Csigabánat

https://ggwebsite.com
Született egy kiscsiga. Apró volt, testvérei közt a legapróbb. De nem is ez a lényeg, hanem a színe. Míg testvérei háza sárga volt, az apró csiga picike házikója bizony hófehéren virított a többiek között. Más volt, mint bátyjai, nővérei. Csúfolták is...

Kép forrása: sajátkép

Született egy kiscsiga. Apró volt, testvérei közt a legapróbb. De nem is ez a lényeg, hanem a színe. Míg testvérei háza sárga volt, az apró csiga picike házikója bizony hófehéren virított a többiek között. Más volt, mint bátyjai, nővérei. Csúfolták is emiatt nagyon sokat:

— Pici vagy, fehér vagy, apróka kis bogyó vagy!

Persze a sok csúfolásnak meg is lett az eredménye. Míg testvérei szép és előkelő neveket kaptak, olyanokat, mint Jázmin, Tulipán, Rózsa, a pici csiga egyszerűen a Fagyöngy névre hallgatott.  Nem ismerték ezt a növényt.  A mókustól hallottak róla, aki egy téli kiránduláson találkozott vele a bükkfa ágai között. Ő mesélte, hogy pici volt, fehér volt, és egyáltalán nem hasonlított a bükkfa terméséhez, pont, ahogyan a kiscsiga sem hasonlít a családjára.

A csúfolódások késő őszig tartottak, szinte folyamatosan. A pici csiga nagyon szomorú volt. Sírt, szinte folyamatosan.

— Fagyöngy, fagyöngy,  a szemeden ott a könny — kántálták.

Még az utolsó percekben is, amikor téli álomra hajtották fejüket, csúfolták fehér házáért:

— Fagyöngy háza rikító, sötétben is virító!

Addig mondogatták, míg végül elaludtak. Mélyen szuszogott minden csiga a csipkebokor lehullott levelei között, csak egyikük pityergett még mindig. Fagyöngy. Nem tudott elaludni a szomorúságtól. Sokáig törte a fejét, mitévő legyen, majd úgy döntött, világgá megy.

Először óvatosan körbenézett, hogy mindenki alszik-e már, majd lassan, csöndben kiosont a csipkebokor alól. Hosszú utat tett meg, míg kiért az ágak közül, de amikor meglátta a csillagos eget, a fényesen világító Holdat, valami nagyon furcsa érzés fogta el. A szabadság. Többet senki nem fogja bántani, csúfolni. Mostantól boldog lesz.

Vidáman vándorolt a kiscsiga az őszi erdőben. Minden nap újabb felfedezéseket tett, újabb barátokat talált. Megismerkedett a nyúllal, a pocokkal, a hangyával és újra találkozott a mókussal is. Felfedezte az erdő legtávolabbi részeit, ahol azelőtt még sosem járt.  Senki nem csúfolta, inkább csodálták gyönyörű, hófehér házáért, bátorságáért, merészségéért. Fagyöngy mégsem volt boldog. Ő sem tudta miért.

Aztán napról napra egyre hűvösebb lett. Fújt a jeges szél, fagyosak voltak az éjszakák, és mind kevesebb volt az ennivaló. Szomorú és nehéz napok vártak Fagyöngyre.  Az erdő szinte teljesen kiürült. Minden állat behúzódott saját vackába, csak a varjú károgását lehetett hallani a magasból. Fagyöngy egyre éhesebb volt, egyre jobban fázott, és egyre inkább elszomorodott.

— Talán mégsem volt olyan jó ötlet világgá menni — gondolta, s közben pityeregni kezdett bánatában.

Egyik este, amikor a Holdat éppen eltakarta néhány sötét felhő, Fagyöngy egy furcsa, világító fát pillantott meg a távolban.

— Hogyan lehetséges ez? — gondolta, majd rögtön elindult a fa irányába. Olyan izgatott lett, hogy hirtelen el is felejtkezett éhségéről, fáradtságáról, sőt, még a jeges szélről is. Ahogy közelebb ért, négy tündért pillantott meg a fa körül, akik hófehér ruhában egy hatalmas hófehér lepedőt tartottak a magas fa alá, és közben énekeltek.

„Hull a gyöngyszem, hull a fáról,

Tündéreknek boldogságul.

Hullj le gyöngyszem, hullj le hozzánk,

Tündérország csak terád vár!”

Miközben énekeltek, csillogó gyöngyszemek hullottak a fáról egyenesen a tündérek fehér lepedőjébe. Csodálatos látvány volt. Fagyöngy csak állt ott mozdulatlanul, hallgatta az éneket, és nézte a magasból hulló apró csillagokat. Csak hallgatta, csak nézte, és hallgatta és nézte – aztán egyszer csak megszólította az egyik tündér.

— Gyere közelebb, kiscsiga!

Olyan kedvesen hívta, mint még soha senki. Amikor Fagyöngy odaért, a tündérek riadtan néztek rá.

— Hiszen te beteg vagy! Majd megfagysz ebben a hidegben! — mondta egyikük.

— Mikor ettél utoljára? — kérdezte a másik.

— Gyere gyorsan, hadd melegítsünk meg! — hívta a harmadik.

Mi tagadás, Fagyöngyöt valóban megviselték a zord téli napok. Megfázott, lefogyott, háza is elég ütött-kopott lett a hosszú vándorlás során. A tündérek betakarták, melengették, és a csodafáról gyönyörű friss, zöld leveleket hoztak neki. Ilyen finomat Fagyöngy talán még sosem evett. Miután felmelegedett, és jóllakott, már volt ereje megkérdezni a tündérektől:

— Hogy hívják ezt a csodafát?

— Csodafát? Ja, erre gondolsz? Ez valóban csodálatos. Bükkfa a neve.

— Az nem lehet — mondta Fagyöngy. — A bükkfát ismerem, az nem világít.

— Világít??? — csodálkoztak a tündérek.— De hiszen…. — Aztán mind a négyen felnéztek a fára, és rögtön megértették, mire gondol a kiscsiga. — Ó, hiszen ez a fa nem világít. A bükkfa megengedte a fagyöngynek, hogy az ágai közé költözzön.  A fagyöngy pedig ilyenkor télen csodálatos fehér bogyókat terem, melyek a sötétben, gyönyörű hófehér színüknek köszönhetően olyanok, mintha világítanának.

— Fagyöngy? Még sosem láttam fagyöngyöt — mondta a kiscsiga — Ez ilyen gyönyörű?

— A fagyöngy nemcsak gyönyörű, hanem egyszerűen csodálatos. Nem is tudjuk, mi lenne velünk nélküle — mondták a tündérek.

— Miért? Mit csináltok vele? — kérdezte a kiscsiga.

— Minden télen összegyűjtjük az erdőben termő összes fagyöngyöt, és hazavisszük. Otthon, Tündérországban ezzel díszítjük ki az egész égboltot, hogy bármikor, bárhol is vagyunk, fagyöngy legyen a fejünk fölött.

— De miért? — kérdezte a kiscsiga.

— Hát te nem tudod, hogy a fagyöngy milyen csodatévő növény? — kérdezte az egyik tündér. — Ha fagyöngy alatt megölelsz, vagy megcsókolsz valakit, akkor örökké szeretni fogjátok egymást. Megbocsát, aki eddig haragudott, megszeret, aki eddig nem kedvelt, megbékél, aki dühös volt.

— Tündérországban mindig béke, szeretet és nyugalom van az égboltot díszítő fagyöngyöknek köszönhetően. Hiszen mi mindig alatta vagyunk, ha találkozunk valakivel — folytatta egy másik.

— Ó, izgalmunkban meg sem kérdeztük tőled, hogy hívnak — mondta egyikük.

— Mi a neved, kiscsiga? — kérdezték.

— Fagyöngy — mondta Fagyöngy, és úgy érezte, ilyen büszkén még soha nem árulta el a nevét senkinek. Eddig mindig kerülte a bemutatkozást, titkolta, hogy így hívják. Ha mégis el kellett árulnia, halkan, félve súgta meg jelentéktelen kis nevét. Félt, hogy csúfolni fogják miatta. Most viszont kihúzta magát, büszkén és hangosan mondta, hogy az egész erdő hallhassa:

— Fagyöngy a nevem!

Aztán az elejétől a végéig elmesélte történetét a tündéreknek. Elmondta, hogy más, mint a testvérei, hogy mindig csúfolták a színe miatt, hogy a neve is csak egy gúnynév. Azt is elmondta, hogy világgá ment, és hogy milyen sok barátot talált útja során, de valamiért mégsem boldog. Maga sem tudja, miért.

— Nem lehet, hogy a testvéreid hiányoznak neked? — kérdezték a tündérek.

— Gondoljátok? — csodálkozott Fagyöngy. — Azt hiszem, igazatok van — kiáltotta, miután egy kicsit elgondolkozott a tündérek kérdésén. — Bárcsak most azonnal magamhoz ölelhetném őket! De nem tehetem, messze vannak, nagyon messze. És alszanak. Tavaszig biztosan nem veszik észre, hogy eljöttem otthonról — szomorodott el a kiscsiga.

— Nézz csak hátra! — mondták a tündérek.

Fagyöngy hátrafordult, és legnagyobb meglepetésére megpillantotta testvéreit. Fáradtak voltak, náthásak voltak, ütött-kopottak voltak pont, mint Fagyöngy.

— Hát ti hogy kerültetek ide? — kérdezte a kiscsiga.

— Nyugtalanok voltunk, valamiért nem tudtunk aludni. Felriadtunk álmunkból, és láttuk, hogy eltűntél — mondta Jázmin.

— Azonnal útnak indultunk, hogy megkeressünk. Nagyon aggódtunk érted — kiáltotta Tulipán.

— Eddig követtük a nyomaidat — mondta Rózsa.

— Jaj, de nagyon örülök nektek! —  kiáltott fel vidáman Fagyöngy. — Gyertek, hadd öleljelek meg benneteket!

A csigatestvérek olyan szorosan ölelték egymást, mint még azelőtt soha. A fagyöngy pedig mindeközben úgy virított a magas bükkfa ágai között, hogy még az erdő túlsó végéről is látni lehetett a csillogását.

A csigák elbúcsúztak a tündérektől, és elindultak haza. Hosszú volt az út, de így együtt sokkal rövidebbnek tűnt, mint egyedül. Otthon bebújtak a levelek közé, és mély álomba zuhantak.

Olyan fáradtak voltak, hogy szinte teljesen átaludták a tavaszt. A nyári nap sugarai ébresztették őket. Szépen sorban kibújtak a csipkebokor sűrű levelei közül, és amikor egymásra néztek, hangosan nevettek mindannyian. Nem volt köztük sem fehér, sem sárga csiga. Mindenki barna volt, hiszen a hosszú téli álom alatt nagy, felnőtt csiga lett belőlük. Soha többé nem csúfolták egymást, nem veszekedtek, nem haragudtak egymásra. Vidáman, békében éltek ezentúl a csipkebokor tövében.

És Fagyöngy boldog volt.

Kovácsné Juhos Orsolya, amatőr

Ezt a mesét írta: Kovácsné Juhos Orsolya amatőr

Először fagyiárus szerettem volna lenni. Ők annyi csokifagyit ehetnek, amennyi csak beléjük fér, és akkoriban még csak nekik volt olyan kanaluk, amiből varázslatos módon kiesnek a szép, kerek gombócok. Ugyanakkor a virágkötők munkája is elvarázsolt. Szorgalmasan gyakoroltam a csokrok készítését a nagymamám kertjében, hogy én is olyan ügyesen bánjak a virágokkal, mint ők. Később felfigyeltem rá, hogy a filmekb...