Dorci és a hóember

Dorci és a hóember.

Dorci mélyen durmolt még, amikor anyukája belépett a szobába, halkan ébresztgetni kezdte, miközben a hátát simogatta:

— Jó reggelt Napsugaram! Itt az ideje, hogy köszöntsd a telet.

— A telet? Az mit jelent? — mormogta Dorci.  

— Tél van, hideg.. és hófehér minden.

— Hófehér? — nézett fel Dorci nagyra nyílt szemekkel.

— Úgy bizony, leesett az első hó! — nevetett anyukája, amikor Dorci hirtelen levetette magáról a takarót és kiugrott az ágyból.

— Szánkó! — ugrált a lány.  

— Ne olyan gyorsan, előbb reggelizni és öltözni kell! És még az ovi is vár! —csitította Anya.

Dorci vonszolni kezdte magát. 

— Nincs kedvem oviba menni. Szánkózni akarok, hó angyalt csinálni, hóembert építeni és kakaót inni, és… — nyekergett.

— Ezekre mind lesz időnk, ne aggódj. Ha gyorsan elkészülünk, mehetünk szánkóval.

Dorci felpattant, villámgyorsan megette a sajtos szendvicset, megitta a reggeli tejet és beleugrott a ruháiba. Hagyta, hogy Anya megfésülje a haját és a fogmosást sem felejtette el.

— Kész vagyok! — szaladt az ajtó felé és az ajtót kitárva igazi téli mesevilág tárult elé. Fehérek voltak a fák, a járdák, az úttest, a háztetők és az udvaron felejtett labda is. 

Anya elővette a fészerből a szánkót, Dorci türelmetlenül várta, hogy ráülhessen. Nagyon élvezte az utazást, a lejtőn olyan gyorsan csúszott, hogy majdnem leesett a sapkája, nevetve kapaszkodott. Az ovi túl közel volt, így a móka idő előtt ért véget. Szomorúan köszönt el az anyukájától és ballagott be az ovi ajtaján. Reggeli után az ovisok kimehettek az udvarra. A hó ropogott a lábuk alatt, miközben versenyt futottak a legnagyobb hóbuckához.

— Nézd, mekkora hó angyalt csináltam! — kiáltotta Kornél.

— Az semmi, nézd az enyémet! — vágott vissza Anna.

Dorci közben a hóemberükre figyelt.

— Kell egy répaorr! — és szaladt is az óvó nénihez, aki mesélni kezdett:

— Tudtátok, hogy a hóember életre tud kelni?

— Hogyan? Mikor? Biztos nem igaz! — csodálkoztak a gyerekek. 

— Amikor mi alszunk, a hóemberek életre kelnek és táncolnak. Egész éjszaka, amíg el nem olvadnak.

Dorci nem tudta levenni a szemét a hóemberről. Elképzelte, ahogy az éjszakában megmozdul: jobbra-balra billeg, szénszeme huncutul csillog, a répaorra pedig a nagy tánc hevében a hóba esik. Amikor ezt elképzelte, nevetett. Körbe-körbe kezdett táncolni körülötte, csatlakozott a többi gyerek is. 

Mikor délután Dorci anyukája érte ment az oviba, neki is elmesélte, mit mondott az óvó néni. Anyukája csak mosolygott. 

Elalvás után álmában a hóembert látta. A hóesés közepén táncolt, köré gyűlt egy tucat hóember, együtt forgolódtak és énekeltek a hold fényében. Dorci csatlakozott hozzájuk. Annyira valóságosnak tűnt.

Másnap reggel Dorci sietve készülődött, hogy minél előbb eljusson az oviba. Az időjárás már nem volt olyan varázslatos, a hó olvadt, és latyakos pocsolyák borították az utcát.  Amikor megérkezett az oviba, látta, hogy a hóember kalapja félrecsúszott, és az orra a hóban hevert. Izgatottan felkiáltott:

— Anya! Anya! Tényleg igaz! Életre kelt a hóember!