Egy gólyaleső naplója 3.rész

Egy gólyaleső naplója 3.rész.

Május 19.

Amikor ma reggel felébredek és kinézek az ódon barnakeretes ablakon, azt hiszem rosszul látok. Megdörzsölöm a szemem. Odakint száz ágra süt a nap! Végre valahára! Lenke és Kelen már felállva szárítkoznak a fészekben.
Gyorsan összekapom magam és a kert végébe spurizok fészekellenőrzésre. A szomszédok is már talpon vannak és tesznek-vesznek a kertjükben. Úgy látszik, nem csak nekem volt unalmas az elmúlt egyhetes szobafogság. A rossz időben Kelenék egyáltalán nem néztek be hozzánk, remélem, a napsütés majd újfent meghozza a kedvüket a látogatáshoz. El is határozom, hogy követve a szomszédok példáját, mi is lenyírjuk a füvet, így gólyáink jobban hozzáférnek a csigákhoz, gilisztákhoz és egyéb fertelmes förmedvényekhez, ami számukra viszont mind-mind ízletes csemege.
Na, de előbb lássuk a fészket! Úgy tűnik, minden rendben! Éppen indulnék vissza a házba, amikor fentről megüti fülem egy régi ismerős hang. Nem, ezúttal nem kelepelés. Még annál is jobb! Valamiféle puha csőrkoppanás, és egy jellegzetes, szörcsögés szerű hangicsálás. Elönti szívem a megkönnyebbülés, és ott helyben menten elolvadok. Ez bizony fióka hang! Hát mégis életben vannak a törpik!

Arcomon ragyogó mosollyal rohanok be a házba és lelkiismeretfurdalás ide vagy oda, felverem a még durmoló férjemet, mert a jó hírt képtelen vagyok magamban tartani: gólyás nagymama lettem! Ezt az érzést muszáj megosztanom valakivel, máskülönben atomjaimra robbanok szét az örömtől. Legszívesebben átölelném az egész világot, férjestül, gólyástul, mindenestül!

Május 20.

Egyiküknek mégsem sikerült. A reggeli fészekellenőrzés során tojáshéjat találok a földön és sajnos gyanús szag terjeng a levegőben. A tojás egyik felében pedig, ó jaj, egy félig kifejlett fiókát fedezek fel. Lehet, hogy nem tudott kibújni a tojásból, vagy ebben a rémes időben mégis megfázott. Fájó szívvel szedjük össze a férjemmel. Elpityeredek. Ezek szerint egyet már biztosan elvesztettünk. De aztán emlékeztetem magam arra, hogy annak kell örülni, amink van! Az odafentről leszűrődő szörcsögésből ítélve pedig úgy tűnik, hogy a megmaradt gólyaporontyok jól vannak. Nem tudom, hányan élték túl, de nullánál egészen biztosan többen!

Május 21.

Már egy hetesek a fiókáink. A bejárati ajtó nyitva, Cserge bejön a házba és vakkant. Valamit mondani akar. Kinézek, és látom, hogy Kelen jelent meg az udvaron és beállt a konyhaajtóba. Egyértelművé teszi, hogy ismét igényt tart szolgálataimra, én pedig lelkesen teljesítem őkelme kívánságát. Gyorsan előkotrom a fagyasztóból a maradék csirkenyak-muníciót és - a szeme láttára klopfolva, - tálalom. Látványkonyha. Aprócska, fasírt szerű galacsinokban dobálom neki, ilyen formában talán már a fiókáknak is oda tudja adni.
Az idő javultával kiülök a tornácra a jól bevált ősöreg gólyaleső lócámra, magam mellé állítom az állványon a távcsövet és egy csésze kávé szürcsölgetése közben élvezem, hogy ismét kedvenc időtöltésemnek hódolhatok. Belenézek a kukkerbe, amit a családtól a születésnapomra kaptam, és végre eljön a perc, amire olyan régóta várok: megpillantok egy… kettő… három… parányi szürke fejbúbot. Három gyönyörűséges kuglifej ékeskedik a fészek közepén! Elönt a hála. Úgy érzem, ők kicsit az én fiókáim is! Szívem-lelkem bennük van (na meg nagy valószínűséggel a csirkenyakaim is).
Amióta Kelen és Lenke betoppantak az életünkbe, (pontosabban szólva mi az övékébe a ház megvásárlásával) megtanultam, hogy csak az „itt és most” létezik. A jelen pillanat teljes megélése. Úgy érzem, minden perc, amit a közelükben tölthetek, ajándék. Olyan, mintha minden áldott nap születésnapom lenne: én vagyok a világ legöregebb, (helyett, legszerencsésebb) embere!

Május 23.

A nap átveszi a főszerepet. Pár napja még azt hittem, visszatért az ősz, most meg hirtelen beköszöntött a nyár. Tikkasztó a meleg. Lenke napernyőt formál a szárnyaiból, úgy védi a kicsiket az erős sugárzástól.
Ma többször is lejöttek a kertbe inni. Így utólag nagyon hasznos ötletnek bizonyult kitenni a fürdető kádat. Megmerítik benne a csőrüket és aztán rögtön felszállnak a fiókákat itatni, csurgatják át a csőrükből a vizet a picik csőröcskéjébe, akár egy locsolókanna. Az itatóvizükbe minden reggel almaecetet teszek, madármentő barátom javaslatára, így a baktériumok és gombák nem tudnak a vízben elszaporodni.
Este Kelen kicsit késik. Általában naplementekor jön, de mindenképpen a teljes sötét beállta előtt, mikor narancsszínű habokban fürdőzik az ég alja. Mintha a természet itt a Tisza-tónál használná a legélénkebb színekkel ecsetjét, minden nap remekművet fest a fölöttünk elterülő égboltra.
Valami belső hangtól vezérelve kétkerekűre pattanok és kimegyek az utca végébe, ahol már a végtelennek tűnő puszta uralja a látképet, hátha meglelem a gólyámat valahol. Kaszáltak a földeken, nagy bálákba rendezik a füvet, hogy széna legyen belőle az állatoknak. Micsoda terülj-terülj asztalkám ez! Nyolc gólyát és vagy egy tucat varjat számolok. Kelen is biztosan köztük van, mára a vacsorája tutira meg van oldva. Megnyugodva tekerek hazafelé, s mire nyitom a kerti kaput Kelen is éppen ráhoppan a fészekre. Kiadós vacsora jut a kicsiknek. Nőjetek csak, nőjetek nagyra, törpikéim!

Május 24.

A fészek mélysége megint megtréfált! Ma reggel többször át kellett számolnom a kuglifejeket, mert mikor egy fejecske eltűnt, akkor is három maradt benne. Hosszas leskelődés és tanakodás után megfejtettem a dolgot.

Heuréka! Nem három, hanem NÉGY szörcsögőművész növekszik odabent! Hát mégiscsak négyfiókás gólyanagyi vagyok! Hiába veszítettünk el egyet, ezek szerint a mi fantasztikus Lenkénk eredetileg öt tojást rakott le. A most felfedezett fióka sokkal kisebb, mint a többiek, talán ezért sem vettem őt eddig észre. A Herkules nevet kapja. A név kötelez, remélem, ez segíti majd, hogy erős gólyává cseperedjen, mert jelenleg sajnos nagyon le van maradva a testvéreitől. Minden falatért meg kell küzdenie a nagyobbakkal. A gólyák annyi fiókát nevelnek fel, amennyinek tudnak enni adni. Azt pedig valahogy ösztönösen előre felmérik, hogy egy adott évben mennyi ennivaló lesz a réteken. Ha nem jut elég betevő a családnak, akkor előfordul, hogy a legfejletlenebb fiókát kidobják, gólyaleső szaknyelven szelektálják a fészekből. Lenkéék ilyet korábban sosem tettek, és remélem ezután sem fognak soha! Roppant gondos és rutinos szülők, ráadásul a mi csodaportánk csirkenyakat termő, így sosem marad üresen gólyabendő.

Május 25.

Már megint támadnak minket, és nem csak minket. Szinte mindennaposak a fészekharcok a faluban. Én örülök, hogy ennyi újonc gólyapár akar a környékünkön letanyázni, de kezd nagyon eldurvulni a helyzet. Mivel a fiatalok nem tudnak fészket szerezni maguknak meg kell próbálniuk építkezni. Igen ám, de két helyen is megfigyelem, hogy az öreg gólyák elkergetik őket, ha hozzájuk túl közeli villanypóznán próbálnak megtelepedni. Kelenék alapból elzavarnak minden gólyát, aki a látóterükbe kerül.  Mindennapos vitáink akadnak egy magányos hímmel is, aki az utcánk másik végében épített magának éjszakázó helyett. Ezek a gólyák itt egyértelműen területvédők. Az emberek fejében mégis az ellenkezője van.
Joggal. Én is alig hittem el, mikor Németországban járva, Höchstadt-ban öt-hat fészket is számoltam egy és ugyanazon háztetőn. Spanyolországban egész gólya-lakótelepek is előfordulnak. De azok a madarak nyugati vonulók, a mieink pedig keletiek. A német gólyák a Gibraltár és Marokkó felé vándorolnak a mieink pedig Izrael felé, a Boszporusznál jönnek át Európába. Lehet, hogy ezért tér el a viselkedésük? Nem hiszem, hogy ott annyival több lenne az ennivaló, mint itt a lápos Tisza-tónál. Csak egy kérdés a sok közül, ami a gólyák viselkedésével kapcsolatban még megfejtésre vár.

Május 26.

Ma kirándulni támad kedvünk. Na de hova menjünk? Nem szívesen hagyom itt a gólyáimat még egy napra sem, kivéve, ha még több gólya látványával kecsegtet az a kiruccanás. Így hát felmerül az ötlet, menjünk el Bodrogkeresztúrra, a „gólyák fővárosába”, az egykori celeb-gólya, Fülöp otthonába, aki minden évben ott helyben telelt át. Úgy másfélórás autókázás után - természetesen Csergéstül - megérkezünk ebbe az Unesco által védett bájos falucskába. Ahogy kiszállok a kocsiból, már üdvözlő kelepelés hangja fogad, méghozzá dolby sorround-ban.
Gólyák és gólyák mindenhol, amerre a szem ellát. Meghaltam és a mennyországba kerültem…A faluban andalogva látjuk, hogy nagy plakát hirdeti: e hónap hatodikán adták át a Gólyavédelmi központot. Betérünk hát látogatóba. Itt megtudom, hogy jelenleg negyvenegy fészek van a faluban, bár nem mindegyik lakott. Felszereltek néhány fényesen csillogó új fészektartót is, egyiket sem üresen, mindegyiken - az általam már korábban említett - fonott fészekalapot helyeztek el. Így próbálnak még több gólyát a faluba csábítani. És már csak hab a tortán, hogy még azt is kivitelezték, hogy a villanyvezetékek a föld alatt menjenek. Nemcsak biztonságosabb így a madaraknak, de sokkal szebb látványt nyújt az egész falu is, nem szelik keresztbe-kasul vezetékek.
Más települések is büszkék a gólyáikra. Szanyban például gólya fesztivált rendeznek, Farmoson gólyaváró családi napokat. A mi kis falunk vezetése sajnos nagy ívben tojik a gólyák fejére pedig sok lehetőséget rejtene magában a jelenlétük. Szóval vagy nekem kell indulni a polgármesteri székért, vagy kénytelen leszek egyszemélyben megnyitni a helyi Fehér Gólya Múzemot és tanösvényt. De addig is megyek gyorsan a cangával egy gólyás kört.

Május 27.

Éhesek. Mindig éhesek. Éhen akarnak halni a nap huszonnégy órájában. Lenke nyakát és csőrét csipkedik, hogy adjon már nekik kaját. Mindenfélével etetik a kicsiket, kígyót, békát összehordanak, máskor egér, vagy mint például az előbb is, egy jó kövér pocok kerül terítékre. A kiskuglik hatalmasra tátják csőrüket és egymáson tapicskolva vetélkednek a gigantikus méretű finomságért, míg egyikük el nem marja és egészben le nem nyeli. Nézem, ahogy a pórul járt pocok komótosan csúszik le a torkán, még le sem nyelte, de már követeli a következő falatot. A többiek sem maradnak éhen, Kelen a fészek közepére visszaadja a kicsiknek, amit torokzacskójában hozott a vadászatból.
Már kéthetesek, és nőnek, mint a gomba. Az egyikük már fel is tud állni és a miniatűr szárnyait mozgatja. Herkules fejecskéjét is egyre többször látni a nap folyamán. Ez a kis hős nevéhez méltón végül mégis kiharcolta magának az életet. Éljen Herkules!

Június –Beszédes számok

Június 1.

Cserge őrjöng. Lenke riadózik.
Egy idegen hím próbálkozik nálunk újfent, akit Kelen eddig mindig ügyesen hárított. A fészek ura azonban ma épp nem tartózkodik idehaza, amikor a betolakodó feltűnik a porta légterében. Lenke fenyegetően kelepeli rá átkait. A hím gólya egyre közelebb rója felettünk a köröket, elhúz a fészek felett egy méterrel. Erre Lenke ráül a kicsikre és nagy szárnyaival védelmezően beteríti őket.
- Hol késlekedsz Kelen? – kémlelem az eget - s ekkor szinte varázsütésre bevágódik a család feje, és azonnal üldözőbe veszi az illegális jövevényt. Nézem, ahogy az égen kergetőznek, épp csak, hogy össze nem ütköznek. Kelen elküldi melegebb éghajlatra az idegent, így a veszély ezúttal is elhárul. A kis cukkerfejek újra előbukkannak a fészekből. Herkules még mindig szorosan Lenkéhez bújik, én pedig mindjárt szanaszét olvadok. Ezt a pillanatot most kivételesen nem csak emlékeimben, hanem fotón is sikerül megörökíteni.

Június 2.

A napi rutin ugyanaz. Egyikük mindig itt van és őrzi a kicsiket, amíg a másik ennivaló után kajtat. Jól is teszik, amennyi rossz szándékú idegen jön-megy a légtérben itt ezen a nyáron. Mondjuk azt el kell ismerni, hogy nagyon szemrevaló a fészkünk, az egyik legszebb a faluban. Megértem, ha gólya lennék, talán én is megirigyelném.

Június 3.

El kell utaznunk két teljes napra. Ha testben nem is, lélekben mindig velük vagyok. Nem is igazán tudom élvezni a rögtönzött balatoni villám-nyaralást. A magyar tenger gyönyörű, egy gond van csak vele: itt nincsenek gólyák. Miközben az idő lassan vánszorog, a strandon aszalódunk, mint a heringek. A Hering az hal, a gólya halat is eszik. Mindenről ők jutnak eszembe…
Aggódóm. Mi van, ha az idegen hím mégis visszanéz és meggyengült védelmi vonalakat talál a portán? Csak épségben legyenek mindannyian! Azt hiszem, napszúrást kaptam! Így kénytelenek leszünk idő előtt hazamenni!

Június 4.

Újra a portán. Mindenki él és virul. Örömmel konstatálom, hogy a két nap alatt is szemmel láthatóan nőttek a picik, de leginkább Herkules. Egyre jobban hozza be a lemaradását, egészen utolérte a tesóit méretben, így már nem is igen tudom őt megkülönböztetni a többiektől.
Már három hetesek vagyunk. Érdekes módon még mindig a fészekben alszik mindenki. Kíváncsi leszek, hogy amikor már nagyobbak lesznek a fiókák, a lakás pedig szűkössé válik a népes családnak, Kelen és Lenke hol éjszakáznak majd. Tavalyelőtt Kelen a szembeszomszéd, Marika kéményén tért nyugovóra, Lenke viszont a mi kéményünket választotta alvóhelyül. Akkor voltak a legszebb álmaim.

Június 5.

Este Kelen sokáig elmarad. Rendszerint ő érkezik utolsóként haza. Addig nem szoktam elhúzni a függönyt és nyugovóra térni, míg meg nem hallom az ismerős esti lefekvés előtti kelepelését: Itt vagyok, látjátok hazaértem!
Fél tíz körül végre aztán megérkezik, amit örömmel nyugtázok, és már húznám el a függönyt, hogy eltegyem magam, amikor Lenke fogja magát és elrepül. Pedig már sötét van. Igaz, fényesen világít odafent a telihold, de akkor is. Nem értem. Nem veszélyes ez? Mi a francnak megy el éjnek évadján? Biztosan bekap még gyorsan egy békacombot és mindjárt visszatér – nyugtatom magam.
Eltelik fél óra, eltelik egy óra. Lenke sehol. Ezt nem hiszem el, hova mehetett ez a hibbant nőszemély?
Fél tizenegy. Sosem maradtak még ki ilyen sokáig. Nagyon fáradt vagyok, de nem tudok azzal a gondolattal elaludni, hogy nincsenek mind a ketten a portán.

Este tizenegyet üt az óra… Az idő lassan vánszorog. Öt percenként tekingetek ki a fészekre. Lenke még mindig sehol. Mérges vagyok rá. Eszetlen tyúkja! Túl késő van már ahhoz, hogy Csergét kint hagyjam az udvaron, hogy jelezhesse a kelepelést. (Cserge velünk alszik bent a házban, máskülönben az én szorgalmas kis pulim képes lenne az egész estét átugatni). Írok Ági barátnémnak, ő nyugtatgat. Békanász időszaka van, biztosan azért marad el Lenke ilyen sokáig.

Éjfél van... Tűkön ülök, az idegeim lassan feladják. Kocsiba akarok pattanni, hogy megnézzem, a többi gólyafészekből hiányzik-e máshol gólya. Felkeltem a férjem, mégse egyedül kocsikázzak éjnek évadján. Lassan gurulunk a Fő utcán, ám hamar belátjuk, hogy tök sötétben nem lehet gólyát lesni. Ennek semmi értelme. Elindulunk hát visszafelé, illetve indulnánk, amikor leállít egy rendőrautó. Megkérdi, miben segíthet. Férjem már éppen mondani készül valamit, mikor benyögöm:
 - A gólyánkat keressük, nem jött még haza! A rend őrének szeme kikerekedik, de látva neméppen betörő kinézetű fizimiskámat és sírásra görbülő számat, csak ennyit mond:
- sok szerencsét! - és tovább hajt.

Hajnali egy óra. Nyitott ablak mellett fekszünk le, hogy halljuk az esetleges beszűrődő kelepelés hangfoszlányát. A férjem már édesdeden szundikál, én élőhalott zombi üzemmódban fetrengek, amikor valahol az ébrenlét és az álom határán végre eljön a feloldozás. Egészen jól hallható kelepelés zaja veri fel a csendet. Szaladok ki pizsamában, (már elég meleg van, nem kell a pongyola) felmarkolom a távcsövet, a küszöbön szundikáló Csergét arrébb taszigálom, hogy ki tudjam nyitni az ajtót, és igeeeen! A fészekben két gólya sziluettje sejlik fel, mögöttük a háttérben pedig a csillagos égbolt rajtam nevet. Nevess csak! – puffogok, de a következő pillanatban már úgy alszom, mint a mormota.

Június 6.

Éppen csak túléltem a horror éjszakát máris újabb aggasztó esemény történik. Az egyik fióka fuldoklik, a torkán akadt valami madzagféle és nem tudja kiköpni. Mi tévő legyek? Talán hívhatnám a tűzoltókat. Már éppen tárcsázom a 105-öt, amikor a fióka valahogy mégis megszabadul attól az átoktól. Leesik a kő a szívemről, de persze tudom, hogy egy bálazsinór a fészekben nem jó ómen. Legközelebb a lábuk akadhat bele.

Nem sokkal ezután Kelen leszáll a kertbe, s úgy látom, mintha lenne valami a csőrében. Amikor landol, az a valami kipottyan belőle. Először nem tulajdonítok neki jelentőséget, de miután felkapkodta a csirkenyakat és távozik, közelebbről is megnézem mit hozott. Nem hiszek a szememnek!
A bálamadzag! Az a madzag, ami kicsit előbb a bonyodalmat okozta. Felveszem és a kezemben szorongatva teljes megrökönyödéssel állok az udvar közepén. Ilyen véletlen nincs! Azt hiszem, odafent valaki, vagy valakik tényleg vigyáznak a madaraimra! Köszönöm!

Június 8.

A mai falukör során leszólít egy néni, amikor látja, hogy a háza előtti gólyafészket vizslatom a távcsövön keresztül. Rám zúdítja panasz áradatát: ő mennyire utálja ezeket a förtelmes madarakat, telepotyogtatják az udvart gallyakkal és rászarnak a kerítésére. Ennek a fészeknek innen el kell tűnnie! – mondja. Kedvem támadna megkérdezni, hogy ő mit szólna hozzá, ha egyik nap arra érne haza a munkából, hogy eltűnt a háza? Vajon hogyan érezne? De inkább nem teszem. Jobb a békesség, főleg egy ilyen kis faluban, mint a mienk.
Azt hiszem, el kell fogadnom a tényt, hogy mi emberek nem vagyunk egyformák. Sokan nem tudják értékelni a körülöttük lévő apró szépségeket, így töltekezni sem tudnak a természet csodáival. Nem képesek megragadni a pillanatot, mint a gólyalesők. Mennyi ajándékot hagynak kibontatlanul! 

Június 11.

Már egy hónaposak a zsírpingvinek, ahogy András barátom szokta nevezni az ilyen korú fiókákat. András egy gólyasuttogó. Madármentő állomása van Dömösön, rengeteget tud a gólyákról. Ma tiszteletét teszi a Kelepelő portán és miközben mesél a tevékenységéről, úgy szívom magamba az információkat, mint egy szivacs. Bejárjuk a falut, szemügyre vesszük a problémás fészkeket. Ugyanazon véleményen vagyunk: a tartók kivétel nélkül túl szűkösek. Nem fér el rajtuk egy 110-120 cm átmérőjű gólyafészek. Oldalt túllógnak és megfigyelésem szerint idővel le is esnek a tartóról.

Tizenöt üres fészektartót is összeszámolunk. András azt mondja, a tartó önmagában nem vonzza a gólyát a letelepedésre. Jobban belegondolva, az idei falubeli események is ezt támasztják alá. Idén márciusban négy fészket távolított el az áramszolgáltatónk (köztünk a mienket) és tett a helyére üres fészektartót. Ezen gólyalakások egyike sem épült fel újra, egyet kivéve, természetesen a miénket. Hogy miért? Egyetlen magyarázatot látok: nekem sikerült kihisztizni egy rendes fészekalapot a tartónkra.
A fent említett gólya-ingatlanok, bár nem épültek újra, de máshol épült négy másik helyettük. Hiába volt hát a sok-sok üres tartó, a falubeli gólyák nem oda építkeztek. Az egész nyár a fészekharcokról szólt. Mennyi fejfájástól és munkától kímélhetné meg a gólyákat és önmagát is bármelyik áramszolgáltató, ha a leszedett fészek egy részét visszahelyezné a tartóra, vagy tenne rá egy rendes fonott alapot! Németországban, ahol az állat és madárvédelem sokkal előrébb jár, még le is meszelik ezeket, hogy azt a látszatot keltsék, mintha valamikor már használatban lettek volna. Magyarország nyugati felében is sok nemzeti park már felismerte ezt, csak itt a keleti rész van lemaradva állatvédelem terén. Pedig nincs olyan hogy keleti vagy nyugati gólya. Csak fokozottan védett fehér gólya van!

Június 30

Ma van a nagy fiókaszámlálás napja! Olyankor lehet a legprecízebben megszámolni őket, amikor már elég idősek, de még nem repültek ki. Gergő barátom évek óta vezeti Excel-táblában, hogy hány fióka nevelkedik a faluban. Tavaly negyvenkettő, tavalyelőtt csak huszonhat volt ez a bizonyos bűvös szám. Szóval idén is felkerekedünk Gergővel és gyerkőceivel, hogy megtudjuk a mágikus számot, ami megmutatja, gólyáink mennyire voltak idén sikeresek a költésben és hogy lesz-e utánpótlás belőlük az elkövetkezendő évekre?Magyarországon a fehér gólyák állománya az elmúlt húsz évben húsz százalékkal csökkent. Legutóbb a 2019-es nagy számlálásnál már csak négyezer párra volt becsülhető.  Ezen számok ismeretében még örömtelibb a matek, ami a nap végén a papírról kacsint vissza ránk.

Ö T V E N Ö T!

Ötvenöt egészséges fióka! Az elmúlt évek rekordja! Sőt, mi több, két öt-fiókás fészket is találunk. Az elmúlt években, legalábbis Gergő táblázata szerint, ilyenre nem volt példa. Hamarosan beérjük Bodrogkeresztúrt, és mi is kiérdemeljük a gólyák faluja elnevezést, de legalábbis az ezüstérem, azt hiszem, mindenképpen jár nekünk!

Július – repül a- repül a…

Július 9.

Fiókáink serdülő, ifjonc gólyákká cseperedtek és szorgalmasan gyakorlatoznak. Nem csak a szárnyukkal csapkodnak esetlenül, hanem izmukat megfeszítve ugrándoznak a fészekben. A produkció közben mulatságos, kattogó hangot hallatnak. Amikor kissé szelesebb az idő, egész magasra elrugaszkodnak és a szellőre ráfeküdve légtornáznak, megtartva magukat pár másodpercig. Ilyenkor úgy be van sózva a fenekük, hogy izgalmukban összeakasztják csőrüket. Külsőre mindenük megvan már ahhoz, hogy repüljenek, és azt hiszem belül is érzik már, hogy az ég meghódítására születtek, de még híján vannak a bátorságnak. A szülők a kéményünkről figyelik az edzést. Nemsokára itt az idő!

Július 15.

Ma megtörtént. Dél körül kitekintek a fészekre és legnagyobb meglepetésemre csak hárman vannak benne. Gyorsan körbepásztázom a környező tetőket, nem lehet messze a hiányzó láncszem. Hát látom ám, hogy a kis huncut a mi háztetőnk gerincén egyensúlyozik. Leterítek egy plédet a kertbe, s jó gólyás nagymamaként onnan drukkolok az előadáshoz, Lenke pedig a kéményünkről biztatja fiókáját. Egy órán át balettozik, mielőtt bátorságot gyűjt, hogy ismét visszaszálljon a fészekre. Ő lehet az, aki Május 12-én bújt ki elsőként a tojásból. Mintha csak tegnap lett volna! Milyen gyorsan elrepült ez a kilenc hét! – sóhajtok fel.
Hipp-hopp, elszáll a nyár, vele együtt pedig elillannak a gólyás pillanatok. Így repül el az élet is! Ki kell hát élvezni! Erre, és sok minden másra tanítottak meg a gólyáim.

Július 16.

Már ketten vannak a tetőn. A másik kettő kíváncsiskodó pillantásokkal kíséri bátrabb testvérei manőverezését, de közben ők is bőszen légtornáznak a fészekben. Végre szemtanúi leszünk, ahogy egyikük szép kört ír le az udvar felett. De a fészekre landolást elvéti. Még egy kört leír, másodszorra is éppen hogy sikerül. Hát, kérem, ezt még gyakorolni kell!

Július 18.

Repülnek, úgy igazán. Reggelente edzés, aztán már szinte megszokott látvány lesz, hogy itt is, ott is egy-egy fióka áll a háztetőn. De esténként még a fészekben alszanak. A szülők végre elkezdtek külön vonulni. Ki-ki a maga kéményén alszik, s ahogy a régi szép időkben, Lenke a mi háztetőnkre száll minden alkonyatkor. Már nagyon vártam ezt az időszakot. A lehető legjobb dolog azzal a tudattal lehunyni a szemem, hogy közvetlenül a fejem felett a gólyám alussza az igazak álmát.

Július 19.

Valami gólyás csoda folytán öten lettek a fészekben. Háromszor meg kellett számolnom. Mi történik itt? Kakukkfiókánk van?
Ilyenkor a frissen kirepülők még sokat bénáznak, talán valamelyik szomszéd gyerek landolhatott nálunk. Az etetésnél Lenke kiszúrja. Nem tetszik neki, hogy plusz egy csőr tátog éhesen, úgyhogy kicsit odakoppint ötöske fejére, jelezve a vendégnek, hogy ideje hazamennie a saját anyukájához. Nem sokkal ezután potyagólyánk távozik is, de délután ismételten a fészkünkben kuksol. Úgy látszik, mégsem a házszámot vétette el, csak szívesen bandázik a mieinkkel.

Július 20.

Hosszú ideje először üres a fészek. A kicsik mind kirepültek, Lenke és Kelen szűnni nem akaró kelepeléssel veszik ismét birtokukba öröm táncot lejtve benne. Jókedvük azonban nem tart sokáig, mert a kicsik úgy tíz perc múlva megint előkerülnek és kisajátítják a házat. Délután újra öten vagyunk. Úgy látszik, vendégünk rendszeresítette magát, de estére aztán helyreáll a rend.

Július 21.

Ma leszállt a kertbe az egyik fiókánk. Felfedezte az itatókádat, és nem csak ivott, meg is fürdött benne, majd bemutatót tartott a tesójának, hogyan kell szürcsölni belőle. Ez utóbbi kissé bizalmatlan volt, hosszan vizsgálgatta az ismeretlen tárgyat. Körbekopogtatva csőrével újra meg újra hátra hőkölt. De aztán megfejtette a titkát és neki is nagyon tetszett. Az a gyanúm, hogy a kád mostantól gyakrabban fogad majd látogatókat.

Július 22.

Meglesem őket, mikor követik Lenkét a mezőre. Utánuk biciklizem az utca végébe. A négy fióka elöl, a szülők mögöttük, hátul maradva felügyelik a vadászatot. Végre megkezdődik hát az önálló életük. Mostantól már tudnak maguk gondoskodni a napi betevőről. Igaz, a szülők még etetik őket, de sokkal ritkábban és jóval kevesebbet is adnak. Úgy látom, Kelen és Lenke elgondolása nem egyezik a gyereknevelés kérdéskörében. Lenke még itthon van velük és olykor még megesik rajtuk a szíve, de Kelen már a nap nagy részében felszívódik és megtartja magának az ételt. Mikor ma este leszáll a fészekbe és nem ad a gyerekeknek vacsorára egy falatot sem, Lenke fura dolgot művel. Ledugja csőrét Kelen torkán, mint a fiókák. Gondolom kutakodik benne, de abban a torokzacskóban bizony nincsen már dugi falat. Korgó gyomrú fiókák panaszáradata köszönti az égre szökkenő csillagokat. A kis éhenkórászok ezúttal kénytelenek álomba hisztizni magukat.

Július 26.

Hajnalban fura csattanásra riadunk fel. Betörő jár a házban!
Férjemmel egyszerre ugrunk ki az ágyból, azt se tudjuk, melyik irányba szaladjunk. Én a ház elejéből vélem hallani a zajokat, biztosan az első ablakon ugrott ki, és éppen menekül a tolvaj. Előre szaladok, majd felsikoltok!
Nem tolvaj! Egy szerencsétlen fióka landolt a tetőnkön, közvetlenül az ereszcsatorna fölött. Fent akadt a hófogón, ott csapkod a szárnyaival. Kiáltok a férjemnek, jöjjön gyorsan, hozzon egy létrát és közben riadtan számolom a fészekben lévő fiókákat.
- Egy, kettő, három, négy. Mind megvannak. Ez valaki más, talán ötöske.
Az én bátor, hősvitéz férjem már mászik is fel a tetőre. Hajnali pizsamás mentőakció indul! Bármennyire is nyújtózik nem sikerül elérnie, de a fióka közben valahogy kiszabadítja magát és lebucskázik a tetőről. Szerencsére talpra hull, mert esés közben használta a szárnyát. Éppen rá akarom magam vetni, de a fióka eszméletlen gyors. Egy pillanat alatt felpattan, kitárja a szárnyait és közben félelmetesen csattogtatja nekem a csőrét jelezve, hogy eszembe se jusson a közelébe menni. Egy pillanatra feljsejlik előttem egy dinoszaurusz képe és hátrahőkölök. Ezzel ő időt nyer, és arrébb repül. Utána spurizok, de hiába. Kirepül a portától, át a szomszéd kertjébe, onnan pedig fel, egyenest egy lámpaoszlop tetejére. S tudjuk, amíg egy gólya repülni tud, képtelenség megfogni.Remélem, az ijedtségen kívül nagyobb baja nem esett. Ránézek az órára, még reggel fél hat sincs, de az idegeim máris tótágast állnak. Senki sem mondta, hogy a gólyalesés csak könnyű és örömteli pillanatokból áll. De ez most legalább jól végződött.

Július 30.

Úgy látszik, túl kényelmes a mamahotel, és nem akaródzik menni a kicsiknek. Pedig már ideje lenne! Mára nagy égszakadás-földindulást jósolt a meterológia, de szerencsére elkerül bennünket a vihar. Az Alföld más részein, karnyújtásnyira tőlünk viszont öt centis jeget kapnak. Már csak az hiányozna ide!

Július 31.

Ma igazi átjáróház lesz a portánk. Egy igazán illusztris vendég is tiszteletét teszi nálunk egy szürke gém személyében. Elképzelhető, hogy tudomást szerzett a csirkenyaktermő csodaudvarról és annak akar utánajárni? Hosszasan ácsorog Kelen mellett a kéményen. Délután tizenegy gólyát számolok meg a kertben és a környező háztetők magaslatain. Valószínűleg kupaktanács van és a mi portánk a központi találkahely. Talán már az útiterv átbeszélése van terítéken, mert lassan tényleg itt az ideje az indulásnak. Akár belépőt is szedhetnék, tekintve, hogy kezdünk hasonlítani egy kisebb madár rezervátumra.

Augusztus – elment a vándor

Augusztus 1.

Reggel kitekintve szokatlanul csendes a porta. Nincs idehaza senki, a kicsik valószínűleg a szülőkkel vadásznak a határban. Megcsörren a telefon. A szomszéd hív: gólyát találtak egy árokban nem messze tőlünk. Fejvesztve kocsiba pattanok, és a helyszínre sietek. Egy perc sem telik bele és ott vagyok. De már késő. Ha előbb érek oda, sem tehettem volna semmit. Megint áramütés. Középfeszültségű trafó és a még feketés csőréből azonnal látom, hogy egy frissen kirepült fióka az áldozat. A sírás fojtogatja a torkom. Ez a kis tündér már sosem indul el Afrikába. Miközben a könnyeim törölgetem, fohászt mormolok magamnak: ugye nem a mi fiókánk? Add, hogy ne a miénk legyen!
Hívom Antalt, a nemzeti park őrét, hogy tudjon róla és jöjjön el érte. Lefotózom a gyilkos oszlopot, hogy jelenthessem az émásznak, majd mivel többet nem tehetek, zúzok vissza megszámolni a gólyáim. Az udvarra begurulva látom, hogy hazajöttek és ismét a fészekben tesznek-vesznek. Egy…kettő…három…négy plusz két szülő a kéményeken. Hála a magasságos égnek! Megvan mindenki! De bizony lehetett volna a mienk is…

Augusztus 2.

Elkezdődött… Megindult hát a vonulás.
Ma húsz gólyából álló csapat körözött a portánk felett. Nézem, ahogy szépen termikelnek a magasban, ráfekszenek a meleg légáramlatra és úgy vitorláznak. Szinte elalélok a látványtól. Hogy lehetnek ilyen gyönyörűek? Ennek a csapatnak a nagy része fióka. Ők ugyanis előbb útra kelnek, nem a szülőkkel mennek Afrikába. Nagyjából két héttel korábban startolnak el. Mivel ők még sosem tették meg ezt a hatalmas távot, találniuk kell egy csapatot, élén egy öregebb vezetővel, akikhez hozzácsapódhatnak. A szülőknek még ki kell pihennie a gyereknevelés fáradalmait és csak utána indulnak neki a nagy útnak.
Csak az egyik fiókánk csatlakozik a csapathoz… egyenlőre. Úgy tűnik, ő már készen áll és a most fejünk felett keringő előőrssel fog utazni.
A másik három ifjoncunk még mindig hezitál. Lusta egy társaság ez, szégyen-szemre még mindig kunyerálják a kaját a szüleiktől. De most már Lenkének sem esik meg rajtuk a szíve. Még a végén a nyakunkon maradnak! Nincs mese gyerekek, ideje felnőni!

Augusztus 3.

Egy szép nagy evezőtollat találok a kertben. Lenke szórhatta el az udvaron. Már egész gyűjteményem van belőlük. Végig simítom ujjaimmal a tollat és elszorul a szívem. Két hét, és vége… Elmennek. Istenem! Miért ilyen nehéz elengedni őket? Talán azért, mert olyankor valami történik a gólyaleső szívével. Azt hiszem, elviszik magukkal egy darabkáját az egyenlítőn túlra. Csak az üresség marad, és a tollak, amiket az udvaron elhullajtottak. Persze az emlékeimbe jól bevésődtek a mesés gólyás pillanatok, de a szívkirakó csak jövő tavasszal áll majd össze megint, ha újra eljönnek. És az a fránya „ha” mindig ott motoszkál a sorok között.

Augusztus 4.

A meteorológia megint piros riadót fújt. Délután aggódva tekingetek felfelé. Ocsmányszürke felhők gyűlnek hadra az égen, erős rohamra parancsolva maguk előtt a szelet. A fergeteg számunkra nagyon veszélyes, főleg ha jeget is hoz. Szerencsére megint elkerüli a falut. Örülhet a gólyaleső, alig esik pár csepp eső. Feltűnik az égen és ránk mosolyog egy szépséges szivárvány közvetlenül a fészek mögül.

Egy fiókánk már nem jött haza ma este. Bízom benne, hogy nem történt baja csak úgy döntött immár végleg önállósítja magát a szülői háztól. A kicsik csak három év múlva térnek majd vissza családot alapítani. Azt nem tudom, ide jönnek-e, vagy máshova, de a szülői fészekbe természetesen többet nem térhetnek vissza, hiszen az továbbra is Kelené és Lenkéé marad, akik új fiókákat nevelnek majd minden évben.

Augusztus 5.

Borzalmasan fülledt a levegő, estére megint Armageddont jósol a meteorológia, s valóban. Úgy tűnik, ezt most nem fogjuk megúszni és fenyegető égi háborúra készülhetünk. Egyenesen felénk masírozik a fekete felhők hada, eszük ágában sincs irányt váltani. Megjön az első széllökés, de nem telik bele kis idő, és szélviharrá borzolja magát. Dühösen cibálja, tépázza a fákat. Kelen a mi kéményünkön, Lenke a szomszéd Anna néni kéményén lecövekelve néznek farkasszemet az érkező ítéletidővel. A kicsik mindhárman a fészekben lapulnak. A vihardémon elordítja magát, csak úgy zeng az ég tőle, aztán pedig úgy dönt, hogy lecsap. Itt, és most! Elszántan nekifeszül, eltökéli, hogy teljes erejével megmutatkozik és térdre kényszeríti a falut.

Jégesővel csapkod, orkán erejű széllel tombol. Gyökerestül csavarja ki a fákat, látom, hogy viszi a cserepeket a háztetőkről aztán egy ökölcsapással leteríti a szomszéd kerítését. Lenke és Kelen minden erejükkel küzdenek, próbálnak a kéményeken maradni, de mindhiába. Bármilyen szívós madarak is, ezzel a pusztító szörnyeteggel nem bírnak el. Látom, ahogy Kelent felkapja és lesodorja a kéményről, majd becstelenül elragadja magával, mint egy papírzsebkendőt. Bepánikolok, már a saját életem is veszélyben van így kénytelen vagyok bemenekülni a házba. Leszakad a villanyvezeték, elmegy az áram, az orkán minden mást is elrepít a teraszról és hozzávágja a falhoz, üvegszilánkok hevernek mindenhol. Hív a szomszéd, hogy menjek, mert látta, hogy az egyik gólyát a kocsink szélvédőjére csapta a vihar és szerinte meghalt. Lenke az, aki eddig hősiesen tartotta magát, de úgy tűnik most ő is feladta. Sikítozom, elvesztem a józan eszem, már az sem érdekel, ha bajom esik, csak próbálok kijutni az udvarra, de az orkán erejével tomboló szörnyeteg nem enged ki, visszavágja rám minduntalan az ajtót. Most minden erőm latba vetve kitaszigálom végre, és megkönnyebbülten látom, hogy Lenke megzavarodva járkál az udvarban, miközben könyörtelenül veri a jég, de hála Istennek, életben van. A kicsik odafent a fészekben lapulnak, mozdulatlanok. Beázik a tető, csurog be a víz mindenhol a házba, de nem érdekel semmi, csak a gólyáim éljék ezt túl!

Elvonul végre a vihar. A porta és az egész utca romokban. A fészkünk némileg megtépázva, de úgy tűnik, valami csoda folytán mégis egy darabban. A legnagyobb ámulatomra a három fióka felkászálódik odabent és megrázzák tollaikat. Úgy tűnik, ők is rendben vannak. Azt tudom, hogy Lenke túlélte, és talán megúszta komolyabb sérülés nélkül, mert most átszáll a mellettünk lévő szomszéd építkezésre, de Kelent nem látom sehol. Hova sodorhatta ez a szörnyeteg? Lenke egy nagy sittkupac tetejére száll és ott ácsorog zavartan. Lehet, hogy oda esett le Kelen a kéményről? – fut át agyamon. Átmászok hát a leszakadt drótkerítésen a szomszéd építkezésre, keresek-kutatok a romok között, mint egy eszelős, és közben lelki szemeim előtt látom, hogy a törmelékek között megtalálom a gólyámat… holtan. De Kelen nincs ott.
Mintha nem is velem történnének az események, a távolban szirénák hangja szűrődik tudatomba, szinte kívülről szemlélem magam. Szaladok az utcára, mindenki más a háza miatt aggódik, én csak őt kutatom a szememmel mindenhol. Kérdezgetem a sápítozó szomszédokat, nem látták-e valamelyik kertben Nem értik mit törődöm a gólyával. Persze, hogy nem értik. Hogyan is érthetnék. Ezt csak egy gólyaleső értheti. Csüggedten visszaérek a portánkra és könnybe lábadt szemmel becsukom magam mögött a kaput, amikor a fejem felett egyszer csak meghallom az ismerős hangot. Kelen a kéményre száll és világgá kelepeli: - Hazajötteeem!

Ebben a percben megértem a vihar üzenetét. Amikor Afrikába mennek, az a búcsú legalább nem örökre szól. El kell engednem őket! A halálból nem lehet visszatérni, Afrikából viszont igen!
A másik lecke pedig az: minden tárgyi érték pótolható, minden ház és kerítés megjavítható, minden probléma orvosolható, kivéve egyet: ha elveszítünk valakit. Ha mellettünk vannak azok, akiket szeretünk, akkor a világon minden a legnagyobb rendben van!

Augusztus 7.

Ma reggel nagy kelepelésre ébredek. A fészek üres, a kicsik sehol. Kelennek és Lenkémnek ellenben be nem áll a csőre, nagyon mondogatják a magukét a kéményünkön. Pár percre később átszállnak a fészekbe és ott folytatják. Ünnepelnek. Azt hiszem végre tényleg önállósodtak a fiókák és visszakapták a fészket. Együtt jönnek le reggelizni. De régen volt már ilyen!
Ősziesre fordult az idő, a vihar a nyarat is megfutamította. Egy pillanatra olyan érzésem támad, mintha megint a tavasz elején lennénk és csak most érkeztek volna meg. Bár így lenne! Bár újra átélhetném ezt az egész gólyás nyarat.
De ez a reggeli most más. Ezek a falatok már a tartalékokat képezik a nagy úthoz, amire hamarosan indulniuk kell. Gyűjtsétek csak az erőt, szükségetek lesz rá!

Augusztus 9.

Minden napot, amit még itt töltenek a portán, szeretnék jól kihasználni. Így már reggel fél hétkor a gólyaleső lócán ülök és nézem, ahogy Kelen a szemközti kéményen tollászkodik, Lenke pedig a fejem feletti kéményen áll őrt. Csak két kicsi van a fészekben, a harmadik fióka is már saját útját járja. Tavaly is nehéz volt a búcsú, de úgy érzem, idén jóval nehezebb lesz. Borzasztóan unalmas hét hónapnak nézek elébe. Ki kell találnom, hogy mivel ütöm el az időt jövő márciusig. Beküldöm hát a jelentkezésem a Szegedi Tudomány Egyetem szeptemberben induló négy hónapos ornitológus képzésére. Jövőre lobogtathatom majd nekik a madarász oklevelet, bár úgy sejtem a csirkenyakat jobban fogják értékelni.

Augusztus 10.

Reggeli után ismét termikelő csapatok látványára leszek figyelmes. Húsz gólyát számolok, az udvar felett köröznek éppen. A fészek üres, tudom, hogy a mi két utolsó fiókánk is közöttük van. Kelen és Lenke szerelmesen kurkásszák egymást és tisztogatják a fészket. Nagytakarítanak. Ezek már a készülődés jelei. Ahogy közeleg a búcsú, egyre inkább nem tudok magammal és az idő múlásával mit kezdeni. Szomorúság üli meg a szívemet, bár még itt vannak. Meg kell próbálnom az utolsó pillanatokat örömben tölteni, bőven lesz még idő a kesergésre… úgy hét hónap.

Augusztus 17.

A kicsiket elnyelte az ég, végleg elszakadtak, tegnap este már senki nem aludt idehaza.
Ma reggel kinyitva az ajtót nulla darab gólya található a portán. Ilyen is régen volt. Nem tudom, talán már el is mentek? 
De nyolc körül kelepelést hallok, szaladok hát ki üdvözölni őket. Még itt vannak! Úgy tűnik nem a mai lesz a búcsú napja. Nem bizony! Ahogy körbe biciklizek a faluban, még minden fészekben van valaki, szóval várnak még a megfelelő széljárásra.
A mai nap a pihenésről, a kelepelésről, egymás szeretéséről és a fészek takarításáról szól. Este, mikor már mindketten a fészekben pihennek, búcsút veszek tőlük. Könnyen lehet, hogy ez lesz az utolsó este, nem tudhatom.

Augusztus 19.

Ma reggel Kelen és Lenke hosszan ácsorogtak az udvarban és engem néztek. Soha ilyen közel nem engedtek még magukhoz, talán két méterre voltam Kelentől. Nem is tudom, mintha köszönetet akartak volna mondani. Milyen furcsa barátság is a mienk. Nem érinthetjük, nem érhetjük el egymást. Ennél a két méternél közelebb sosem kerülhetünk közelebb, nem is lenne helyes, hiszen ők vadmadarak. A köztünk lévő távolság ellenére mégis úgy érzem ez a barátság teljes és egész, így ahogy van, és így is többet ér sok más emberi kapcsolatomnál.

Augusztus 20.

Ma reggel hiába várom őket, nem jönnek reggelizni. Kilenckor már pityergek, hogy elmentek. A férjem próbál vigasztalni, mire fél tízkor nagy kelepeléssel befut Kelen, utána nem sokkal Lenke.
Még mindig nem mentek el! Délután a fészekben pihennek, majd átlibbennek a kéményünkre. Én pedig leheveredek a fűbe az udvaron és onnan nézem őket. Az égbolt tiszta, kellemesen fújdogál a szellő. De ugyanez ez a szél az, ami akár már holnap elcsalogathatja és messze viheti őket tőlem. Az arcomat süti a nap, és ahogy felfelé tekintek, Lenke és Kelen sziluettje mögött a szemem megakad egy elhaladó repülőgépen. Végül is az ember is tud repülni, miért ne mehetnék utánuk Afrikába? - fordul meg a fejemben. Szememet lassan lehúzza az álom, de még próbálnám nyitva tartani. Ki tudja, nem ez lesz-e az utolsó alkalom, hogy láthatom őket? Lehet, hogy mire felébredek, nem lesznek már itt. Félek, kiderül, hogy csak álmodtam ezt az egészet. Hogy álmodtam magamnak két csodálatos gólyát, egy különleges barátságot, egy gólyás élményekkel teli nyarat.
Hogy ne tűnhessen álomnak, úgy döntök, hogy leírom. Így majd visszaolvasva újra átélhetem a történetünket és biztosan tudom majd, hogy igaz volt.

Augusztus 24.

Úgy tizenegy óra tájban Lenkénk furcsa táncot lejtett a fészekben, mókásan ide-oda ugrált benne, mintha szárnyát próbálgató fióka lenne. Kelen közben körberepülte őt és a fészket. Ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam Lenkét.

Augusztus 26.

Mindig mindennek eljön ideje. A búcsúé is. Sosem tudod, melyik lesz az a bizonyos utolsó perc. Az előbb még ott állt a fészekben, a következő pillanatban, mikor odanézel már nincs ott és nem tudod, eljön-e valaha újra. Teljes csendben, hang nélkül elemelkedik, de abban a pillanatban ő már a vándor, aki elindul egy hosszú és veszélyekkel teli útra.

Reggel Kelen még a fészekben tollászkodik, majd elrepül. Nem sokkal ezután arra leszek figyelmes, hogy egy nagyobb gólyacsoport tűnik fel a távolban. Egészen sokáig köröznek a falu felett, mintha tisztelegnének az alattuk elterülő tájnak. Egyre közelednek felénk. Gyorsan hívom a férjemet, jöjjön, ő is nézze meg! Most a raj beszáll a portánk fölé, és csak róják-róják szemet gyönyörködtető köreiket a fejünk felett. Tudom, mert érzem, hogy Kelen is köztük van. Mint ahogy azt is tudom, hogy ezúttal nem késtem le, ez most már valóban a búcsú pillanata és én átélhetem. Át is élem teljes lényemmel, teljes szívemmel-lelkemmel. Ott van ebben a pillanatban minden: a hosszú várakozás, a féltés, a bánat és az öröm, a sok nevetés, a szeretet és a végtelen hála egyszerre.
Még egy darabig köröznek felettünk majd két csapattá szétválva, mint a kiskatonák, felsorakoznak az égen és megindulnak délfelé. Integetünk nekik, - Isten veled, Kelen! Vigyázz az úton! – kiabáljuk a férjemmel majd egymás nyakába borulunk és zokogunk, csak zokogunk mint két gyerek.

Elment a vándor. Messzire ment. Nem marad más hátra, mint újra számolni a napokat, várni és reménykedni a viszontlátásban. De elárulok valamit. Nekem és a gólyáimnak van egy titkunk. Ez köt minket össze, akkor is, ha távol vagyunk egymástól, és ez nem más, mint a SZERETET!

VÉGE