Égbolt

Égbolt.

Volt egyszer egy kislány, Csöppke, aki elhatározta, hogy gazdag lesz. S hogy mi kell a gazdagsághoz? Hát kincsek. De mik is vajon azok a kincsek, és hol lehet rájuk találni? Legegyszerűbb, ha megkérdezi anyukáját, hátha neki vannak kincsei, és beszaladt hozzá a konyhába.

– Anyuka! Neked vannak kincseid?

– Kincseim? – csodálkozott el anyukája, aztán gondolkodott egy picit. – Lássuk csak, hát persze, hogy vannak – felelte végül.

– Jaj, de jó! – örvendezett Csöppke. – Akkor adsz nekem belőle?

Anyuka elmosolyodott.

– Ami az enyém, az a tiéd is.

Csöppke izgatottan vágott közbe.

– És miféle kincsek azok? Megmutatod őket?

Anyukája megsimogatta Csöppkét, és az ölébe vette.

– Az én kincseimet már sokszor láttad te is. Tudod, ilyen például a reggelente ránk ragyogó napocska vagy a virágba borult barackfa. De kincseim az őszi falevelek és a téli fagyban csillogó zúzmara is. A legeslegnagyobb kincsem azonban a te szépséges mosolyod. Látod? Ezek az én kincseim. Neked is lehetnek ilyenek, itt van mind a közeledben, csak észre kell őket venned.

Csöppke elcsodálkozott. Ilyenek hát a kincsek? Hiszen ez nagyszerű! Ezután egész nap a kertben járt-kelt. Anyukája az ablakból figyelte, milyen komolyan szemlélődik kislánya odakint.

Gyönyörű májusi idő volt. Reggelente jött egy finom, langyos, késő tavaszi zápor, azután kitisztult az ég, és ragyogó napsütés következett. Csöppkének még ebédelni is alig volt kedve, olyan élvezettel játszott kint a jó időben.

Este lefekvéskor megkérdezte tőle Anyuka:

– Na, Csöppke, ma merre jártál? Egész nap alig láttalak.

– Boltban voltam vásárolni – felelte Csöppke.

– Milyen boltban vásároltál?

– Hát az égboltban.

– Égboltban? – csodálkozott Anyuka. – Mit lehet ott venni?

– Hát kincseket! – vágta rá Csöppke. – Csupa-csupa kincs az egész bolt. Egy öreg apóka árulja őket, és képzeld, nem kér értük más fizetséget, csak azt, hogy valahányszor ránézek a kincsekre, mindig örüljek nekik.

– Nahát! – mosolyodott el Anyuka. – Ilyen csodaboltról még nem is hallottam! Nagy szerencse, hogy rátaláltál. Megnézhetem, miket vásároltál?

– Majd holnap mindet megmutatom.

– Már alig várom, hogy láthassam őket – mondta Anyuka, miközben betakargatta Csöppkét, aki ekkorra már az igazak álmát aludta.

Másnap Csöppke korán kiugrott az ágyból. Az elmúlt napokhoz hasonlóan ezen a reggelen is kövér cseppekben esett a szelíd májusi eső. Csöppke megragadta anyukája karját, és kivezette a házból.

– Nézd csak, Anyuka! Ezek az ezüstkincseim – mutatott az égből hulló cseppekre, s kitartotta a kezét. Ahogy az eső pattogott apró tenyerében, a reggeli fényben valóban úgy tűnt, mintha ezüstgyöngyök gyűlnének benne.

– Ez csodálatos! – örvendezett álmélkodva Anyuka. – Gyönyörű kincsek!

Nemsokára elállt az eső, és a nap meleg fénye hamar felszárította az udvart. Csöppke egész délelőtt kint játszott. Egyszer csak egy ismerős hangra kapta fel a fejét. Azon nyomban beszaladt a konyhába, ahol Anyuka készülődött az ebéddel.

– Gyere gyorsan! – kiáltotta neki Csöppke. – De nagyon óvatosan!

Odakint a hatalmas kőrisfa alá vonta anyukáját.

– Ott van az aranykincsem – mutatott fel a fa sűrűjébe.

Anyuka hosszasan figyelt, aztán észrevette a lombok közt megbújó sárgarigót.

– Valóban szépséges aranykincs – suttogta. – Szebbet nem is találhattál volna!

Csöppke ezután jóízűen megebédelt, pihent egyet, aztán az egész délutánt kint töltötte a kertben.

Este Anyuka így szólt:

– Nahát, Csöppke! Igazán csodálatos kincsekre leltél abban az égboltban. Elmeséltem már Apának is.

– De ez még nem minden! – szólt Csöppke vidáman.

Megfogta szülei kezét, és az ablakhoz húzta őket. Odakint már teljesen besötétedett.

– Nézzétek! – mutatott fel a csillagoktól ragyogó égboltra. – A gyémántjaim! Képzeljétek, az öregapó nekem adta az összeset, ami a boltjában volt!

Így teljesült hát Csöppke vágya, hiszen igazi gazdagságra lelt.