már nekem is Micimackó kell. Mintha kitalálta volna a gondolataimat azt mondta hírtelen.

 – Egyáltalán nem lenne ellenemre, ha lehoznánk őt.

 Ettől nagyon izgatott lettem. Egyrészt én még sosem láttam anyu mackóját, másrészt megrémisztett a gondolat, hogy éjszaka felmenjek a padlásra, ahol isten tudja mik rejtőznek még a sötétben.

 – Nagyon jó világítás van fenn – szólalt meg az oroszlánom majd hozzátette – és tisztaság is.

Ettől még nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet felmenni, de egyre jobban vágytam látni anya mackóját.

 – Én előre megyek és vigyázok rád Barbi, nincs mitől félned – bátorított az oroszlánom és mivel olyan elszántnak tűnt, így hát rábólintottam.

 – Induljunk te busa!

 Kisettenkedtünk a szobából a fürdőszoba mögötti helységbe, ahol a padlásra vezető lépcső kezdődött. A lépcső tetején a padlás ajtaja csendesen és simán kinyílt a villanykapcsolót felkattintva pedig tényleg fényárba borult a padlás, ami igazából olyan volt, mint a lakás többi szobája tiszta és rendezett, ahogyan anya szerette.  Az oroszlánom odavezetett a sarokban álló doboz toronyhoz, aminek a legfelső darabja éppen az arcommal volt egymagas és kérte, hogy vegyem fel őt is.

 – Ezt nyisd ki, ezt a legfelsőt! – bíztatott és mivel ő is velem volt bátran kinyitottam hát a dobozt. Alig láttam bele olyan magasan volt nekem, de ahogy kibontottam a tetejét, hallottam, hogy valaki hosszasan nyögdécsel benne, mint aki reggel álmosan nyújtózkodik.

 – Mackó! Elhoztam Barbit, ahogyan megígértem – szólalt meg fojtott hangon az oroszlán.

Te csalfa kis áruló, gondoltam magamban. Hát jól megszervezted az egészet.

A mackó felült a dobozban és így egyenesen szembe is került velünk ültében.

 – Szervusztok! Örülök, hogy eljöttetek hozzám – mondta éppen azon a cuki hangon, amit a rajzfilmből már jó ismertem.

Tényleg nagyon jó állapotúnak látszott, pedig igen régóta a dobozban lehetett.

 – Szervusz mackó! – válaszoltam. – Megengeded, hogy kivegyelek a dobozból?

 – Másra sem vágyom jobban, kedvesem – válaszolta és már nyújtotta is mancsait felém. Mivel a busa fejűt éppen a bal karommal szorítottam magamhoz csak úgy egykézzel tudtam benyúlni érte a dobozba, de ő is nagy nyögések közepette meg kapaszkodott bennem, így könnyedén ki tudtam venni a kartonból Elhelyezkedett a karomban és felnézett rám.

 – Szóval te vagy az én drága kis Gabikám kislánya? – kérdezte olyan sok szeretettel a hangjában, hogy rögtön tudtam, hogy mi is biztosan nagyon jó barátok leszünk.

 – Te pedig a legkedvesebb játéka – válaszoltam miközben az orrommal megsimogattam a feje búbját.

Elmosolyodott és azt mondta

  – Még van időnk jónéhány kalandra, ha ti is akarjátok persze.

 A busa fejű és én egyszerre bólintottunk és ők ketten egymás mancsaiba is csaptak, mintha mindig is világi jó barátok lettek volna. Lementünk együtt a szobámba és megkérdeztem a mackót, hogy nem bánná-e, ha befújnám egy kis parfümmel, mert eléggé dohos szaga van.

Még fel is emelte a karjait, hogy a hóna aljára is jusson az illatszerből és úgy forgott körbe-körbe, mintha éppen zuhanyozna. Azután bebújtunk az ágyamba és sokáig faggattuk ketten a mackót a régi kalandjairól anyával és ő olyan szívesen mesélt el mindent, ami eszébe jutott, hogy egészen éjfél után lett, mikor a fali órára pillantottam. Azt javasoltam, hogy folytassuk másnap a beszélgetést, mert nekem reggel iskolába kell mennem és nem tudok majd felkelni, ha tovább folytatjuk. Így hát bebújtunk a takaró alá mindhárman és nagyon hamar el is aludtam a két jó illatú szőrmók között.

 Reggel anya hangjára keltem, aki az ágyam szélén ült és meghatottan simogatta Micimackót buksiát.

 – Hogy kerültél ide? – kérdezte a mackótól, aki fekete gomb szemeivel a messzeségbe meredt.

 – Jó reggelt anya! – szólítottam meg.

 – Jó reggelt szívem! – válaszolta, de nem fordult felém vidáman puszilgatva engem, ahogyan mindig szokott.

 Gyorsan felültem az ágyban és a nyakába kapaszkodtam, miközben megpróbáltam én is az ölébe furakodni. Láttam, hogy könnyes a szeme, ahogyan a mackó fejét cirógatja.

 – Nem haragszik rád anya, egyáltalán nem – mondtam neki –, de szeretne velem maradni, a szobámba, ugye megengeded?

 – Persze hogy megengedem szívem, ha megígéred, hogy nem mész föl többé egyedül a padlásra – válaszolta. – És ha megengeded, hogy elvigyem őt egy jó alapos fürdetésre.

 Most már megpuszilgatott, ahogyan szokott és közben a mackót pontosan ugyanúgy szorította a karjában, ahogyan én szoktam az oroszlánomat.

 – Edd meg a reggelidet, drága, vár az iskola! – mondta és Micimackóval a karjában elindult kifelé a szobámból.

 Mikor csak ketten maradtunk a busa fejűvel, aki ismét az ágy mellett a földön végezte azt éjszakai alvást, arra gondoltam, hogy alig várom már az esti beszélgetést anya gyerekkoráról. Örültem, hogy megtaláltuk mackót. Talán anya is játszik majd velünk, együtt a régi kedves játékával. Mikor végeztem a reggelivel a fürdőszobában anyát találtam, aki csapban éppen a mackót mosta, de egyáltalán nem úgy, mint mondjuk egy sapkát vagy egy cipőt, hanem olyan szeretettel és olyan gondosan, mint ahogyan egy csecsemőt szoktak. A mackó rám mosolygott miközben a másik csapnál a fogamat mostam és odasúgta nekem mialatt anya elhajolt egy törölközőért, hogy este adunk majd nevet az oroszlánomnak is. Hagyta, hogy anya finoman megtörölgesse a puha törölközővel és újra eltűntek a szemem elől. Később tisztán és illatosan az ágyamban találtam őt az oroszlánom mellett. Aznap reggel már nem mozdultak vagy szólaltak meg többet, de tudtam, hogy ők is nagyon várják már a közös estét velem.

 És még nagyon-nagyon sok estét játszottunk együtt hármasban. Iskola után sokszor találtam a mackót egészen máshol, mint ahol én hagytam és felfigyeltem rá, hogy anya néha csak úgy minden ok nélkül annyit mond magában

 – Csacsi öreg medvém!