Dotti vigasztaló meséje

Dotti vigasztaló meséje.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy picike denevér egy erdei barlangban. Még gyerek volt. Mikor egy este kirepült, és az esti derengésben gyerekeket érzett, odarepült nagy boldogan! Ám a gyerekek sikoltozva elfutottak tőle, valaki azonnal a sátrába rohant és magára cipzározta a sátrat.

- Fúj! Denevér! Fussunk!

- Jaj de ronda!

Ilyeneket és hasonlókat mondtak.

Szegény kis Dottinak olyan rosszul esett, hogy tőle így elfutottak, hogy sírva repült vissza a barlangjába. Kis teste rázkódott a zokogástól, aranyos, lapát fülei, szomorúan lekókadtak.

-Jaj, aranyom, mi a baj? Mi történt veled? – kérdezte az anyukája, Momócia.

- Anyu elfutottak tőlem a gyerekek, és azt mondták, hogy csúnya vagyok!- mondta hüppögve.

- Nem is vagy csúnya! Gyere, elmondok neked egy mesét! Van egy szép, csizma alakú ország, Olaszország, amin végighúzódik egy nagy hegység az Appeninek. Itt az emberek juhokat tartanak, vagy lovakat tenyésztenek, esetleg gazdálkodnak. Ezek közé az emberek közé tartozott Stefano is. Egy pompás június napon Stefano vidáman lépkedett, hogy juhait kiengedje a legelőre. Nagyon boldog volt. Aznap este tartották az ötvennyolcadik születésnapját. De nem ezért volt boldog. Hónapokon át azon szomorkodott, hogy mire nyugdíjba megy, nem lesz, aki átvegye a gazdaságot, és akkor el kell majd adnia mindent. A juhokat, a földeket. Ám néhány hete, hazaérkezett a városból Lorenzo, a fia. Négy évig dolgozott egy kaszinóban, de elege lett a nagyvárosi életből. Úgy gondolta, hogy hazajön, és átveszi az édesapja gazdaságát. Stefano így akármeddig dolgozhat szeretett juhai között, amíg csak bírja, és annyit amennyi jól esik neki. Miután kiengedte a juhokat, bement a házba, hogy segítsen előkészíteni az ünnepi ételt, ami birkahús volt, zöldségekkel. Stefano a feleségével dél körül odatette a tűzre az ételt, egy cserépedényben. Délután ötkor megjelentek a vendégek, Stefano bátyja és családja. Körül ülték az asztalt és beszélgettek.

-S nem bántad –e meg, hogy hazajöttél? - kérdezte Stefano bátyja Lorenzót.

- Nem, mert itt egész nap kint vagyok a szabad levegőn! Én osztom be az időmet. S amikor a krumpli földünkre megyek, mellettem, a mélyben hullámzik a tenger, csodás látvány! Minden reggel! Bár az igazat megvallva, a munka nehezebb.

Mikor megvacsoráztak Stefano kihozott egy penész borította, hosszan érlelt sajtot, amit ő maga készített el. Felszeletelte. S így szólt.

- Tudod Lorenzo az emberek is olyanok, mint a sajt. A külső nem számít semmit, csak az, hogy belül értékes és jó legyen!

- Ezt megjegyzem. –szólt a fiú.

S jókedvűen beszélgettek késő estig.

- Itt a mese vége, tetszett kicsim?- kérdezte a denevér anyuka.

- Igen, tetszett.

- De hogy még jobban megnyugtassalak, mutatok neked valamit.

Elrepültek egy fához az erdőben.

- Ott van az a postaláda alakú odú!

- Igen?

- Azt az erdészek nekünk tették ki, hogy a mi szaporodásunkat segítsék!

- Tényleg? – kérdezte a denevér kölyök.

- Bizony! S most elrepülünk, Terike nénihez.

Az idős hölgy portáján a bokrok között egy hatalmas bodzabokor állt.

- Tudod miért hagyta meg Terike néni a díszbokrai között a bodzát?- kérdezte Momócia.

- Nem, miért?

- Mert olvasta egy újságban, hogy a bodzát, sok rovar szereti, és ahol sok a rovar, ott a denevérek élete is könnyebb. S Teri néni nekünk kedvez ezzel.

- Nahát!

- Minket is vannak, akik szeretnek! Tudod a szabadban lévő gyermektáborokat mindig természetet szerető földrajz vagy biológia tanárok szervezik, és ők majd megtanítják a gyerekeknek, hogy a természetben a legtöbb élőlény szép és hasznos! Ahogy te is!

- Tényleg?

- Igen. S lehet legközelebb már nem is ijednek meg tőled a gyerekek.  Gyere, menjünk haza!- szólt Momócia.

Dotti az anyukájával, megvigasztalódva, csendesen hazasuhant, és a barlangban, az anyukájához bújva, elaludt.