A pöffeteg kenyér

A pöffeteg kenyér.

A pöffeteg kenyér

Volt egyszer egy péküzem, egy kis város hosszú utcáján. Ott készültek minden hajnalban az illatos kiflik, ropogós kakaós csigák, húsos táskák és aranyszínű kenyerek. A pék, az egyik hajnalon, mint mindig, begyúrta a kenyereket. Izmos kezeivel, rutinos mozdulataival, sokáig dolgozott velük. Majd szépen sorokba rendezte őket, és egy polcra tette. Hagyta őket kelni. A kenyerek duzzadtak és híztak.

De az egyik kenyérnek, ez nem volt elég. Ő még hízni és dagadni akart. Nem volt neki elég az átlagos kenyér méret. Így lesettenkedett a polcról, bemászott a hűtőbe, és elkezdte eszegetni az élesztőt.

- Te mit csinálsz ott?- kérdezte az egyik péklapát.

- Olyan kicsi vagyok, enni akarok még élesztőt, hogy nagyobb legyek. -válaszolt a kenyér.

- Figyelj, ha több élesztőt eszel, akkor több lisztre és vízre is szükség van. Így el fogod rontani  az arányokat, és ezáltal az ízt is.

- De én nagyobb szeretnék lenni a többieknél!- szólt a kenyér.

- Most sem vagy kisebb a többieknél. Az íz, a beltartalom, a látványnál még fontosabb! Ha elrontod az ízed, hiába a szép, terebélyes külsőd! Hallgass a jó öreg péklapátra, én itt vagyok már huszonöt éve!- érvelt a péklapát.

De a kis kenyér zöldfülű volt, nem hallgatott az okos szóra. Jól tele ette magát élesztővel, majd visszamászott a polcra. S szépen nőtt és gyarapodott. A két szomszédos kenyér elkezdett zúgolódni.

- Minek ettél még élesztőt? Így most minket szorongatsz a polcon. - panaszkodott az egyik.

- Nekem is behorpadt az egyik oldalam, a másik oldalam pedig már lelóg a polcról! Hogy fogok így kinézni? Ki fog engem megvásárolni? A nagyravágyásoddal elrontod a mi alakunkat. Órákig egyensúlyozhatok a polcon, mert ha leesek, lehet, hogy vissza sem tesznek többé!- érvelt a másik oldalon lévő kenyér.

A kenyér nem szólt semmit, örült, hogy nagyobb másoknál. Eljött a sütés ideje.  A pék sorban tette a kenyereket a forró kemencébe, de mikor meglátta a nagyobb kenyeret, meghökkent, s azon morfondírozott, hogy hol nem figyelt eléggé, hol hibázhatott. A mellette lévő kenyerek alakját pedig óvatosan megigazította. Miután elkészültek a kenyerek, még illatosan a péküzemhez tartozó boltba szállították őket, mely a kisváros központjában állt. A polcon sorakozva, a vevőket várták a kenyerek. A nagy kenyér hamar elkelt, mert termetes alakja miatt, csábítóbb volt a többinél. Hazaérvén, a háziasszony, rögtön szelt is belőle, és egy karika kolbásszal, elkezdte enni. Beleharapott a kenyérbe, de valami furcsát érzett. A kenyér túlságosan élesztő ízű volt, nem ízlett neki. Még egyszer megkóstolta, de valóban rossz ízű volt. Ennek meg milyen íze van? Gondolta magában. S fintorgó arccal, letette a kenyeret az asztalra. Nem jó. Válaszolta meg magának. A kenyér elszomorodott. Igaza volt a pék lapátnak. Hallgatnom kellet volna az élettapasztalatára. Azért, hogy nagyobbra nőjek más kenyereknél, feláldoztam belső értékemet, az ízemet. A háziasszony visszament a pékségbe, s másik kenyeret kért, elmondva, hogy az előzőnek, túlságosan élesztő íze volt. Éppen a tulajdonos állt a pult mögött, s elnézését kérve, adott neki egy másik kenyeret. A tulajdonos leemelt a polcról, egy horpadt oldalú kenyeret.  Jó lesz ez, ha már úgy is ingyen adom. Gondolta magában a pult mögött álló.

A háziasszony haza vitte a kenyeret, s örömmel tapasztalta, hogy ennek már jó íze van, még ha kicsit horpadt is. A horpadt kenyér volt az a kenyér, melyet a felpuffadó kenyér majdnem leszorított a polcról. A nagyra nőtt kenyeret, pedig megkenték zsírral, és odaadták a kutyának, vacsorára.