Csenge csengője

Csenge csengője.

Hol volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren túl, sőt még azon is túl élt egy kislány, Csenge. Egy olyan faluban lakott, ahol mindenki gyermek volt és nagyon-nagyon alacsony. De valahogy a mi Csengénk magasra nőtt, s ezért a többiek nem szívesen játszottak vele, hisz' úgy gondolták, társuk mássága csak bajt hoz rájuk. Az sem tetszett nekik, hogy Csengének sokkal nagyobb mézeskalácsházban kellett laknia, mint a többieknek, hogy elférjen odabenn, és sokkal több rózsasziromra volt szüksége ruhája elkészítéséhez. Így esett hát, hogy Csenge sokszor bóklászott egyedül a közeli karamellerdőben és rugdalta bánatosan az édes borostyánszín fák ágairól lepergő porcukorhavat.

Egy ilyen alkalommal, mikor már magasan ragyogott az égen a nap és fénye megcsillant a vattacukorbokrokon, Csenge fogta magát és szokása szerint egyedül indult meg, hogy felfedezze a közeli habcsókdombokat, le egészen a csokoládépuding-mocsarakig. Útközben szemkápráztató gumicukorpipacsokból falatozott és kedves, barátságos állatokkal találkozott, akik mind-mind a karamellfákon termő lelógó nyalókákon, a vattacukorbokrok pillecukorvirágain és más édes finomságokon éltek.

Az egyik kisállat, egy őzgida, akit társai Pöttyösnek neveztek, azt mesélte, hogy egyszer már a fagylalthegycsúcsokat is megmászta és megfürdött a nutellafolyamban. Csenge ámuldozva hallgatta. Szíve mélyén folyton elvágyódott a kicsi mézeskalácsfaluból. Szeretett volna új tájakat és varázslatos lényeket megismerni: jóakaratú tündéreket és angyali hangú hableányokat. Titkon abban reménykedett, köztük talán otthonra lel.

Ahogy így bandukolt tovább a csokoládépuding mocsarak felé, egyszercsak csodálatosan trillázó kacagást hallott. Először azt hitte, talán két pajkos kolibri mókázik, vagy a puncstó vidrái játszadoznak a közelben, de aztán ahogy nem látott senkit maga körül, elindult a földöntúlian vidám kacagás nyomában.

Hamarosan egy barlangot pillantott meg az egyik habcsókdomb oldalában. Szinte rémítette a cukorfehér dombból nyíló csokoládéfalak ölelte titokzatos alagút, mégis vágyott rá, hogy megtudja, honnan származik a trillázó nevetés, így hát elindult befelé. Léptei nyomot hagytak a barlang  földjét borító csokoládéreszelékben és kakaóporban. Úgy gondolta, ha elágazáshoz ér is, nyomai mindig megmutatják majd a kiutat. Azonban a csokoládébarlang nem ágazott tovább semerre. Egyenes volt és egyenletesen mélyült, de hiába nem érte már a kislányt külső fény, a barlangban ugyanaz a csokoládészín derengő fény uralkodott, mint a szájánál, sőt, ahogy Csenge egyre mélyebbre jutott, megnőtt a fényesség és a kislány a barlang legmélyén egy karamelltükörbe botlott, amely teljesen elzárta előle a további utat.

„Most mitévő legyek?” – morfondírozott magában Csenge, hisz' a kacagást továbbra is hallotta a karamelltükör túloldaláról.

Magaelé nyújtotta kezét, hogy megérintse, ám legnagyobb meglepetésére, keze úgy hatolt át a karamellen, mintha ott sem lett volna. A kislány, mielőtt jobban meggondolhatta volna, nagy levegőt vett és átugrott a karamelltükrön. A túloldalán akkora fényesség volt, hogy pár pillanatig ki sem tudta nyitni a szemét és még azután sem tudott semmi mást kivenni a fehér ragyogásból, mint egy hozzá hasonlóan nyúlánk kislány alakját, akinek döbbenetére szárnyai voltak.

– Ki vagy te? – kérdezte a kacagó szárnyas kislánytól.

– Én Cukorvirág vagyok – felelte az vidáman.

„Cukorvirág? Milyen különös név!” – gondolta Csenge.

– Ó, mifelénk, tündérek felé egyáltalán nem különös. De vigyázz, mert mi, tündérek, látjuk ám a gondolatokat! – mosolygott Cukorvirág.

– Te tündér vagy? – lepődött meg a kislány újra. – Hisz' te épp olyan vagy, mint én, ha nem nézem a szárnyaidat!

– Mindenki máshogy különleges – nevetett Cukorvirág.

– Én nem vagyok különleges. Sőt! A többiek inkább ijesztőnek látnak. – Csenge hangja szomorúan csengett.

– Akkor segítségre van szükségetek, hogy mind meglássátok, ki vagy – a tündér trillázó kacagás mellett egy apró kristálycsengőt nyújtott a kislánynak. – És most pislogj egy nagyot!

Csenge úgy tett és hirtelen újra a habcsókdomb oldalán találta magát kezében az icipici csengővel, ám a csokoládébarlangnak és Cukorvirágnak nyoma sem volt.

– Kislány! Kislány! – kiabálta egy vörösmókus egy közeli karamellfán hintázva. – Bújj el gyorsan, kislány, mert felébredtek az óriások és rátámadtak a mézeskalácsfalura!

Csenge nagyon‐nagyon megrémült, hisz' már sok mesét hallott a szörnyű gonosz óriásokról, akik a fahéjsivatagból jöttek, a zenén kívül semmitől sem féltek és egészben nyelték el a gyerekeket. Félelmében legszívesebb ásott volna magának egy új csokoládébarlangot, de ahogy a kezében tartott csengettyűre pillantott, arra gondolt, talán nincs is már semmilyen hangszer a faluban, s ha ő nem megy vissza, könnyen lehet, hogy mindenki pusztulásra lel, hisz a legendáik úgy mesélték, akire egy óriás ránéz, félelmében elfelejt énekelni. Anélkül meg, hogy használhatnák a saját zenéjük erejét.

Futni kezdett vissza a mézeskalácsfaluba, egyre távolabb a csokoládépuding-mocsaraktól. Olykor-olykor egy-egy nyalóka csapódott arcába vagy vattacukorbokor akadt rózsaszirom ruhájába, de ő rohant tovább, ahogy a lába bírta. Mikor felért az utolsó habcsókdomb tetejére, megpillantotta a pusztítást: a mézeskalácsházak romokban hevertek és társai kétségbeesetten menekültek mindenfelé. És akkor jobbra megpillantott egy hatalmas rémisztő óriást, aki olyan ijesztő volt, hogy szinte megfagyott a vér az ereiben és egészen elnémult.

Az óriás a kicsi Zsófit tartotta markában és épp arra készült, hogy elnyelje, de Csenge minden bátorságát összeszedve rohanni kezdett felé hevesen rázva az aprócska csengőt, melynek hangja olyan szép és olyan tiszta volt, hogy egészen a szívekig hatolt és a kislány egyszeriben azt vette észre: már nem fél. A bénító félelem hiányában pedig énekelni kezdett.

De a csengettyű tiszta hangja nemcsak őt ébresztette fel, Zsófi is vele együtt kezdett dalolni. Az óriás erre elengedte a kislányt, és mivel az ő gonosz szíve nem tűrhette a tiszta dalt, menekülni kezdett. Csenge tovább rázta az icipici csengőt és Zsófival, majd a falujuk minden gyermekével együtt dalolva elűzték az utolsó óriást is.

Tiszta énekük végigszállt a domboldalakon, táncra perdítette a napot és megcsendítette a karamellfákról lelógó nyalókákat is, s maguknak a gyermekeknek is legnagyobb meglepetésére mézeskalácsházaik darabjai is pörögni kezdtek, majd újra helyükre kerültek, s mire az apróságok felocsúdtak, már újra állt az egész falu.

Így történt, hogy a gyerekek mind bocsánatot kértek Csengétől és azontúl mindig örömmel játszottak vele. Csenge pedig rájött, hogy nem vágyik már annyira új tájakra és varázslatos lények után, hisz' végre otthonra és szeretetre lelt.

Itt a mese vége, aki nem hiszi, járjon utána!