Cinege az ablakban

Cinege az ablakban.

            A bérház ablakára minden járókelő meglepetten nézett fel. Egy kismadár ült a párkányon, egy cinke. Minden nap lehetett látni, amint a színes tollazatú kis jövevény ott csiripel, amint kinyitja Anya az ablakot, hogy szellőztessen.

            A cinke alig várta, hogy kitáruljanak az ablakszárnyak. Odabent egy kisfiú figyelte az ablakot, a kismadár érkezése mindig nagy örömmel töltötte el. Ilyenkor a sárga-kék-fehér-szürke tollazat jókedvre derítette. Anya szórt a párkányra madáreleséget, a cinege gyorsan felcsipegette. Szerette a kismadár a kisfiút, nagy barna szeme és kedves kis arca hamar belevésődött a lelkébe. Az anyukája lám milyen kedves, mindig vendégül látja őt. Ebben az időpontban a gyereknek is hozott ennivalót, és így együtt falatozhattak. Mikor már nem maradt mag az ablakpárkányon, a cinke elszállt, a szemben álló lombos fa ágára. Ha bezárultak az ablakok, akkor az üvegen át figyelte a gyereket. Mindjárt öltöznek, aztán indulnak lefelé. Mikor kiléptek a kapun, az utcán követte őket. Látta, hogy a doktor bácsihoz mennek. Ez nagyon gyakori program volt náluk. A kismadár hűségesen várta a vizsgálat végét, Anya gondterhelten jött ki a rendelőből, majd eltűntek a bérházak között. A cinke azon gondolkodott, hogyan tudná felvidítani őket. Hamarosan kitalálta, mit kellene tenni. Összehívta az összes cinegét, akit csak ismert. Elcsiripelte nekik, hogy lakik a közelben egy kisfiú, aki már régóta beteg, alig van étvágya, akkor szokott jól enni, mikor látja, hogy ő, a madárka a párkányukról magot csipeget, akkor együtt jóízűen tízóraiznak. Gyakran járnak orvoshoz, és úgy tűnik, a gyerek nehezen gyógyul, ezért segíteni szeretne. Szervez egy cinke kórust, akinek kedve van, álljon be közéjük, tanuljanak meg egy madárdalt, és azt addig énekeljék a kisfiúnak, amíg meg nem gyógyul. Hihetetlen, de az összes ott lévő madár jelentkezett, hogy szeretne részese lenni a közös éneklésnek. Azonnal elkezdték a tanulást. A környék hangos madárcsiripeléstől lett zajos, néhányan még bosszankodtak is, de a többség szeretettel hallgatta őket.

Másnapra készen voltak a produkció. A madárkórus az ablakkal szemközti fán várta, hogy kitáruljon az ablak, és odaszállhassanak az ablakpárkányra.  Mikor Anya megjelent, már készültek, és mindannyian átrepültek, nem várták meg azt sem, hogy magot szórjon nekik, azonnal rázendítettek.

– Meggyógyulsz, meggyógyulsz, hamarosan kint játszol a többiekkel, meglátod! – énekelték.

A kisfiú nem értett a cinkék nyelvén, de a sok kis színes madár, a kórus, a kedvességük felvidította őt. Anya is mosolygott, megsimogatta a gyereket, magához ölelte és úgy mondta:

– Mennyi aranyos kis cinege! Mind hozzád jöttek, hogy énekükkel felvidítsanak! Látod milyen édesek?

– Igen Anya, látom, és éhes lettem! – felelte a kisfiú.

– Ó, ez nagyon jó jel, hozom neked a tízóraid! – szaladt ki Anya a konyhába.

A nagy barna szemek most nem a láztól csillogtak, hanem az örömtől. Megevett mindent, amit Anya elébe tett, pedig a cinkék még nem is kaptak magot. Anya később hozott nekik, kiszórta a párkányra, de ők csak énekeltek, énekeltek, a napsütésről, tavaszról, erdőről.  Vidám csiripelés töltötte be a szobát.  

Aznap nem mentek el a doktor bácsihoz, Anya telefonált, hogy hirtelen elkezdett javulni a kisfia állapota.

Másnap, harmadnap is megjelent a cinege kórus, mindig új és új dalokat tanultak. Egy volt csak állandó, az első, amiben azt ismételgették, hogy:

– Meggyógyulsz, meggyógyulsz, hamarosan kint játszol a többiekkel, meglátod!

A kisfiú láza nem tért vissza. Ahogy teltek a napok, egyre erősebb lett, mert tudott már jó étvággyal reggelizni, ebédelni, vacsorázni is. A tízórait minden nap a madarak énekére fogyasztotta el. A cinegék mindig akkor csipegették fel a magvakat, mikor már befejezték a dalolást.

Egy napon hiába jelent meg a kórus a szemközti fán, nem tárult ki az ablak. A kis cinke benézett a szobába, és látta, hogy nincs senki otthon. A párkányon azonban rengeteg madáreleség várta. Attól a naptól fogva neki és az összes énekkaros társának Anya nagyon sok ennivalót szórt ki.

            A kis cinke elrepült az óvódáig, és boldogan figyelte, ahogyan a kisfiú játszik a többiekkel.

– Mondtam, hogy jól leszel! – csiripelte hangosan, mire az ismerős kis arc, a nagy barna szempár felé fordult.

A gyerek mosolygott, és integetett a madárnak. A madár felemelkedett a magasba, és egy darabig még körözött az óvoda játszótere fölött.