Pitypang herceg légvára (A pöttyös zokni meséi IV.)

Pitypang herceg légvára (A pöttyös zokni meséi IV.).

Aznap kissé fülledt nyári éjszaka volt. A nyitott ablakon a függönyök óriás pillangószárnyként meg-meglibbentek, ahogy az esti szellő fújta őket, a kertből tücsökciripelés hangja szűrődött be. Minden olyan volt, mint máskor: csendes és békés.  Dorina valamiért mégsem tudott elaludni.  Hiába hunyta be a szemét, helyezkedett el kényelmesen a hatalmas ágyon először jobbra, aztán balra, hiába számolt bárányokat, az álom messze elkerülte.

„Már mindenki alszik, csak én nem. Mit tegyek? Nem tudok aludni! Anya azt szokta mondani, ha mélyeket lélegzek, megnyugszom. Hátha ez segít most!” – gondolta magában. Megigazította a párnáját, hanyattfeküdt az ágyon, és olyan mélyeket sóhajtott, amilyeneket csak bírt. De nem jött álom a szemére, csupán a pöttyös zokni riadt fel a nagy sóhajtozásra, aki a sarokban álló zoknis kosárban szunyókált békésen társaival együtt.

- Valami baj van, Copfoska? – nyöszörögte álmosan a zokni, aki nem volt már annyira fiatal, megért már vagy ötven mosást is, és pontosan tudta, az emberfélék nem sóhajtoznak csak úgy, ok nélkül. Főleg nem az éjszaka közepén.

- Nem tudok aludni! – felelte panaszosan a kislány miközben felült az ágyában. – Te sem tudsz, ugye? Olyan furcsa ez a mai éjszaka, nem gondolod? Olyan különös érzésem van valamiért…

- Hát, én már aludtam, és messze-messze szálltam… – vallotta be a zokni. A sötétben nem látszott, hogy zavarában a pöttyei elpirultak, nem szeretett volna csalódást okozni Dorinának azzal, hogy nem elég együtt érző. – Aludtam – ismételte meg -, aztán a valami furcsa hangra felriadtam. Nyöszörgés vagy sóhajtás lehetett.

- Az én voltam – vallotta be Dorina. Most ő pirult el. – Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni! De mesélj csak! Mit álmodtál? Messze szálltál? Merre repültél? Megint sirályokkal szárnyaltál?

- Nem, nem, dehogyis! A pitypangbóbitákkal! – ingatta pöttyeit a pöttyös zokni. -  Egyenesen Pitypang herceg légvárába!

- Pitypangherceg légvárába?- ámuldozott a kislány. Ettől a mondattól az álom is kirepült volna a szeméből, ha arra járt volna. – Pitypang herceg? Róla még soha nem meséltél? Ő is létezik? És hol is van az a vár?

- Pont ott, ahova a szél fújja – suttogta sejtelmesen vékony cérnahangján a zokni.  - Hol ide libben, hol oda a kék égen. Pörög és forog a szélben, mint egy fényes búgócsiga! A falai álmok és vágyak szövedéke, ablakai reményből kerekedtek, tornyai, mint hatalmas pitypangbóbiták lengedeznek a szélben. Pitypang herceg pedig áll díszes zöld ruhájában az erkélyen, aranykoronája csak úgy tündöklik a napfényben, ahogy bólogatva üdvözli az elsuhanó felhőket, integet az ágaskodó fáknak, szárnyaló madaraknak. Olykor vendégül is látja az elfáradt vándorokat. Udvarhölgyei, a pitypangtündérek, mint megannyi szivárványszárnyú pillangó röpdösnek, és finom ételekkel és italokkal kínálják a vendégeket! Mert Pitypang herceg jószívű és bőkezű uralkodó. Ő minden pitypangok uralkodója!

- Nem minden pitypang uralkodója? – szólt közbe a kislány, miközben visszafeküdt szorosan magához ölelve kedvenc párnáját.

- Nem, nem! Ő minden pitypangok uralkodója! Így jelenti be az udvarmester, amikor nagyot koppant pálcájával a bálterem kövezetén: - Őfelsége Pitypang herceg, minden pitypangok uralkodója és minden virágok barátja! Ezt így kell mondani! S akkor minden szem az ajtóra szegeződik, a herceg pedig méltóságteljesen végigvonul a termen, helyet foglal a trónján, majd int a zenészeknek, hogy hadd szóljon a muzsika! Mert ha leszáll az este, a palotában bál van, bál! De még milyen bál és milyen vendégsereg! Táncol a Kankalin, hajlik a Liliom, bókol a Pipacs, pirul a Rózsa, suhan a Búzavirág Pitypang herceg oldalán! A szentjánosbogarak pedig keringve fénylenek, világítanak – ha látnád, parányi csillagnak hinnéd a palotát!

 De a legszebb mégis az, amikor megvirrad, és ezernyi harmatcsepp csillog a palotán, harmatban fürdenek az ablakok és a tornyok. Ekkor a pitypangtündérek megrázzák bóbitájukat, apró ejtőernyők száza repked – s a vendégek beléjük kapaszkodva hazaszállnak, huss, a szellők szárnyán messze…

A pöttyös zokni hirtelen abbahagyta a mesélést. Fülelt, de nem hallott mást, csak egyenletes szuszogást. „Copfoska csak elaludt.” – gondolta magában. Kicsit fészkelődött kényelmes, bélelt kosárban, majd ő is elszenderült. Még éppen beletudott kapaszkodni egy bóbitába, mely Pitypang herceg légvárárba repítette.