Döme és a csillagok

Kinyílt a láda fedele. A hosszú, sötétben töltött idő után elvakított a fény, semmit sem láttam. Viszont nagy örömömre felismertem Öcsikém hangját, miközben a magasba emelt:

– Drága öregem, Döme, de rég láttalak! Gondoltam kimoslak Nyuszkóval együtt, és Zsófi lányomnak adlak. – hallottam Öcsikémet.

Nem szokatlan, hogy Öcsikém hangosan beszél hozzám. Annak idején gyermekként mindent elmondott, és megbeszélt velem. Nagyon komoly, bizalmas barátságnak volt nevezhető a miénk.

A ládában töltött idő alatt teljesen elzsibbadtam. Felvillanyozott, hogy találkozom újra a napvilágnál a piros nyúllal: Gyuszkó Nyuszkóval. A ládában ott volt még Bertalan masiniszta, aki a gőzmozdonyából integet táblával a kezében. Egy ideje ez a tábla igencsak nyomta az oldalamat, mióta a ládát a padlásra vitték, és összeráztak benne minket. Ezen kívül még rengeteg kisautó volt a láda alján különböző méretben. Ahogy emlékszem, némelyik képes volt börrögni is.

A mosástól teljesen felébredtem. Száradás után Öcsikém egy szöszke lányka elé tett minket a piros nyúllal együtt.

– Zsófikám kincsem, nézd csak, előkerestem a régi játékaimat.

Zsófi cuppanós puszit nyomott a képünkre üdvözlésképpen. Kifejezetten jólesett ennyi ládában töltött idő után.

Aznap este lefekvéskor a gyerekszoba ablakán bevilágítottak a csillagok, mikor Öcsikém jött mesélni elalvás előtt Zsófikának.

– Nézd csak, azt a sok csillagot – mutatta az égboltot Öcsikém kislányának, aki közben engem ölelt magához. - Régen a nagyapám számos történetet mondott róluk nekem. Szeretnéd, ha én is mesélnék a csillagokról?

Lelkes bólogatás volt a válasz.

Örültem neki én is, hisz oly sokszor hallottuk Öcsikémmel azokat a meséket, de már csak foszlányokban emlékeztem rájuk, és így visszagondolva, kissé összekeveredtek is bennem.

– Tudod, néhány mesét mindig újra kértem nagyapától, és ez is az egyik kedvencem volt. – kezdett bele Öcsikém.

– Látod, az égen temérdek csillag szikrázik. Ezek igazából felhevített forró plazmagömbök. Egyik kisebb, a másik nagyobb, de abban megegyeznek, hogy mindegyik nagyon messze van. Fényükkel az emberek ősidők óta tájékozódnak. Azért, hogy megkülönböztessék, és könnyebben felismerjék őket, a csillagcsoportosulásoknak, csillagképeknek nevet adtak, meséket, legendákat fűztek hozzájuk. Hogy valóban megtörténtek-e? Nem lehet tudni, bár minden mítosznak van valami alapja. Az biztos, hogy ezeket a történeteket hallva, könnyebben megjegyezzük, felismerjük a csillagképeket. Ismerősökként köszönthetjük őket ezután az éji égen. Régebben én is csak apró, fénylő pöttyöknek gondoltam a csillagokat, de már akkor feltűnt, hogy néhol sűrűbbek, némelyikük pedig jóval fényesebb a többinél. Csak hát én egyiket sem ismertem akkor. Na, ezek a csillagképek. Most az Orionról mesélek, amit itt a Föld északi felén, – ahol mi is lakunk, –csak télen látunk. Most éppen itt van a szemünk előtt. Ezért is gondoltam, hogy róla mesélek. Sok népnek fűződik hozzá legendája. A magyarok szerint ő maga Nimród, aki nagy uralkodó és vadász is volt egyben. Ezen kívül Hunor és Magor apja, akiktől a hunok és magyarok származtatják magukat. Könnyen felismerhető vállas, daliás alak, látod? Abban az időben élt, mikor óriások, és tündérek is laktak a Földön. A monda szerint óriás volt ő maga is, de legalábbis hatalmas termetű. Városokat, tornyokat épített, és korának legnagyobb birodalmát. Az égen a vállánál ott a Tejút, ami sok csillagból áll, és valóban úgy néz ki, mint egy fehér ösvény, vagy folyó. Közelében szökell a Csodaszarvas. A legenda szerint Nimród el szeretné érni a Csodaszarvast, aki ekkor gyönyörű lánnyá változna, majd ez után vele együtt rálépne a Tejútra, hogy elindulhassanak rajta az égi hazába, a csillagokon is túlra. Érdekes, mert gyermekei Hunor, és Magor szintén találkoznak egy csodás szarvassal, és az őket valóban elvezeti a leendő hazájukba. De ez egy másik történet.

Nimród öve szikrázóan erős fényű hármas csillag, erről lehet a legkönnyebben felismerni, nézd csak! Nagyapa meséje után én mindig azt gondoltam, hogy a kecses Szarvas, aki a hosszú üldözés alatt megkedveli a daliás Vadászt kitartása, ereje, vágyakozása miatt is hatra pillantgatva hol kissé közelebb engedi magához, hol könnyedén eliramodik előle. Játszik vele. Majd egyszer a Szarvas hirtelen megtorpan. A Vadász meghökkenve beleütközik szinte, és feledve fegyverét, csak ráborulva átöleli a Szarvas nyakát, aki ettől az érintéstől rögtön gyönyörű lánnyá változik. Egymásra nézve rögtön szerelemre gyúlnak, és kéz a kézben elindulnak a Tejúton oda, ahová emberi szem nem láthat, meghódítani azt a birodalmat is izgalmas kalandokat átélve. De vajon megtörténik-e ez, valaha?

Öcsikém elhallgatott.

– Szép volt, de ennek nincs vége. – mondta csalódottan Zsófi.

– Ennek valóban nincs befejezése, mert még nem zárult le a történetük. Még nem érték el egymást.

– De azért szép volt. Főleg az, ahogy te folytattad a meséjüket. Nem gondoltam, hogy a csillagok ilyen érdekesek. Aztán mondd csak, ha vadász, és szarvas is van az égen, lehet, hogy medve is van? – kérdezte Zsófi, miközben rám nézett.

– Van bizony! Ráadásul kettő is. A Kismedve, és a Nagymedve. De a medvékről majd máskor mesélek. – mondta Öcsikém, miközben gondosan behúzta a függönyt, hogy a legpirinyóbb csillag se tudjon bekukucskálni Zsófihoz.

– Most már itt ideje az alvásnak.

Zsófi engedelmesen becsukta a szemét, Öcsikém megigazgatta a takaróját, csókot nyomott a homlokára, majd kiment.

Eszembe jutott, mikor réges-régen kinn felejtettek a teraszon egész éjszakára. Én akkor már hallottam ezt a mesét, és tudtam, hogy ezek a sziporkázó, fényes pöttyök a csillagok igazából csillagképekké állnak össze. Akkor egész éjszaka módomban állt behatóan megvizsgálni őket, mert egyébként ugyanúgy, mint most is, velem aludt a játszótársam. Jó volt újból látni a szikrázó csillagokat az ablakon keresztül, és hallani ezt a történetet, mert nekem is az egyik kedvencem volt annak idején. A legjobb mégis az, hogy ismét játszik velem valaki.