A királylány, aki tündökölni vágyott

A királylány, aki tündökölni vágyott.

A királylány, aki tündökölni vágyott

Valahol, a  Viharok tengerén, sőt  a Majdnem az égig érő Szirteken is túl terült el Keresztül-kasul Birodalom. Bátor király országa olyan hatalmas volt, hogy még Böhöm, a jámbor óriás hétmérföldet lépő csizmája is megkopott, mire gazdája bejárt ezt a végtelen vidéket. A birodalom kellős közepén állt Bátor király palotája, melynek márványfalai szikráztak a verőfényben. Százegy tornyán zászlók lobogtak, míg a palota termeiben ezeregy szolga leste-várta az uralkodó és egyetlen leánya, Ábránd parancsait. A királylány ugyanis nemcsak szépségéről, hanem különleges kívánságairól is híres volt héthatáron. Bátor király pedig - hogy gyermeke kedvébe járjon -, nemcsak gyöngyöt, selymet, ékköveket, de különleges gyümölcsöket, egzotikus csemegéket is az udvarába hozatott a világ minden tájáról. Mesterszakácsokat fogadott, hogy pompás ételektől roskadozzanak az asztalok, valamint kertészeket, hogy valóra váltsák Ábránd legnagyobb álmát, a varázskertet. Ez a kert a szó minden értelmében csodás volt: bejáratánál arany levelű juharfák pompáztak, az árnyas lombok alatt díszes, faragott padok sorakoztak, a bokrok alján manóházak bújtak meg. A szökőkutakban szivárványszínű víz csobogott, az utak mentén piruló jácintok, kuncogó tulipánok, táncoló nárciszok, felhőrózsák és más virágcsodák illatoztak.

Amikor Ábránd születésnapja közeledett, Bátor király egyre csak azon töprengett, mivel lephetné meg egyetlen gyermekét. Hol fel és alá sétált a tróntermében szakállát simogatva vagy homlokát ráncolva, hol trónusára kuporodott hosszú bársony palástjába burkolódzva. Végül felkiáltott:

– Megvan! Ez a legbölcsebb megoldás! Megkérdezem magát Ábrándot, minek örülne a legjobban! – kiáltotta, és kiviharzott a trónteremből, hogy megkeresse leányát. Ábránd egy padon üldögélt a kertben, és a táncoló nárciszokban gyönyörködött. Amikor meghallotta édesapja lépteit, felállt és illendően köszöntötte a királyt.  Ő átölelte Ábrándot, és így szólt:

– Édes lányom! Már palotámba hordattam a világ minden kincsét, hogy boldoggá tegyelek. Most, hogy születésnapod megünneplésére készülünk, tanácstalan vagyok. Vajon milyen ajándéknak örülnél? neked. Áruld el, kérlek!

– Annyira vágyom egy ruhára mezei virágok illatos szirmából, mely olyan üde látvány lenne, mint a nyár rét a friss harmattól. Ezek a virágok mesések, de a mezei virágok…– sóhajtott egy nagyot Ábránd. Tüstént a palotába rendelte hát a király a birodalom leghíresebb szabóit, hogy elkészítsék, amit leánya megálmodott. Amikor a mesterek a remekművel a királylány elé járultak, Ábránd éppen a szivárványt csodálta a palota egyik ablakából. A ruhára pillantott, amely puha és üde volt, mint a harmatos nyári rét, és ezt mondta:

–Szép ugyan, de szívem már másra vágyik: egy szivárványból szőtt köntösre, amilyen szépet, még nem látott a világ.

A mesterek – mit tehettek mást –, újra munkához láttak. Késő este lett, mire az utolsó öltéssel is végeztek. Mikor Ábránd felvette szivárványköntösét, úgy tündökölt benne, mint eső után a szivárvány. Még a csillagok is bekandikáltak az ablakon, hogy láthassák. Ám ahogy Ábránd megpillantotta a csillagokat, szíve ismét nyughatatlan lett.

– Bárcsak csillagokkal ékesített ruhám lehetne, káprázatos, mint az esti égbolt! – kiáltott fel.

–Hallottátok, mit kíván Ábránd! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a király, és utasította a szolgákat: fogjanak létrákat, kosarakat, gyűjtsék össze az égbolt minden csillagát. A szabók pedig fogjanak hozzá szaporán a csillagokkal ékesített ruhához. Eltelt egy nap is, mikor a király színe elé járulhattak a legújabb ruhakölteménnyel. A királylány pedig olyan fenséges volt benne, mint maga az égbolt. Mindenki boldog volt: Ábránd, mert tündökölhetett csillagos ruhájában, a király, hogy boldognak láthatta leányát, de még a szolgák és mesterek is, hiszen végre megpihenhettek.

Éjszaka azonban különös hangra ébredt fel a királykisasszony. Valaki hüppögött a szobájában. Riadtan ült fel az ágyában:

– Ki vagy te? És hogy mertél betolakodni a szobámba? - kérdezte.

– A csillagok vagyunk, akiket örök fogságra ítéltél – hangzott a válasz.

– A ruhádra varrva soha többé nem üdvözölhetjük Hold barátunkat! – szipogott egy másik csillag.

– Nem világíthatjuk be a vándorutakat! – panaszolta a harmadik.

– Nem bámulhatjuk magunkat a fodrozódó vizek tükrében!

– Nem gyönyörködhetünk a ringó búzamezökben!

– Se a havas hegycsúcsokban….

– Elég! - kiáltotta bosszúsan Ábránd, és a fejére húzta a paplant, de csak nem jött álom a szemére. Forgolódott, párnáját igazgatta, de csak nem tudott elaludni. Végül megszólalt:

– Tudom, hogy ti is ébren vagytok. Meséljetek nekem, kérlek arról, ami után annyira sóvárogtok!

És a csillagok meséltek a Holdról, a végtelen égboltról, a patakokról a zordon hegyvidékekről, míg Ábránd végül elszenderült. Másnap hallgatag volt, és hiába viselte csillagos ruháját, nem lelte benne kedvét, az ebédre feltálalt a finomságok sem ízlettek neki úgy, mint máskor. Egyszer csak megszólalt:

– És ha szabadon engednélek benneteket?

– Úgy érted, hogy visszaszállhatnánk az égre? - kérdezték hitetlenkedve a csillagok. – De miért engednél el minket? Hisz annyira vágytál erre a ruhára!

– Egész életemben az én kívánságaimat lesték és teljesítették. Most én fogom a tieteket! - jelentette ki határozottan, s úgy tett, ahogy a csillagok tanácsolták: éjszaka a varázskertben lassú táncba kezdett, s minden libbenésnél, fordulásnál egy-egy csillag röppent vissza a magasba, és úgy ragyogtak az égbolton, mintha sohasem hagyták volna el azt. Ábránd búcsút intett nekik, majd nyugovóra tért.

Másnap reggel, amikor édesapja meglátta, kétségbeesetten csapta össze a kezeit:

–Ábránd! Mi történt a káprázatos ruháddal? Mit fogsz viselni a születésnapi bálodon?

A királylány pedig mindent elmesélt Bátor királynak a varázskertről, a táncról és a csillagokról. Végül hozzátette: – Nem vágyom én édesapám se fényűző bálra, se suhogó selyemruhákra és ételektől roskadozó asztalokra!

– Akkor mi tenne boldoggá, édes gyermekem? - nézett rá a király.

– Ha láthatnám mindezt, amiről a csillagok meséltek: a vándorutakat, a csörgedező patakokat, a ringó búzamezőt, a havas hegycsúcsokat!

A király még aznap befogatott az aranyhintóba és nekivágtak a nagyvilágnak. Talán még most is úton vannak, ha haza nem értek. De bárhol is járnak, ha Ábránd éjszakánként feltekint az csillagos égboltra, valami különös boldogság önti el szívét.

.