Cserni András: Az árnyék

Cserni András: Az árnyék.

Cserni András:
Az árnyék

Kornélnak szép, nagy szobája volt. Minden fiúcska ilyenre vágyik: tágas, a polcokon mesekönyvek, autók, műanyag dinoszauruszok, társasjátékok, a padlót puha szőnyeg borítja, nehogy felfázzon a hideg parkettán, ha elhasal a nagy játszadozás közepette. Szerette a szobáját – még azt a sarkát is, ahol az árnyék lakott.

Nem tudta, hogy mikor jelent meg először; nem emlékezett már rá. De hogy azóta minden éjjel látta lámpaoltás után, az biztos. Ahogy a hol erősebb, hol gyengébb holdvilág halványan derengett át a vastag függönyön, remegve, táncolva, az ágyával szemközti sarokban megjelent a néma árnyék. Sose szólalt meg, ami kifejezetten zavarta Kornélt. Mert ha egy szörnyeteget lát az emberfia (és nyilván szörnyeteg volt, hisz köztudott tény, hogy a sötétben megjelenő furcsa árnyak szörnyetegekhez tartoznak), azt várja, hogy a jövevény padlót nyikorgat, huhog, üvölt, jajveszékel, vagyis: megpróbál ráijeszteni. De ez a szörnyeteg nagyon jólnevelt lehetett, mert nem zajongott, nem is mutatkozott. Csak az árnyékát lehetett látni, ahogy kalapot emel, majd lassú táncba kezd, s azt addig járja, míg Kornél el nem alszik. S természetesen a reggeli ébresztőre már csak hűlt helye marad.
Eleinte még fel-felsikoltott, mikor meglátta az árnyékot. Zaklatottan magyarázta aggódva hozzá siető szüleinek, hogy egy árnyékot látott. Ám a felelet mindig ennyi volt:
- Akkor nem kell félni, csillagom. Az árnyékok nem tudnak bántani.
Majd egy jóéjt-puszi, lámpa le és alvás.
Kornél pedig hitt a szüleinek, miért ne hitt volna? Tudta, hogy okosak. Úgyhogy pár hét után már nem ijedt meg a furcsa, táncoló árnyéktól. Hisz az árnyékok nem tudnak bántani. Egészen megszokta. Sőt: el kellett ismernie, megkedvelte. Hiányozna, ha egyszer csak nem bukkanna fel újra.
Egyik nap Kornél meglepődve vette észre, mikor hazaért, hogy a könyvespolca eltűnt. Kérdezte anyukáját:
- Hol van?
- Már öreg volt és rozoga. Lecseréljük egy újra, addig a könyveid a nappaliban lesznek vendégségben. Rendben? – jött a felelet.
- Rendben – bólintott Kornél, s már szaladt is játszani. Estére el is felejtette az egészet.
Lámpaoltás után azonban rémülten vette észre, hogy a szekrénnyel együtt a kedves, néma árnyéknak is nyoma veszett. Ide-oda kapkodta tekintetét, ám nem látta sehol. Eltűnt, elment.
Kornél úgy érezte, elárulták. Hiába nem beszéltek egy szót se, hiába nem tudta, kié, mié az árnyék, felőle akár a legcsúnyább szörnyeteg is lehetett, ő a barátjának tartotta. A barátok pedig nem hagyják el az embert, ugye?
Könnyekben tört ki, csendesen álomba sírta magát.
Álmodott. De először azt hitte, még ébren van. Ugyanis az árnyék lépkedett felé kacsázó, dülöngélő járásával, kalapját emelgetve. Kornél felsikkantott örömében, s integetett neki.
- Árnyék bácsi! Árnyék bácsi! Itt vagyok! Hát visszajöttél? – lelkendezett. S az árnyék megtörte örök hallgatását, s válaszolt a kérdésére:
- Igen. Most utoljára visszajöttem. Elbúcsúzni.
- Elbúcsúzni? – hervadt le Kornél mosolya.
- Indulnom kell. Az én időm itt lejárt.
- De miért? Szükségem van rád!
- Biztos vagy benne? Mit adtam én neked? Esténként egy ügyetlen kis táncot, olcsó mulatságot. Nálam százszor, ezerszer szebb dolgokat láthatsz nap-mint nap. Nem vagyok én olyan fontos, mint gondolod.
- De igen, az vagy! Nekem nagyon fontos vagy!
- Ej, jólesik, hogy így ragaszkodsz egy magamfajta testetlen-lelketlen árnyékocskához. Egészen meghatottál. Ilyen tiszta szeretetre nem is képesek mások, csak a gyerekek… De mégse maradhatok, Kornél. Időnként változik a világ. Nem marad minden ugyanúgy örökké. Hozzá kell szoknod a változáshoz, az elköszönéshez, mert higgy nekem, ez életed legkönnyebb búcsúja. A többi mind egyre nehezebb lesz.
Kornél egészen elszontyolodott. De nem akart sírni. Ha ez búcsú, legyen szép. Hogy szép emléket őrizhessen meg barátjáról, az árnyékról. Úgyhogy rámosolygott.
- Akkor szia! Legyen jó utad!
- Szia, Kornél! Viszont kívánom!

Az árnyék sarkon fordult és dülöngélő táncot lejtve eltűnt a távolban. Kornél sokáig nézett utána, egészen addig, amíg az álom ködén át nem hatolt anyukája lágy hangja:
- Ideje felkelni, csillagom.