Idegen az istállónál: Hóember

Idegen az istállónál: Hóember.

Már éppen karácsony lett volna,
havazott is rendesen, s fehér lepel
borította be az udvart.

Még sötét volt, a Hold is alig látszott,
de az istálló körül valaki, valamit görgetett,
s úgy ropogott a hó alatta.

Az istálló lakói félve hallgatták e furcsa
zajokat, s már alig várták a reggelt, hogy
megtudhassák az esti zaj okát!

Nohát, vakkantott a Morzsi, s csodálkozva
nézte a fehér óriást, akinek sál volt a nyakában
répa az orra helyén s kalap a fején!

Nini, jöttek a mókusok is, s ők azt 
mondták, szén a szeme szén a szája,
s rőzséből van a keze, kitárva!

Ekkor kinyílt az istálló ablaka s a ló
meg a Mica cica, meghökkenve nézték
a mozdulatlan fehér óriást!

Ekkor repült oda a kis cinke, a picinyke
havas bokorra, s csipogva csacsogta,
ez nem óriás, ő a hóember!

A piros Rudi papagáj, kiröppent a házból s
rögvest a hóember kalapjára szállt, aki
csak továbbra is ott állt!

Ekkor újra hópelyhek hullottak az 
égből, s messziről a Mikulás hangja
hallatszott, aki az égen szállt Rudi szarvason!

Megszólalt a kis cinke, biztosan
Ő volt, ő hozta ide a hóembert, aki
továbbra is mozdulatlanul állt!

Csodás-csodás mondták a mókusok,
de Morzsi még félt tőle, s meg is ugatta,
majd körbe futotta a mozdulatlan idegent!

Ekkor a ló már tudta, nem bánt ez senkit,
a tél csodája ő, aki minden évben eljön,
és tavasszal pedig elköszön!

Nagyon-nagyon sokáig csodálták még
az idegent, az állatok, le is szállt az este
s aludni tértek az istállóban.

De Morzsi mindig fél szemmel leste,
hátha megmozdul a hóember teste, s
majd ő akkor, vele nagyot harcol!

Végül ő is elálmosodott, lecsukta szemét,
s a hóember ott állt az udvaron,
mozdulatlanul, szén mosollyal a száján!