Hanna és a sárkány

Hanna és a sárkány.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi lány, Hanna. Épp olyan volt, mint a többi gyerek: kedves, játékos, álmodozó, mégis volt egy valami, amiben különbözött: nem félt a mesék szörnyeitől, mert a szülei mindig azt tanították neki, a rossz nem több, mint a jó hiánya, s ő magában úgy okoskodott, hogy ha valami valaminek a hiánya, akkor az nincs, s ami nincs, attól nem kell félni.

Így hát a kicsi Hannát nem lehetett azzal rémisztgetni, hogy egy napon majd elviszi a gyerekszedő, s a többi gyerek rémalakjain is csak vidáman nevetett, ami miatt társai igen-igen megharagudtak rá.

„Ő is olyan, mint mi! És mégis játsza a nagy bátort!” – morgolódtak magukban.

A kicsi Hanna pedig egyszercsak azzal szembesült, hogy nem akar vele játszani senki. Aznap délután egyedül bóklászott otthon a kertben, kergette a színpompás pillangókat, de szíve mélyén igen-igen el volt keseredve.

– Grrr! – hallotta hirtelen. Körülnézett, de nem látott senkit.

– Grrr! – hallotta ismét, de ekkor már recsegés is társult a morgáshoz, így felkapta fejét, s hát mit lát? Egy hatalmas, rémisztő sárkány terpeszkedik a szilvafán!

– Miért morogsz? És mit csinálsz a szilvafánkon? – kérdezte a kislány kíváncsian, cseppet sem félve.

– Grr! Én egy nagy ijesztő sárkány vagyok és azért morgok, hogy mindenki féljen tőlem! – felelte a nagy ijesztő sárkány.

– Akkor nyugodtan hagyd abba a morgást, mert ígyse-úgyse félek tőled!

– Te nem félsz tőlem? – kérdezett vissza a nagy ijesztő sárkány bizonytalanul.

– Egy cseppet sem! – húzódott mosolyra a kicsi Hanna szája. – Lehetnénk barátok! – ajánlotta.

– Miért akarnál éppen te barátkozni velem? Grr! – morgott továbbra is a nagy ijesztő sárkány.

– Mert ha ennyit morogsz, biztosan nincsenek barátaid! – mosolygott tovább a kislány.

– Miért akarnék barátokat?

– Azért, mert szeretni valakit jó dolog, és a barátok szeretik egymást.

A nagy ijesztő sárkány megilletődve nézett rá.

– Jól van, kicsi Hanna, legyünk barátok!

– Honnan tudod a nevem? – kérdezte a kislány.

– Tudod, kicsi, a nagy ijesztő sárkányok mindent tudnak.

Hannát elkápráztatta a „minden", s arra kérte a nagy ijesztő sárkányt, meséljen neki mindarról, amit tud. És a nagy ijesztő sárkány mesélni kezdett a kislánynak az álmok varázslatos birodalmáról, erdők-mezők állatairól, az emberek világáról, meg mindenről, amit valaha látott, mert hát a nagy ijesztő sárkány már nagyon-nagyon sok mindent látott.

A kicsi lány megkérte, jöjjön el hozzá minden délután és a nagy ijesztő sárkány el is jött mindig és tovább mesélt. Sokszor megkérte Hannát, üljön fel a hátára és mesélés közben felszállt vele az égre, megmutatta neki a mezőket, a városokat és a tengereket. Elrepült a felhőkarcolók felett, leszállt a szurdokok legmélyére és sose hagyta abba a mesélést. Átmesélte az együtt töltött órákat és hangja betöltötte a kislány álmait. Hanna többé már nem beszélt a többieknek arról, mennyire nem fél a szörnyektől, inkább arról mesélt, amit a nagy ijesztő sárkánytól hallott és legnagyobb meglepetésére a többiek itták a szavait.

A nagy ijesztő sárkány egyetlenegy napot sem hagyott ki, s Hanna tele volt boldogsággal, hogy a hátán repülhet. Egyszer arról mesélt neki barátja, hogy a rossz csakugyan nem létezik, de a jó hiánya nagyon is létező valami, s óva intette a kislányt, hogy alábecsülje azokat, akikben kihunyt a jóság.

– Szóval azok, akikben kialudt a jóság, azok megpróbálhatnak bántani? De hát nem lehet a jóság gyertyáját a más jóságának lángjával újra meggyújtani? – kíváncsiskodott Hanna.

– Hogyne lehetne, kicsi? Nem meggyújtani nehéz azt a gyertyát, hanem megakadályozni, hogy elfújják! – felelte a nagy ijesztő sárkány.

– De hát ki akarná elfújni? – kérdezte Hanna meglepetten.

– Sajnos sokan. De a világ hiába küldi felénk a szélvihart, azt, hogy gyertyánk közelébe engedjük-e, mi döntjük el. Legyél mindig jó, Hanna, mert a jóság olyan, mint a futótűz, neked nélkülem is éltetned kell tovább ezt a tüzet – mondta a nagy ijesztő sárkány.

– Nélküled? Hát már nem jössz többet? És a barátságunk?

– Nem, Hanna, én mindig jönni fogok és mindig itt leszek neked, de mert már felnőttél, nem fogsz engem látni. Én akkor is mindig a barátod leszek és vigyázni fogok rád, bármerre jársz, mert a szívembe zártalak. És akit egy nagy ijesztő sárkány egyszer a szívébe zár, azt sose szűnik meg szeretni.

– Én is mindig szeretni foglak és örökké a barátod leszek! – felelte Hanna.

Aznap örök búcsút vettek egymástól. Hanna ahogy belépett szobájába és belepillantott a tükörbe, ráébredt, barátjának igaza volt: már nem gyerek többé. De a sárkány egyvalamiben tévedett: a lány továbbra is sokszor megpillantotta őt, mert akármilyen nehéz volt is az élet, Hanna sose vesztette el gyermeki ártatlan jóságát és játékos álmodozását, s amikor gyermeki énje felszínre került, mindig megbizonyosodhatott róla, hogy barátja betartotta szavát és őrzi lépteit.