Mese a porcelánbaba elveszett szívéről

Mese a porcelánbaba elveszett szívéről.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elegáns úri ház, abban egy tekintélyes méretű, úri gyerekeknek való játszószoba, s abban a játszószobában egy ódon vitrin. Ennek a vitrinnek a legeslegfelső polcán állt egy bíborba-bársonyba öltöztetett, bodor hajú porcelánbaba, akit nem máshogy hívtak, mint Kaolinvári Emma kisasszonynak, és aki bizony igencsak büszke volt messze földön – azazhogy a játszószobában – híres szépségére és kifinomult modorára és előkelő származására.

Történt azonban egy napon, hogy a kis Lotti más játékokkal játszott inkább, s nem kérte dadusától az addig imádott porcelánbabát. Attól fogva a szoba többi lakójának szemében Emma kisasszony egyszerűen Emmává degradálódott az említett igen nagy bánatára, s este, amikor a kis Lotti szobájába tért és elnyomta az álom, a porcelánbaba oktató hangon fordult a mellette álló faragott, kézzel festett falovacskához:

– Én igenis megérdemlem a kisasszony megnevezést – kezdte. – Hisz' Lotti bizonyára csak azért nem akart velem játszani, mert túl szépnek és finomnak tart ahhoz, hogy véletlenül tönkretegyen! Mi másért ne játszana velem?

– Azért mert neked nincs szíved – felelte a faragott falovacska.

– Igenis van szívem! – kiáltotta méltatlankodva Emma. Tisztán emlékezett arra a pillanatra, amikor a művész a porcelánkészítő manufaktúrában elkészítette a szívét. Hajtogatta, formázgatta az anyagot, s akkor született meg ő! Akkor kezdett igazán élni és érezni. Nem akkor, amikor a testét formázták, ruháját cifrázták vagy haját bodorították, hanem amikor elkészítették egyszerű, aprócska szívét. Most a mellkasára tette hát kezét szavait igazolandó.

– Nem dobog – jelentette ki a faragott falovacska.

– Nem dobog – ismételte a porcelánbaba döbbenten.

„De miért nem dobog?” – kérdezte magában, kétségbeesetten. „Hová lett a szívem?”

Körülnézett a polcon, amin állt, de sehol sem látta, kérdezni pedig fölöslegesnek tartotta, így a lelógó vert csipkébe kapaszkodva lemászott az alatta lévő polcra.

– Nem láttad a szívem? – kérdezte kétségbeesetten a szivárványszínben úszó kristályhattyút.

– Hmmm... hmmm... – hümmögött a kristályhattyú. – Amennyit a ruháddal bajlódtak, azt már bizonyosan kispórolták – felelte sandán.

Sem a szintén porcelán libapásztorlány, sem az ezüstből formázott kutya-papírnehezék nem volt kedves a porcelánbabával, hiába mászott le a legalsó polcra.

Emma azonban még itt sem adta fel, két hófehér porcelánkezével nekiveselkedett a vitrin nehéz üvegajtajának, s kemény erőlködésére az ajtó kitárult, méghozzá olyan hirtelen, hogy a porcelánbaba elvesztette egyensúlyát s kizuhant. Ízzé porrá zúzhatta volna magát, ha nem egyenesen a földre terített dús rókaprémre esik. Fájdalmasan felnyögött, ám semmi baja sem esett, így feltápászkodott és ahogy onnan a földről körültekintett, elakadt a szava.

A kandallóban pislákolt a tűz. Fénye meg-megcsillant a plafonig érő karácsonyfára aggatott kristálydíszeken és a milliónyi gömbön. A fa alatt aprócska betlehem állt. A porcelánbaba még soha korábban nem látott ilyet.

Gyermeksírás hallatszott. Egy aprócska porcelánbaba sírt a betlehem jászlában, ám a többi alak továbbra is mozdulatlanságba merevedve állt. Emma próbálta szólongatni őket, de teljesen élettelenek voltak, a gyermek azonban egyre csak sírt. A porcelánbaba belenézett a jászolba és majd megrepesztette a bánat, oly keservesen zokogott a kicsi. Körülnézett, mivel vidíthatná fel. A tűz fénye ekkor az egyik angyalszobor mellett álló hárfára esett. Hallott már zenét korábban, de még sosem játszott egyetlen hangszeren sem. Bizonytalanul ment hát közelebb és pengette végig a húrokat. Akkor eszébe jutott, mit mondott korábban a dadus Lottinak: a dolgokra nem elég ölbe tett kézzel várni, őszintén hinned kell a karácsonyi csodában, ha azt akarod, hogy megtörténjen.

A porcelánbaba leült a hangszer melletti apró székre, lehunyta a szemét és játszani kezdett. Próbálta meghallani lelke zenéjét és visszatükrözni azt a hangokon. Sokáig játszott lehunyt szemmel, s amikor végül kinyitotta, nem tudta, ébren van vagy álmodik. A szoba körülötte megtelt táncoló játékokkal, együtt forgott a faragott faló a kristályhattyúval és a libapásztorlánnyal, mind-mind együtt örvendtek és táncoltak, még a karácsonyfa kristályangyalai is feléledtek és keringőzni kezdtek a levegőben.

Emma abbahagyta a játékot, ám a hárfa hangjai ugyanúgy pengtek tovább, mintha ujjai még mindig zenélnének és mindehhez most ének társult, mert a játékok és a díszek közös éneklésbe kezdtek. A porcelánbaba újra a jászolba nézett és a gyermek most már boldogan kacagott. Ő a karjára vette és érezte, ahogy egy különös érzés járja át, ekkor az addig élettelen kékruhás nőszobor karjára tette kezét és arcán csodaszép mosollyal, szemében földöntúli fénnyel annyit mondott:

– Köszönöm, Emma.

És a porcelánbaba érezte, a szíve újra dobog, és akkor rájött, hogy nem is vesztette el soha, csak a szeretet tüze hunyt ki belőle, de az akkor már újra lobogott.

Itt a mese vége, aki nem hiszi, járjon utána!

—♡—

Ezzel Anya abbahagyta a mesélést és kislányára nézett, aki apja vállán bóbiskolt. A karácsonyfán villódzó fények beragyogták a gyermek arcát.

Apa felállt és óvatosan karjába vette lányát, majd Anyával a nyomában megindult a gyerekszoba felé. 

Pár pillanat múlva a kislány már szobájában aludta édes álmát, a szülők pedig az ajtóból suttogták:

– Boldog karácsonyt, drága Emma! Jó éjszakát!