Csipi az ollóművész

Csipi az ollóművész.

Nem is olyan messze innen, egy békés, kékesen ringó öbölben élt egy különleges rákcsalád, akiknek saját tengeri szabóságuk volt. Munkájukat olyan jól végezték, hogy messze földön és vízen híresek voltak. Éjjel – nappal serénykedtek. Ötleteltek, öltögettek, és hangosan csattogtatták éles ollóikat. A sellők, a szivacsok, a halak és tengeri csillagok is, mind - mind hozzájuk jártak, ha új ruhára vágytak.

A szabóműhelyük épp egy koralloszlop tövében állt, és illatos hínárfüggöny lengedezett az ajtajában. Itt dolgozott Csipi is. Legalábbis akkor, amikor épp nem az öbölben táncolt valahol bolondosan rakoncátlankodva.  Mert bár Csipi volt a család legkisebb rákocskája, bizony ő volt a legmozgékonyabb is. Ha meghallott valami ritmust, máris csattogott az ollójával, és riszálta magát, mintha egy fesztiválon lenne.

 Szülei egy percre sem vehették le szemüket szórakozott gyermekükről, szüntelenül figyelmeztették:

– Csipi, légy szíves, ne csípj le újra a kagylógombokból! – sóhajtotta az édesanyja.
– Csipi, a hínárfodrokat nem darabolni kell, hanem hajtogatni! – dorgálta az apukája.

De Csipi legtöbbször csak kacagott, táncolt, és közben csilingelve csattogtatta az ollóit.

 Egy napon egy különleges vendég érkezett a műhelybe. Szirka volt az, a tengeri csillag.

– A bálra készülök – mondta szerényen –, és szeretnék egy új ruhát. Valami különlegeset. Valami olyanra vágyom, amitől igazán ragyoghatok.

A rákok gyorsan neki is álltak, hogy teljesítsék a különleges kérést. Úgy döntöttek, hogy selymes korallrózsaszín anyagból varrják meg a vágyott ruhát. Elkészítették a tengeri csillagnak szánt ruha különleges szabásmintáját, a ruhát is szépen összeállították, öltésről - öltésre. Miután végeztek, az elkészült ruhát szépen kisimítva az asztalra fektették. Ekkorra már elég fáradtak voltak a gondos szabók, ezért úgy döntöttek, hogy egy kis pihenő után, újult erővel folytatják a munkát.

Igen ám, csakhogy Csipi a rakoncátlan rákocska, egyáltalán nem érezte fáradtnak magát. Most is, mint általában, tele volt energiával. Ficergett – mocorgott, bolondozott, amikor meghallotta, hogy a polipzenekar játszani kezd. Csipi egyenesen rajongott a polipok zenéjéért.

És ekkor történt a baj. 

Csipi akaratlanul is őrült táncba kezdett. Forgott, billegett, „ollószambát” járt, és közben véletlenül ollóival összecsattintotta a tengericsillagnak szánt csodálatos ruhát.
Balról csippentett, jobbról csippentett – míg végül az egész úgy nézett ki, mint egy táncoló moszatszörny!

Amikor a család visszatérve meglátta Csipi művét, elsápadtak.

– Csipi! Ez… Ez volt Szirka ruhája! – suttogta az édesanyja.
– A tengeri bál pedig már holnap van! – csóválta az apukája a fejét.

Csipi nagyon megszeppent. Úgy érezte, most igazán nagy bajba került. És hogy a helyzet még rosszabb legyen, megjelent a szabóság ajtajában Szirka. Amikor meglátta az összecsipkedett ruhát, döbbenten nézett körül.

– Ez lett volna a ruhám? – kérdezte halkan. 

Csipi lesütötte a szemét, de aztán bátorságot vett, és így szólt:

– Én csak... táncoltam. A zene valahogy belém költözött. A kezem, akarom mondani, az ollóm magától mozdult.

Szirka közelebb lépett, hogy gondosan szemügyre vehesse a ruhát. Ujjai végigsiklottak a fodrokon, a ferde vágásokon, az aszimmetrikus hullámokon. Aztán egy idő múlva, halkan felkacagott.

– Tudjátok mit? Ez a ruha olyan, mintha táncolna. Olyan, mint egy lágyan ringó dallam.
Sosem volt még ilyen ruhám – folytatta –, de lehet, hogy épp ez teszi különlegessé. Azt hiszem, most másként szeretnék megjelenni, mint eddig.

Aznap este, hosszas próbálgatás után, Szirka különös ruhában jelent meg a tengeri bálon.
Amikor a tengeri csillag táncra perdült, a ruháján lévő fodrok úgy fonták körbe, mintha a tengeri áramlatok ölelgették volna. A polipok zenekara a kedvenc dalát játszotta:

„Sellő suhant, tintahal pörgött,
Buborék szállt, hínár zörgött.
Keringett a kagyló s a csiga,
Boldogan táncol az öbölben Szirka.” 

A bál végén mindenki azt találgatta, vajon ki készíthette Szirka varázslatos ruháját. Csipi egy ideig hallgatta, majd bátran előállt.

– Én csináltam – mondta halkan. – Véletlenül. Azután kicsit szándékosan is.

Szirka mosolyogva bólintott.
– Ő értette meg velem, hogy nem kell mindig a szabályokhoz ragaszkodni. 

Attól a naptól fogva, ha valaki igazán különleges ruhára vágyott, egyenesen Csipihez fordult. Ő lett az „ollóművész”, aki nemcsak varrt, hanem táncolt is közben. És ha valaki nagyon figyelt, hallhatta, ahogy a kis rák ollói halkan csattognak a tengeri bálok zenéjére.