Mi fán terem az igazi művész?

Mi fán terem az igazi művész?.

Meleg nyári nap volt. A rét minden lakója a virágok és fűszálak árnyékában keresett menedéket. Egyedül Tódor, a tücsök szökkent nagyokat, néhány gyűrött papírdarabbal a hóna alatt. Észre sem vette Nyurgát, a szöcskét, aki békésen hűsölt egy fűcsomót tövében.

– Hova igyekszel ilyen szélsebesen Tódor? – kiáltotta utána Nyurga.

– Sürgős dolgom van! Modellt keresek! – válaszolta kutyafuttában Tódor. – Tudod, minden nagy festőnek szüksége van valakire, akit lefesthet! És én nagy művész akarok lenni! Mi több: híres művész! Ezért akarok egy modellt találmi, de azonnal! Vár a világhír!

– Mit keresel? Mi kell neked? – értetlenkedett a barátja, miközben megérintette Tódor homlokát. – Talán megártott a napsütés, hogy ilyen furcsa dolgokat ciripelsz? Tücsköt-bogarat összehordasz itt nekem!

Tódor szusszant egy nagyot, majd visszafordult:

– Ezek itt az én festővásznaim – mutatott az összegyűrt papírdarabokra. – És íme, az ecsetem és a palettám! – húzta elő zsákjából diadalmasan kincseit, magasba emelve kincseit. – Elhatároztam, hogy festeni fogok. Ciripelni minden tücsök tud. A tücsökzene közönséges.  De a festészet, az más! Az különleges dolog. És én különleges akarok lenni!

–  Tudod mit? Akkor én meg költő leszek! – hahotázott Nyurga, és rögtönzött is néhány sort:

„Itt jön Tódor, a tücsök,

ki jó nagyokat tüsszög,

mert orrába ment a festék,

míg mások a palettáját lesték.”

– Egy igaz barát segít a másiknak, nem pedig csúfolódik! – mondta sértődötten Tódor. – És egyáltalán mit tudsz te a művészetről, te fűszálpoéta!

– Ezt te kérdezed, akivel egész nyáron együtt muzsikáltunk? Az talán nem volt elég művészi neked? Hátrébb a csápokkal, barátom! És ismersz, csak ugrattalak – csitította a szöcske.

– Fölösleges ugratnod! Mi tücskök magunktól is nagyot tudunk ugrani – duzzogott Tódor.

– Akkor miben tudna segíteni egy IGAZ barát? – próbálta kiengesztelni Nyurga. – Vigyem a palettádat és az ecsetet?

– Köszönöm, nem szükséges. Ellenben lehetnél te, az első, akit megörökítek! – enyhült meg Tódor, miközben végigmérte szöcskebarátját. – Igen, igen. Azt hiszem, megfelelő lennél a feladatra – hümmögte.

– És mit kell tennem mindehhez? – kérdezte Nyurga.

– Csak feküdj végig a fűben kényelmesen. A fejed emeld fel és támaszd meg! Így tökéletes! És meg ne mozdulj, míg azt nem mondom, hogy szabad.

– Álommodell vagyok, ugye? Úgy értek a fűben heverészéshez, mint senki más! – jelentette ki Nyurga. Tivadar pedig munkához látott. Gondosan kisimította az egyik papírdarabot, festékbe mártotta az ecsetet, és aprólékos mozdulatokkal alkotni kezdett.

– Kész vagyok! Most már megnézheted – törte meg a csendet, amikor végre elkészült a nagy mű. Barátja feltápászkodott, mellé szökkent, és alaposan szemügyre vette az alkotást. Hirtelen nem is tudta, mit mondjon, némán meredt a papírdarabra. Végül ennyit sikerült kinyögnie: – Hát az egyszer biztos, hogy ez a kép nagyon ... hát izé… nagyon zöld. Tengernyi zöld vékony fűszál nyújtózik az ég felé, ott középen pedig egy nagy vastag fűszálat ledöntött a szél.

– Nem látsz a csápjaidtól? – horkant fel Tódor. – Az neked vastag fűszál? Hiszen az te vagy!

 - De ugyanolyan…

- Mert te is zöld vagy, mint a fű! Beleolvadsz a környezetedbe.  De csak nem festhetek kék szöcskét! Vagy lilát, hogy jobban látszódjál!

–Tódorkám, ne beszélj már zöldeket! Én nem be-, inkább elolvadok ebben a hőségben – válaszolta Nyurga. – Nem ugrunk le a patak partjára, hogy kicsit lehűtsd magad?

– Nincs nekem ilyenekre időm. Új modellt kell találnom – rázta a fejét a tücsök, és már indult volna tovább.

– Akkor a patakpart a legmegfelelőbb hely a számodra. Ott aztán van nyüzsgés!  Annyi jelentkeződ lesz, hogy modellügynökséget is nyithatsz a végén! – győzködte Nyurga, míg végül a barátja beleegyezett, hogy vele tartson.

Nyurgának igaza lett. Csak úgy tolongtak a bogarak, szitakötők, de még a pillangók is a patakparton, amikor meghallották, hogy festmény készülhet róluk.

– Nyugalom, kérem, nyugalom!– próbált rendet teremteni Tódor a nagy nyüzsgés közepette. – Tessék csak sorba állni szépen! Senki nem marad portré nélkül, csak egy kis türelmet kérek! – ígérte, miközben ezt gondolta magában: „Lám, mennyien kíváncsiak rám.”. De a tücsök boldogsága nem tartott sokáig: végül mindenki csalódottan távozott:

– Ez nem is én vagyok, hanem egy pöttyös labda – méltatlankodott Katica.– Éppen hogy nem gurulok! Ha ilyen kövér lennék, hogy is tudnék repülni!

– Úgy festek a képen, mint egy kókadt buzogány, amit belepett a pókháló. Ezek neked csillogó szárnyak? És milyen ijesztő hatalmas szemeket rajzoltál nekem! – húzta el a száját a szitakötő portréja láttán.

– Az enyémek sem szárnyak, hanem színes pacnik. Te pedig kontár vagy, nem festő! – hagyta faképnél dühösen a lepke is.

Tódor elkeseredetten lógatta csápjait a patak partján. Sejtette, hogy nem könnyű mesterségre adta a fejét, dehogy ennyire nehéz lesz... hogy ennyire rosszul csinálná... Ezt nem gondolta volna. Nyurga zavartan álldogált mellette. Nem tudta, mit is mondjon, hogyan vigasztalja barátját.

– Én is lehetek modell? – szólalt meg ekkor valaki a lába előtt.

– Te ki vagy? És hol vagy? – nézelődött Tódor.

– Kukkancs vagyok, a kíváncsi giliszta – mondta Kukkancs, miközben kidugta fejét a földből..

– Ha nagyon szeretnéd, megteszem, amit kérsz – sóhajtott kedvetlenül Tódor. – De úgyis tudom, mit fogsz mondani: „Úgy nézek ki, mint egy barna cipőfűző.” Azért elővette az utolsó papírdarabot, kisimította, majd festeni kezdett.

Amikor elkészült a kép, Kukkancs nagyot kacagott: – Tényleg olyan lettem, mint egy barna cipőfűző. De mi giliszták pont így nézünk ki. Hosszú barna pertlik vagyunk. Nagyon hálás vagyok neked. Tudod, ez a legjobb kép, ami valaha rólam készült.

– Már máskor is készült rólad festmény? – kérdezte hitetlenkedve Nyurga.

– Nem – ingatta fejét Kukkancs. – Ez az első, egyben a legjobb. Sajnos, ránk, föld alatt lakókra senki nem kíváncsi. Nemhogy modellek lehessünk... – tette hozzá szomorúan.

- Ha szeretnéd, neked adom – nyújtotta Kukkancs felé a képet Tódor. – Sőt, tied lehet a palettám és az ecsetem is. Akkor lefestheted a többieket is.

Kukkancs szólni sem bírt a meghatottságtól, csak hálásan biccentett, majd úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Ahogy az a gilisztáknál szokás.

Nyurga a fűben heverő képekre mutatott:

 – A többit megtartod? – kérdezte Tódortól. A tücsök a csápjait ingatta:

– Nem. Belátom, nem való nekem a festészet. Jobb, ha maradok a hegedűmnél. Ezekből viszont hajtogathatnánk csónakot, és hajókázhatnánk egy nagyot.

 – Nagyszerű ötlet – helyeselt Nyurga. – De a sajátomat megtartom. Ha belegondolok, ez a legjobb kép, ami rólam készült. És ha jobban megnézem, kicsit sem hasonlítok egy vastag fűszálra, sőt ...

– Inkább segíts vízre bocsátani a csónakot, te szószátyár! – mondta Tódor. S míg ők önfeledten csónakáztak, Kukkancs a kisöccsének magyarázott éppen:

– Úgy, egy kicsit tarts feljebb a fejed. Most jó. Meg ne mozdulj, amíg nem szólok...