Nevenincs tündér

Nevenincs tündér.

Túl három hegyen, három völgyön, zúgó folyón és zajló tengeren terült el Szivárvány földje: a tavasztündérek otthona. Bármilyen furcsának is tűnik, virágszirmokból készült Szivárványpalotájuk közepén egy óriás fa állt, amely az évszakok váltakozását jelezte. Ősszel sárga, vörös és barna színekben pompáztak levelei, télen hópihék keringtek csupasz ágai között, tavasszal virágok bontották szirmaikat, míg nyáron pompás gyümölcsök hintáztak rajta.

Azon a napon a nyiladozó rügyek jelezték: Közeleg a tavasz!  A tavasz közeledte pedig azt jelentette: elérkezett a virágfestés ideje. Volt is nagy sürgés-forgás a palotában! Minden lakója izgatottan készülődött a nagy feladatra, hogy pompás színekbe öltöztessék a tavasz virágait. . Először ecsetet és festéket kértek Strigula tündértől, a palota raktárjának gondos őrétől, majd mindent gondosan felpakoltak szitakötők-húzta hintóikra. végül útnak indultak, hogy kezük, illetve ecsetjeik nyomán a tavaszi virágok hirdessék a tavaszt. Egyedül a legkisebb virágtündér, Nevenincs téblábolt közöttük tanácstalanul. Boldogan segített volna ecsetet választani vagy a festéket cipelni, befogni a szitakötőket a hintók elé, de mindenki visszautasította ajánlkozását.

- Te még túl kicsi vagy ehhez a munkához! – jegyezte meg Tulipán tündér.

- Ügybizony! – bólogatott jelentőségteljesen barátnője, Gólyahír.

- Vigyázz, nem látod, hogy útban vagy?  - ripakodott rá Kankalin tündér.

- Se neved, se színed, se virágod! – húzta el a száját gúnyosan Pitypang tündér. – Ugyan, mit tudsz te a virágfestésről? Bezzeg az én virágjaimat és hófehér bóbitáimat mindenki ismeri és szereti!

- Te akarod hintó elé fogni a szitakötőket? Hiszen még nálunk is kisebb vagy! – kacagott Krókusz és Ibolya tündér, mert a tavasztündérek nemcsak és szépek és szorgosak voltak, de rátartiak is.

- Azzal segítesz a legtöbbet, ha leülsz szépen a sarokban! – oktatta ki Jácint tündér. Mit tehetett volna mást? Bánatosan lekuporodott egy sarokba, onnan figyelte, ahogy a szitakötők szárnyra kapnak, és az apró hintók tovarepülnek: egyik a másik után. Végül elcsendesült a palota. A hatalmas előcsarnokban nem hallatszott más, csak egy hatalmas tüsszentés:

- Haaaaapci!- majd egy újabb – Haaapci! Haaapci!

„Ki lehet az?” – tűnődött magában Nevenincs. – „Hiszen már minden társam túljár hegyen és völgyön.”

De hamarosan rájött, hogy tévedett. Nárcisz tündér egy virágkehelyben gubbasztott, reszketve burkolózott szárnyaiba. Bágyadtan nézett Nevenincsre.

- Dagyon megfáztam, és borzasztóan dáthás vagyok! – panaszkodott meglátva Nevenincset. - És annyira gyengének érzem magam, hogy egy ecsetet is alig bírnék felemelni. Bi lesz így a szegény nárciszokkal? Ki veszi őket észre, ha dem dündökölnek aranysárgán? Cserbenhagyom őket – sóhajtott keservesen, majd zokogni kezdett.

- Egyet se búsulj! – Vigasztalta Nevenincs, majd kitalálunk valamit! Először is készítek neked egy kamillateát, hogy minél hamarabb meggyógyulj! – azzal elsietett. Hamarosan egy csészével tért vissza. – Óvatosan kortyold, mert még forró! – nyújtotta át Nárcisz tündérnek a teát. Ekkor érkezett oda lélekszakadva Strigula tündér:

- Mit hallok? Ó, Nárcisz! Te még nem indultál útnak? Most mi lesz? Most mit csináljunk? A sárga festék mind elfogyott, és hetekbe telhet, míg a festékgyártó manóktól új szállítmány érkezik. Az már túl késő lenne. Én azt hittem… És Tulipán meg Gólyahír is azt mondta…

Aztán a két tündér tanácstalanul bámult maga elé. Egyikük sem volt képes valami okosat kitalálni. A sopánkodás és kéztördelés nem segít. De mit is tehetnének? Ugyan mit?

Mindeközben fel sem tűnt nekik, hogy Nevenincs kisurrant a palotából. Megállta a kapujában, és egy nagyot kiáltott:

- Szél, szél, kósza szél, igaz barátom! Segíts nekem sárga festéket találnom, mert szegény Nárcisz tündérnek már nem jutott! Meg kell menteni őt és a virágokat! Nem maradhatnak sápadtak és színtelenek!

A szél óvatosan emelte a magasba Nevenincset, hiszen tudta, kicsinyek és gyöngék még a szárnyai. De hasztalan repítette át hét erdőn és hét határon, Nevenics sehol nem talált sárga festéket a virágtündérek számára. Végül a csobogó patak partján pihentek meg, ahol a kis tündér a szomját enyhítette. Ahogy a víz felé hajolt, megpillantotta benne a Napot. Csakúgy ragyogtak, szikráztak sugarai a víz tükrén. Nevenincs ugrándozni kezdett örömében:

- Megvan a megoldás! Már tudom, ki segíthetne rajtunk! Szél, szél, kósza szél! Repíts engem fel magasra, a felhőkön is túlra. Egyenesen a Naphoz!

- Legyen, ahogy akarod! – súgta a szél, s már repítette is. Szárnyaltak feljebb, egyre feljebb. Odafent Nevenincs elkiáltotta magát:

- Nap! Nap! Fénylő Nap! Hogy adod az aranyad?

- Bátorságod és áldozatkészséged elég fizetség lesz érte! – felelte a Nap, majd így folytatta: - Tudom, mi járatban vagy, hiszen sugaraim mindenhová elérnek, mindent látnak. Repülj csak haza bátor kicsi tündér, s tegyetek ki a palota udvarára minden üres vödröt, a többi már az én dolgom.

Nevenincs úgy tett, ahogy a Nap kérte, a szél segítségével visszarepült a palotába. Nárcisz és Strigula tündér, akik ámulva hallgatták történetét, készségesen segítettek a vödörhordásban és festékgyűjtésben. Miután a vödrök színültig megteltek aranyló festékkel, az utolsó virágtündérek is útra kelhettek, hogy ecsetjeik nyomán színes virágok hirdessék a tavaszt.   A nárciszok pedig még soha nem ragyogtak olyan káprázatosan, ezen a tavaszon. Talán azért is, mert Nárcisz tündért elkísérte lelkes segítője, Napsugár, akit többé senki nem hívott Nevenincsnek.