Miért van a tündéreknek szárnya?

Miért van a tündéreknek szárnya?.

Dorka imádta a meséket: még a félelmeteseket is. Lefekvés előtt alig várta, hogy anyukája az ágya szélére telepedjen, és elmondjon egy újabb történetet bátor hercegekről, szépséges hercegnőkről, furfangos manókról vagy nagy erejű óriásokról. Leginkább a tündérekről szólókat szerette.

Aznap viszont, mielőtt anyuka mesélni kezdett volna, Dorka megszólalt:

–  Anyu, miért van szárnyuk a tündéreknek?

Anyuka felhúzta a szemöldökét, és ennyit mondott: – Miért?  Hogy tudjanak repülni!

–  Az tuudoom! Arra vagyok kíváncsi, a tündéreknek miért van szárnya, és miért nincsenek – mondjuk – szárnyas manók. Szárnyas óriások persze nem lehetnek, hisz túl nagyok hozzá. Őket egy helikopter sem bírná el... Egyébként a tündérek szárnnyal születnek, vagy csak később fejlődik ki nekik?

–  Hát – mondta anyuka bizonytalanul – ez egy hosszú történet!

–  Nagyszerű! – tapsolt Dorka – Imádom a hosszú történeteket. Kezdheted is! – a kislány magához ölelte mackóját, és várakozóan nézett anyukájára: – Most jön a tündéres mese! – mosolygott.

–  Hol is kezdjem...

–  Talán az elején – szólt közbe Dorka.

 –  Jól van, kezdem már! Csak ne kotyogj folyton közbe! Így nem lehet mesét mondani.

–  Szőni. A nagyi mindig azt mondja, hogy szőni...

–  Dorka!

–  Hallgatok, hallgatok!

Anyuka megköszörülte a torkát, és mesélni kezdett:

–  Régen a tündéreknek nem volt szárnya. Szükségük sem volt rá, hiszen varázspálcájuk egyetlen suhintásával odarepülhettek, ahova akartak. A Csobogó Csermely partján élt egy tündér, Százszorszép. Százszorszép – nevéhez híven – gyönyörűséges volt. Szépségét csak jósága múlta felül. Nem élt a földön olyan teremtmény, akinek nem segített volna.

–  Még a gonosz boszorkánynak is? – vágott a szavába Dorka.

–  Százszorszéptől kapta ajándékba a fekete macskáját, hogy ne legyen annyira magányos.

 –  És a tűzokádó sárkánynak is?

–  Gyógyfőzetet készített neki kamillavirágból, amikor egy szörnyűséges viharban bőrig ázott a sárkány. De hogy a mesémhez visszatérjek, Százszorszépet mindenki szerette és csodálta. A virágok meghajoltak előtte, ha a réten járt, az erdei állatok lelkesen integettek, ha felbukkant az erdőben. Rajongtak érte a manók, az óriások, talán még a gonosz boszorka is.

Százszorszép viszont a szitakötőket kedvelte a legjobban a világon. Ha csak tehette, egy kényelmes levélágyon gyönyörködött táncukban a csermely partján.

–  Bárcsak én is veletek táncolhatnék! – sóhajtozott ilyenkor, majd halkan dúdolni kezdte:

„Tánc, tánc, tündértánc,

sziromszoknyán ezer ránc

lágyan libben, rebben a szélben,

tündérhaj csillan a napsütésben...”

Aztán ismét felsóhajtott: – Bárcsak nekem is lehetnének szárnyaim!

Meghallották ezt a virágok, összedugták fejüket, és így sutyorogtak: – Százszorszép mindig jó volt hozzánk! Illik viszonoznunk jóságát.

–  Ha Százszorszépnek segítségre van szüksége, mi is jövünk! – gyűltek össze az erdő állatai is.

–  Miben segíthetünk? – bukkantak elő rejtekeiből a manók.

–  Százszorszép szárnyakat szeretne! – susogták a fák lombjai.

–  A szirmainkból pompás szárnyakat lehet készíteni! – ajánlkoztak a virágok.

–  Mi boldogan összegyűjtjük a szirmokat – serénykedtek az állatok.

–  Ügyes kezű szabóink pedig el is készítik egy– kettőre – kurjantották a manók.

Százszorszép álma valóra vált: boldogan táncolt a szitakötőkkel. Híre is ment tündérföldön, hogy Százszorszépnek szárnyat varrtak. Nem is kellett több a tündérlányoknak! Ők is szárnyat szerettek volna.

– Jaj, mit tegyünk? Ennyi szirmot nem tudunk adni, abba belepusztulnánk! – sírtak a virágok.

– Nem is győznénk összegyűjteni! – ingatták fejüket az állatok.

–  Ennyi szárnyat képtelenség elkészíteni! – jelentették ki a manók.

Százszorszép elszomorodott: – Ha az én szárnyaim ekkora felfordulást okoznak, inkább visszaadom őket! Csak ne sírjatok! – fordult a virágokhoz. – Ha nekem se lesz, akkor a többi tündér sem fog szárny után sóvárogni, nem kell megválnotok a szirmaitoktól!

–  Macskakarom és pók lába! Hát ekkora butaságot még életemben nem hallottam! – rikácsolta a gonosz boszorka, aki szinte a semmiből termett a csermely partján, vállán fekete kandúrjával, Bergengóccal. – Akkora lármát csaptok, hogy a kunyhómig elhallatszik! – zsörtölődött. –  Egyebet sem hallok, minthogy tündérek! Szirmok! Szárnyak! Butaság, hisz seprűnél nem kell jobb a repüléshez.  De ha szárnyakat szeretnétek, én tudok segíteni – mondta Százszorszépnek. – Bár a gondolatától is kiráz a hideg, hogy jót cselekszem. Viszont hálás vagyok Bergengócért, ezért megteszem a kedvedért. – Kezeivel megérintette Százszorszép sziromszárnyait, és ezt mormolta:

„Macska karma, béka hája,

legyen a tündérnek szárnya!

Kutyabenge, száraz kéreg,

teljesüljön, amit kérek!”

Így történt, hogy a gonosz boszorka életében először és utoljára jóra használta varázserejét, és nemcsak Százszorszépnek, hanem valamennyi tündérnek szárnya nőtt. A virágoknak nem kellett feláldozniuk szirmaikat, az állatok és a manók is megkönnyebbülve térhettek haza. Százszorszép pedig kacagva keringőzött a szitakötőkkel:

 –  Tánc, tánc, tündértánc...

–  Ez volt a legszebb mese, amit valaha hallottam – lelkendezett Dorka. – Holnap kimehetnénk a tópartra megnézni, hogy cikáznak a szitakötők! – javasolta. – Hátha velük táncol majd Százszorszép is!

–  Remek ötlet! – bólogatott anyuka.

–  És majd éneklünk is?

–  Még táncra is perdülünk! – mondta az anyukája, és dúdolva becsukta maga mögött az ajtót:

„Tánc, tánc, tündértánc....”