Egy toll, amit Márciusnak hívtak

Egy toll, amit Márciusnak hívtak.

Zoltán és Március jó barátok voltak,
minden nap rajzoltak.
Március az iskolatáskában egy
tolltartóban lakott.

Zoltán elővette Márciust, s
helyesírást tanultak, majd 
jött a számtanóra, s Március
kivont meg összeadott.

Annyi fehér lapot teleírtak,
de Március legjobban a rajz órát 
szerette, ekkor biciklit rajzolt,
meg fát s hegyeket.

Március tudta, a költészet világnapja
éppen az ő nevében lapul,
Zoltán pedig olyan ügyes volt,
mert szívét ez ejtette rabul.

Márciussal olyan szép verseket
írtak, amennyit csak bírtak!
Egyszer aztán félkiáltott Március:
Jaj, elfogyott a tintám!

Hiába írt, üres marad a lap.
Zoltán ezt látta, s új tinta patront
hozott, Március ekkor már mosolygott,
s szívet rajzolt a fehér lapra! 

Egyszer aztán Zoltán, kirándulni 
indult, s Március tintája kicsordult,
ne sírj Március, viszlek magammal,
mondta a kisfiú.

Egy fenyves erdős részen, a Mátrában,
ott lapult ő Zoltán hátizsákjában,
s amikor Márciust a kisfiú elővette,
együtt egy csodás erdei mesét írtak!

Otthon, este, Zoltán és Március
anyának olvasták fel a mesét,
ekkor könny lepte el, anya szemét.
Ügyes vagy kisfiam!- szólt anya. 

Zoltán meséje arról szólt, hogy
pihe puha sütemény kísérte őket
a kiránduláson, amit anyukája sütött,
s e finom íz, oda varázsolta Őt is!

Március látta, a kisfiú már nagyon
álmos, s ekkor a tolltartóba vissza
mászott, magára húzta a cipzárt,
s a ceruza mellett ő is elaludt!