Döme, az igazságos kisegér

Döme, az igazságos kisegér.

A legalsó lépcsősor egy hatalmas bérházban lakott, annak is a legalján. Mást nem is ismert a házból, csak a folyton nyíló és csukódó ajtót – meg a lábakat. Az apró tipegőket, a nehezen baktatókat, a fürgén szökkenőket és a komótosan haladókat.
–  Ezek Bence csukái. Most szaladt le Dorka – állapította meg. – Ez az óvatosan lépkedő pedig az anyukája lehet. Szegény már megint a babakocsit cipeli, ezért közlekedik ennyire lassan! Milyen hangosan koppannak Imre bácsi cipői, biztosan újak! És ha jól hallom, megérkezett Irmus néni is csiszicsoszi papucsában.
E sürgés-forgás idején úgy érezte, része a ház életének. Tudta, hogy Bence kedvence a csokifagyi, és hányszor csöpögtette végig vele a fokokat. Dorka pedig szökdelni szeret felfelé, noha az anyukája mindig figyelmeztette, el ne essen. Irmus néni imádja a cicáit, és folyton az unokáival dicsekszik. Imre bácsi minden reggel elsőként jön le az újságért.

Boldogan élt a bérház alján, csak akkor szomorodott el, amikor esténként a ház elcsendesült. A lépcsősorok ugyanis ekkor felélénkültek. A legfelső társuk pedig így szólt a többihez:

–  Nézzétek, már megint milyen koszos! Csupa sár és szutyok! Látjátok? Igazi aljanép! Egy magára adó lépcsősor tiszta és ragyogó, mint én! – jelentette ki büszkén. A többiek pedig egyetértően mondogatták: – Mi, lépcsők sem vagyunk egyformák! Van köztünk különleges, és van ilyen szégyenfolt is!

A legalsó lépcsősor olyan szívesen elmagyarázta volna nekik, miért ilyen, de csak bánatosan sóhajtott egyet:

– Úgysem értenék meg...

Egy napon azonban meghallotta ezt Döme, az egér, aki a pince egyik zugába fészkelte be magát. Csöppnyi egérszívének sok volt, ahogy a gőgös lépcsősor ócsárolta társát. Kapta magát, fürge lábaival felsurrant a legfelső szintig, s megállt szemben a rátarti lépcsővel.
–  Úgy érted, milyen szánalmasan sivár és egyhangú az életed? – vágott a szavába. – Már megbocsáss! Ugyan ki kíváncsi egy magadfajta pökhendire, aki ilyen magasan hordja a lépcsőfokait?
–  Hogy mersz velem így beszélni, te mitugrász? Tudod te, ki vagyok én? – hördült fel sértetten a legfelső lépcsősor.

Döme azonban nem jött zavarba.  Határozott hangon így felelt:
–  Igen, a lépcsősor, akire SENKI nem kíváncsi. Mondd csak! Egyáltalán járt feléd mostanában valaki?
–  Hát…. hát… vagy két hete egy kisgyerek erre futott, de aztán az anyukája kézen fogta, és a lifthez vezette.

–  Pontosan erről beszélek, barátocskám! – kiáltott fel Döme. –   Rád igazából NINCS is szükség. Lifttel kényelmesebb le-fel közlekedni, mint lépcsőn baktatni emeletről emeletre. Na, de a legalsó lépcsősor! Ő nélkülözhetetlen, hisz csak általa lehet bejutni a házba. Ő egy hasznos és dolgos lépcső. És az a sok izgalmas élmény, aminek tanúja lehet, bőven kárpótolja azért a kis koszért és sárért. Te mire vagy olyan büszke?
–  Nézd, milyen tiszta vagyok! Fényes és csillogó! Sehol egy paca, sehol egy folt…

–  Gondoljuk csak végig! Miért vagy ennyire tiszta? – vakargatta füle tövét a kisegér. – Aha! Megvan a válasz! Azért, mert NEM használnak. És miért nem használnak? A válasz pofonegyszerű: mert NEM vagy fontos. Ugyan kinek lenne kedve felcaplatni a sokadikra rajtad keresztül?  – kérdezte Döme, aki nem csak segítőkész, de okos is volt, ugyanis még számolni is tudott: egy, kettő, sok. És ennyi tudomány bőven elég volt egy lépcsőházi egér számára. Megpödörte bajuszát, majd így folytatta:

– Az az igazság, barátocskám, hogy TE semmirevaló vagy!  Mihaszna! Egy darabka penészes sajtnak is több haszna van, mint neked – tette hozzá Döme, és a sajt szóba beleborzongtak bajuszszálai. A többi lépcsősor pedig hahotázni kezdett: „Egy darabka penészes sajt is...” „Mihaszna...”

A legfelső lépcsősor zokogni kezdett:
– Igazságtalan és gonosz vagy velem!  Nem tehetek róla, hogy rajtam alig közlekednek!

–  És a legalsó lépcsősor talán tehet róla, hogy összepiszkolják a járókelők? – vágott vissza Döme. –  Mégis folyton azt hallom: Szutykos! Sáros! Koszfészek! Te igazságos voltál vele?
A legfelső lépcsősor nagyon elszégyellte magát. Zavarában meg sem tudott szólalni. Csak másnap este hallották újra a hangját. Akkor is csupán ennyit kérdezett udvariasan:
–  Legalsó lépcsősor, mesélnél nekünk, mi minden történt ma odalent?

És a legalsó lépcsősor készségesen osztotta meg élményeit a többiekkel. Mindeközben Döme elégedetten rágcsálta vacsoráját, egy száraz kiflivéget, majd mosolyogva hajtotta álomra a fejét.